„Eszméim győzedelme legyen emlékjelem”
Hatos Gyula orvosi pályára készült, de a sors különös játéka folytán mégis a Gyógypedagógiai Karra vették fel, méghozzá maga Bárczi Gusztáv. A főiskola gyakorló nevelőintézetének internátusvezetője volt, amikor ’56 vihara utol érte – több napig nyolcvan fogyatékos kisgyermekkel a pincébe szorítva vészelte át a forradalmat. Orvos akart lenni, de a Gyógypedagógiai Karra nyert felvételt.
Annak ellenére, hogy akkor még nem tudta, mit takar a gyógypedagógia, hogyan szerette meg? Milyen szépségeket látott benne először?
Mint kitűnőre érettségizett ifjat, az orvosi pálya kihívása izgatott, bár közelebbről nem ismertem. Az egyetemre azonban „hely hiányában” két próbálkozás után sem vettek fel. Dr. Bárczi Gusztáv orvos- gyógypedagógusnak, az akkori Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola igazgatójának – több hasonló sorsú társammal együtt – sikerült jelentkezési anyagainkat megkapni az orvosi kartól. Ő vett fel az akkor három évfolyamos főiskolára, ismertetett meg a gyógypedagógiával. Első és legnagyobb nyomot hagyó mesterem volt. Fogyatékos emberekről, a gyógypedagógiáról ténylegesen nem volt ismeretem, azonban vigasztalódtam azzal, hogy az első óráktól kezdve sokféle orvosi tárgyat is hallgathattunk. A fogyatékosság megismeréséhez mai fogalmaink szerint is kiinduló pont a testi funkciók és struktúrák, a szervezet élettani rendszerének károsodásai. Akkor, a XX. század közepén még nagyobb súllyal szerepeltek ezek az ismeretek, mint ma. Sokat jártunk gyakorlatokra a siketek, vakok, értelmi fogyatékosok iskoláiba, a mozgásterápiai intézetbe. Kedves, szeretetre, kapcsolatokra éhes gyermekek közé. Amiről pedig oktatóink előadtak, azt előszeretettel nevezték „gyógyító pedagógiának”. Így enyhült a csalódásom, és közvetlen kezdtem megismerni a teendőket. Az államvizsga után társaim körül egyesek azért mégis jelentkeztek újra az orvosi karra, magam azonban inkább a gyermekekkel való foglalkozás hatására a pedagógia- lélektan tudományának részletesebb megismerésére vágytam.
Pályáját a mozgásterápiai intézetben kezdte, tanított gyógypedagógiai iskolában, internátusvezető volt gyógypedagógiai nevelőintézetben. Milyen tapasztalatokkal gazdagodott ez idő alatt?
Különös hatással volt rám Pető András professzor a maga sajátos „konduktív pedagógiai” módszerével, (amely kicsit szemben állt a közvetlen orvosi beavatkozásokkal) aki meg is hívott az intézetébe. Pár év után hízelgő ajánlatot kaptam Bárczitól, hogy a főiskola gyakorló nevelőintézetében legyek internátusvezető. Ennek nem lehetett ellent mondani. A Csalogány utcában, az akkori Moszkva térhez közel éltük át az ’56-os forradalom napjait a pincébe szorítva, nyolcvan fogyatékos kisgyermekkel, különleges gondokkal, kevesen, félelmekkel, nagy felelősséggel, de sikeresen. E napokban már változóban volt a fogyatékos gyermekekről alakuló képem, előtérbe került gyermeki mivoltuk, hogy lényegében olyanok, mint a többi gyermek, ragaszkodók, segítségre szorulók.
Azt nyilatkozta, mindig azt akarta elérni, hogy a tanítottakból, tanultakból valamennyi megmaradjon a hallgatók fejében. Hogy érte ezt el?
Amikor évek múltán, immár egyetemi tudással felfegyverkezve, amelyet olyan előadóktól nyertem, mint Radnai Béla, vagy Nagy Sándor professzorok, kezdett átalakulni szemléletem is a fogyatékos/fejlődésben akadályozott gyermekek pedagógiájáról. Számomra az értelmi fogyatékosok – ma két nagy csoportra bontva foglalkozunk velük: az enyhébben sérültekkel, tanulásban akadályozott gyermekekkel, valamint az összetettebben károsodott, értelmileg akadályozott gyermekekkel – pedagógiája lett munkásságom központi témája. Az előadásokon, szemináriumokon mindig fontos volt a hiteles tapasztalatok átadása, valamint azon alapelvek, – amelyek Európában a XX. század második felében kezdtek általánosan elterjedni, mint például „először értsük meg a gyermeket, mielőtt nevelni kezdenénk”, fogyatékosságukat az emberi lét (szokásos) normális változatának tekintsük, nevelésükben az emberség igényével, emberméltóságukkal egyenlők a nem akadályozott gyermekekével. A fogyatékos jellemzők, tulajdonságok másodlagos tényezőnek tekintendők. A ma sokszor hallott „integráció”-ban, a többi gyermekkel közös életben nem a másmilyenséget tesszük vezető elvvé, hanem a humánus és ezért közös nevelést. Persze, hogy képességeikből, lehetőségeikből mire futja, mely tartalmakat, tudást, készségeket tudnak elsajátítani, majd felnőtt életükben felhasználni, és erre hogyan kell vezetni őket, hát ez a „sajátos nevelési igény” kielégítésének kérdése, az igazi gyógypedagógusi felkészültségé Ez a munka olyan szerteágazó, hogy egyes gyermekcsoportok számára különlegesen szervezett iskolai kereteket igényel. Ez az értelmileg akadályozottak pedagógiájának egyik kulcskérdése, amiért gyógypedagógiát tanulni kell.
Pályája elején miben különböztek az akkori hallgatók a mostaniaktól?
Hovatovább már négy évtized választ el az először tanított évfolyamoktól. Sok egykori tanítványom nyugdíjban is van már. Az évfolyam-találkozók, iskolalátogatások (amelyekre mindig idő szántam, szívesen mentem) megerősítettek néhány változás felismerésében.
Amikor a főiskolai pályám kezdtem, négy szakiránya volt a gyógypedagógiának, ma már nyolc, kibővültek az életkori határok, több fogyatékossági csoportban „a születéstől a halálig” elve alapján szervezik a tevékenységet. Nálunk a kezdő gyógypedagógusok között még voltak fiúk, legtöbbjük a pályán maradt, tantervek, kézikönyvek szerzői, iskolavezetők is lettek. Ma, a képzésnek az egyetembe történő betagolódásával nagyobb az igény az idegen nyelvek tudására, a tanulmányi idő alatt külföldi tapasztalatok gyűjtésére, a későbbi tudományos előmenetel tervezésére, a magiszter szint megszerzésére, általában az elméletileg igényesebb kutatásokra, ami pár évtizeddel ezelőtt csak pár nagyon ambiciózus kolleginának, kollégának jutott (ők is csak érintőileg maradtak kapcsolatban a gyógypedagógiai tevékenységgel).
Megjelenés közeli állapotban van Életkilátás, életkísérés című könyve, amely a gyerektől a felnőtt korig tekinti át az értelmükben akadályozott emberek életét. Hogy született a könyv? Melyek a legfontosabb gondolatok, amelyeket magában foglal?
Sokat publikáltam: itthon a gyakorlattal, a neveléssel, a tantervekkel kapcsolatban, emellett három tantervet is szerkesztettem. Úgy tapasztaltam, a század második felében különösen érdekelte szomszédainkat, milyen a magyar gyógypedagógia. Jó volt a hírünk, az, amit a korai gyógypedagógiai segítségnyújtásban, a súlyosabban sérültek nevelésében tettünk, tanterveink, sajátos szerkezetű, metodikájú munkafüzeteink még külföldön is (pl. Lengyelországban, az egykori NDK-ban) kiadóra leltek. Kapcsolataink nagyon kollegiálisak, kölcsönös segítségen alapulóak a szlovák, cseh, osztrák, német és svájci gyógypedagógus képzőhelyekkel, egyetemekkel, tanár kollégákkal, de voltunk a kolozsvári egyetemen, kapok könyveket a belgrádi egyetemről.
Ennek az érdeklődésnek, baráti biztatásnak az eredménye, hogy elővettem a „felnőttek pedagógiai kísérése” 2000-ben kiadott főiskolai tankönyvemet, amely a felnőtt értelmileg akadályozottsággal élő emberekről szól. Több országban újdonság volt – kivéve talán a német nyelvterületet –, így nekifogtam, immár nyugdíjasan az újraírásának. Az elmúlt tíz év nagy változásokat és vitákat is hozott, új megközelítéséket akár a családok életében, az önállóság, az önrendelkezés, az empowerment, a támogatott önálló döntéshozás, védő munkahelyek, a lakásviszonyok, közösségi élet, a párkapcsolatok terén. Ezért is került a címbe az „életkilátások” gondolata. Célunk az egykor magányos, családban (főként a falvakban) vagy intézményben zártan élő felnőtt emberek olyan segítése, hogy kis családot pótló közösségekben élhessenek, el tudják látni önmagukat, társakkal együtt tevékenykedjenek, – munkahelyük legyen, – a maguk lehetőségei között megelégedetten éljék le életüket.
Mit jelent Önnek az Eötvös József-díj? Mire a legbüszkébb pályája során?
Az Eötvös Józsefről elnevezett díj adományozásával azon törekvések elismerésének jelét látom, amelyekkel, – mint az előzőekben talán érzékelhető volt, – az egyenjogúság, a társadalmi befogadó, elfogadó, támogató szemlélet elterjedéséért küzdünk. Ahogy a gyógypedagógiai gyakorlat, annak alapelvei egyre inkább ismertekké lesznek az iskolákban, úgy érzem, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Tanácsának a díjra való felterjesztése ma már szélesebb körbe, befogadottnak, elfogadottnak ismeri el a tudományos kutatásokban is, a hazai gyógypedagógiát, és annak a társadalmi élet humanizálásában betöltött szerepét. Magam csak szem – és már idős szem – vagyok a láncban, ami összeköt mindnyájunkat. Ha erre a láncszemre, életének tanulságaira, – s talán eredményeire is, – emlékeznek majd egy darabig tanítványaim, az akadályozottak családjai, – sőt remélhetőleg az akadályozott felnőttek maguk is, (akik ma már kevésbé gyámoltalanok, és félre szorítottak,) – Eötvös Józseffel kívánom: „eszméim győzedelme legyen emlékjelem”.
ELTE BGGyK