A szegénység megtestesítői

„A romák társadalmi kirekesztődésének szociológiai és társadalom-lélektani vonatkozásai” címmel tartott előadást 2015. március 18-án Örkény Antal, az ELTE TáTK Kisebbségszociológia Tanszék egyetemi tanára a nyugdíjas közönséget célzó „Harmadik Kor Egyeteme” sorozat legutóbbi alkalmán.



Mit is jelent romának lenni? Hogy látja a magyar társadalom a romákat? – hangzottak az előadás nyitó kérdései. Önmagában már az is sokat számít, hogy nevezzük a szóban forgó csoportot. Örkény Antal szerint kontextusfüggő, hogy mikor melyik elnevezés a megfelelő, és bár fontosnak véli a politikai korrektséget, a „roma” szó használatát nem tartja minden esetben ideálisnak, mivel az sokszor túlságosan semlegesítő tartalmú. A következő kérdés az, hogy milyen csoportként tekintünk a romákra: „fajként”, „rasszként”, vagy „etnikai csoportként” (ami kulturális és vérségi szálat is feltételez a közösség tagjai között). Tekinthetünk rá leszármazási kisebbségként is, melynek – szemben más kulturálisan meghatározott csoporttal, pl. a nemzettel – tágak a határai; ha viszont kutatni akarjuk, pontosan körülhatárolható csoportra van szükségünk. Lehet még a cigányságot szociális kisebbségnek tekinteni – mégsem kapunk olyan kezelhető kategóriát, mint pl. a szegények esetében –, illetve sorolhatjuk az etnikai gyökerű szociális kisebbségek körébe is. Beszélhetünk róluk mint határokon átívelő, transznacionális csoportról, de közösségük magyar nemzeti kisebbségként is értelmezhető. Rövidre zárva a polémiát, a’93-as magyar kisebbségi törvény alapján a cigányságot hivatalosan etnikai kisebbségnek kell tekintenünk, mutatott rá Örkény.

Egy etnikai kisebbség önmagában még nem feltétlenül különbözik a társadalomtól – derült ki az előadásból –, pl. a svábok, bár hivatalosan kisebbséget képeznek, társadalmilag integráltak: nem élnek radikálisan másként, mint az őket körülvevő magyarok. A romák azonban szociológiailag is eltérnek a többségi társadalomtól, nem csak etnikailag. Mivel a romák közül rengetegen élnek szegénységben, a társadalom úgy látja őket, mint a szegénység megtestesítőit.



A magyarországi roma kisebbség létszáma az utolsó, 2011-es mérések alapján 340 ezer fő. Általánosságban elmondható, hogy Magyarországon az utóbbi években – a zsidók kivételével – javult a kisebbségi identitás felvállalási aránya: pl. a sváb és a roma kisebbséghez tartozás bevallása népszámláláskor majdnem megduplázódott. Ez, bár elsőre pozitív eredménynek tűnhet, sajnos inkább azt jelenti, hogy a csoportok nem integrálódtak sikeresen, hiszen a tapasztalat szerint az adott kisebbséghez tartozók leginkább ott vállalják fel szívesen hovatartozásukat, ahol magukhoz hasonlókkal vannak körülvéve. Magyarországon a romák főleg kis településeken, elmaradott régiókban élnek, amelyek a legkevesebb perspektívát kínálják és örök hátránnyal küzdenek. Megfigyelhető a cigány népesség északkelet- és délnyugat-magyarországi csomósodása, egyébként az ország minden részében élnek elszórva. A régiók elmaradottságához és az elérhető gyenge ellátáshoz kapcsolódóan folyamatosan jelen van a rossz egészségi állapot és alacsony iskolázottság problémája. Ráadásul aki fent van a társadalmi hierarchiában, annak eleve jobb esélye lesz még feljebb kerülni és fordítva: a szegénység, a rossz szociális helyzet is újratermelődik. Kérdés, hogy integráció vagy marginalizáció (esetleg szegregáció) vár-e ezekre a társadalom alsó rétegeiben szorult csoportokra?

A szociológiai megközelítés a cigányság helyzetét a csoportot sújtó hátrányok alapján vizsgálja, és állítja, hogy a cigányság a rendszerváltás előtt kedvezőbb helyzetben volt. Örkény Antal szerint ez csak féligazság. A teljes foglalkoztatottság miatt a szocializmusban gyakorlatilag kényszerintegrálták a romákat, akik akkor is a társadalom legmélyebb rétegeiben éltek – igaz, legalább részei voltak a társadalomnak. Azóta azonban elvesztették a pozícióikat, mivel megszűntek azok a termelési szektorok, amelyekben a legnagyobb számban dolgoztak. Vándornépként nem voltak iskolázottak, piacképes ismeretek hiányában ők lettek a rendszerváltás legnagyobb kárvallottjai, 60-70%-os munkanélküliséggel (a társadalom egészében ez az arány 10%). Az angolszász szakirodalom erre vezette be az „underclass” (osztály alatti osztály) fogalmát. Elvileg a rendszer átjárható, kivéve az osztály alatti osztályt, a gettót, ahonnan nincs belépés a társadalomba. Az előadó elismerte, hogy a rendszerváltás előtt valóban voltak antiszegregációs kísérletek, míg most ebből kevesebbet látunk. Ennek legfőbb oka szerinte nem feltétlenül a rendszerváltás utáni kormányok szándékaiban keresendő, inkább abban, hogy egy szabad világban az államnak nehezebb az integrációs folyamatba belenyúlnia. A települési szegregáció, az apró falvak kvázi gettósodása a rendszerváltás után tulajdonképpen spontán indult el.



A szociálpszichológiai megközelítés azt vizsgálja, hogyan látják a romák egymást és önmagukat. Arra jutottak, hogy sok a negatív identifikáció, és csak kevesen vallják büszkén cigánynak magukat. Talán azért, mert a társadalom, még amikor a legtoleránsabb arcát mutatja, akkor is azt üzeni: „legyetek olyanok, mint mi, és akkor nem lesz probléma”. A külső definíciók deviánsnak, könnyen kriminalizálhatónak láttatják a csoportot, így született a „cigánybűnözés” kifejezés is. Ez hatósági kategóriaként semmiképp sem alkalmazható, mivel alkotmányellenes, a rendőrség ugyanis nem tudhatja, hogy ki cigány, csak akkor, ha a felelősségre vont maga ragaszkodik ehhez az identitásához. Ahol egyenlőség van, ott a hatóságnak „színvaknak” (colorblind) kell lennie, vagyis eljárásai során nem tehet különbséget bőrszín vagy származás alapján. A társadalomban, hatóságon kívül is jelenlévő diszkrimináció bizonyítására a rafinált szociológusok kieszeltek egy trükköt, és roma és nem roma külsejű kollégáik részvételével csináltak egy kísérletet. Az ún. álláshirdetés-teszten rövid úton bebizonyították: a romáknál megszokott nevet viselő, vagy roma kinézetű, azonos paraméterekkel rendelkező jelöltet sokkal kisebb eséllyel veszik fel az adott munkára, mint egy nem romát – ha ugyan nem zárkóznak el teljesen előle. Örkény szerint kijelenthetjük, hogy nincs még egy csoport, amely ilyen szintű kollektív elutasításba ütközne Magyarországon. És ebben nincs különbség a rétegek között, nincs jellemző lakóhely szerinti megoszlás sem: Magyarországon mindenkinek megvan a maga konstruált cigányképe.

Az ún. kulturális megközelítés a romák sokszínű történelmi és kulturális hagyományát hangsúlyozza: eszerint Magyarországon megkülönböztetünk beás, oláh és romungró (vagyis magyar) cigányokat – az utóbbiak csak magyarul beszélnek, és ők teszik ki a magyar romák 70%-át. A megközelítés képviselői a cigány közösségen belüli társadalmi és etnokulturális kollektív identitás, illetve a szolidaritás hiányát látják a fő problémának. Ennek oka, hogy a csoport nagyon heterogén, széttagolt, sokfélesége miatt gyenge etnikai kötelékekkel rendelkezik, kulturális jellemzői inkább lokálisak. Örkény kiemelte: legfőképpen egy közös jövőkép, illetve az ehhez kapcsolódó, koherens tervek hiányoznak, és ebből a romáknak is kreatívan ki kellene venniük a részüket. Miközben a cél a roma kisebbség és kultúra elismertetése, a társadalmi felemelkedés, a magasabb státuszhoz vezető utak megnyitása, a többségi társadalom oldaláról az előítéletességet, a diszkriminációt és az erőszakos gyűlöletet kell megállítani. Örkény Antal erre a franciák kultúrához való viszonyát hozza fel példának, ahol a kisebbségek változatos és színes megjelenési lehetőségeket kapnak, pl. minden kisebbségnek van Párizsban egy múzeuma. De ide sorolja a berlini Holocaust emlékmű mellett található, melegeknek és cigányoknak emelt emlékműveket is, vagy az amerikai hírcsatorna, a CNN törekvését arra, hogy minden műsorában nemben, életkorban és etnikumban is különböző hírolvasókat ültessen egymás mellé. Örkény szerint a kulturális homogenitásnak már lejárt az ideje: az akkor volt fontos, amikor a nemzetállamok kialakultak. Kizárólag az antidiszkriminációs politika és multikulturalizmus, amivel az állam meg tudja teremteni a konfliktusmentes együttélés feltételeit. Ehhez jogállamiság kell és legelső feltételként „colorblindness”, a származás és bőrszín alapján történő ítélkezés teljes felszámolása.

„A szociológia szirénhang volt” – Örkény Antallal készült korábbi interjúnk itt olvasható

Fotók: ELTE PPK