A műemléki épületek környezetpszichológiája

Az ELTE PPK Gazdaság- és Környezetpszichológia Tanszékének Környezetpszichológiai Kutatócsoportja és az MPT Környezetpszichológiai Szekciója két évvel ezelőtt indította útjára a KÖRBE – Környezetpszichológiai Beszélgetések szakmai konferenciát. 2015. április 16-án a műemléki épületek környezetpszichológiája állt a konferencia fókuszában.



Dúll Andrea tanszékvezető a történelmi helyek környezetpszichológiájáról tartotta meg a konferencia nyitóelőadását. Egyik alaptétele volt, hogy az időt a történelem eseményei és a tárgyak segítenek tagolni – tárgyainkban és helyeinkben az emberi történelem során pedig célok és vágyak manifesztálódnak. Az előadó a 20. században élt művészettörténészt, George Kublert idézve megállapította, hogy a formatörténet így tulajdonképpen társadalomtörténet is. Ugyanezt Csíkszemtmihályi Mihály és Eugene Rochberg-Halton közös, „The Meaning of Things – Domestic Symbols and the Self” című kötetében úgy fogalmazta meg: „az vagy, amit használsz”. Különös, de egy tárgy, vagy hely használata 20-25 perc után már kiváltja a tulajdonlás élményét, és onnantól kötődünk hozzá, sajátunknak érezzük – ennél fogva tárgyak elvesztése vagy helyek megszűnése is lehet fájdalmas. Ez a kötődési jelenség is az anyához való viszonyban gyökerezik – magyarázta Dúll Andrea. Az előadó szerint a környezetpszichológia vívmányának tekinthető, hogy a régészet ma már nem pusztán a „történettudomány szolgálólánya” – hanem teljes ember-környezet rendszert elemez. Éppen ezért a jelenkori régészet gyakran szembesül az örökség-kommunikáció problémáival. A dilemmával, hogy mi élvezzen előnyt: a régi emlékek, romok tiszteletteljes konzerválása, vagy hogy az élményt állítva középpontba, a maradványokat felújítás által modern használatra, ún. helyfogyasztásra tegyék alkalmassá? Ilyennek számítanak a turisztikai értékeket képviselő helyek, pl. a wellness hotellé alakított régi létesítmények; ezek olyan területek, amelyek történelmi értéket képviselnek, de a jelenben is élmény kötődik használatukhoz.

A környezetpszichológia egy másik aspektusa az egyén vagy közösség mentális egészségében betöltött szerepe. Kísérletek bizonyították, hogy a különböző létesítmények kialakítása során mutatott kulturális érzékenység képes lehet nemcsak az életminőséget javítani, de akár az életet meghosszabbítani: 2000-ber Cohen demens, idős, orosz zsidó Egyesült Államokbeli bevándorlók vizsgálatával bizonyította, hogy a számukra létrehozott közösségi ház kellő érzékenységgel kialakított terei, ahol az érintettek otthon érezhették magukat, évekkel lassította a demens egyének leépülését, sokkal tovább fenntartva önbecsülésüket, otthonélményüket, kulturális integritásukat. Ez nemcsak az egyén, de a család és közösség számára is pozitív hatású volt, és esetükben is csökkentette a kiégés lehetőségét.

Dúll Andrea előadását követően a Budapesti Műszaki Egyetem hallgatóinak terepgyakorlatairól szóló prezentációk következtek: az első beszámoló a Clark Ádám teret térképezte fel, alaklélektani elemzés, hő-, szag- és fénytérkép, illetve mentális térképezés segítségével. További két hallgató a Tóth Árpád sétányt elemezte környezetpszichológiai szempontból: múlt és jelen egyidejű jelenlétét megfigyelve a területen. A következő beszámoló a Szentháromság tér mint tranzittér vizsgálatát állította középpontba, történelem és turizmus szerepét elemezve. A megfigyelések a környezetpszichológiai jelenségek tudatosítását szolgálták.



A beszámolókat Vörös Miklós (MOME Elméleti Intézet) „A Várkert Bazár mint palimpszeszt” című előadása követte. A palimpszeszt eredeti jelentése „rájavítás, átírás”, ami bármilyen objektumra vonatkozhat, esetünkben épületre is, melynek történeti és pszichológiai jelentése a rárakódó rétegektől gyarapodik. Korábban malmok és öntödék kéményei uralták a budai rakpart látványát, mely a 19. század végére már megérett a tereprendezésre. Ybl Miklóst bízták meg a tervezéssel, aki 1875-ben neoreneszánsz stílusú, árkádok, stukkók, sgrafitto díszítésekben gazdag épület terveit készítette el. A Várkert Bazár funkciója eredetileg az volt, hogy sétányt képezzen a királyi pár számára, amelyen felvonulhatnak a Várba, kiegészítve mindezt a kereskedelmet élénkíteni hivatott üzletsorral és bazárral, hogy a budai oldal is bekapcsolódjon a vérkeringésbe, és olyan nyüzsgő területté váljon, mint Pest. Ez azonban nem járt sikerrel: alig pár év alatt, a forgalom hiánya miatt „bezárt a bazár” – és tulajdonképpen azóta is keresi a funkcióját. Előbb képzőművészeti központ lett, ahol többek között a Magyar Királyi Női Festőiskola és szobrász műtermek kaptak helyet. A 2. világháborúban megsérült építményt aztán ’61-ben újították fel, ekkor jött létre területén a Budai Ifjúsági Park (Ifipark), amely felforgató kulturális központ, a korabeli lázadás helyszíne lett, és rendszerint próbára tette a politikai vezetés toleranciáját. A ’70-es - ’80-as évek híres koncertjei közül nem egy akár 6000 fő előtt zajlott. A „züllés” éveinek egy leszakadt korlát által okozott baleset vetett véget, és a létesítményt ’84-ben végleg bezárták. A mintegy 30 éven át zárva tartó Várkert Bazár mindig is a politikai csatározások kereszttüzében állt, de stagnálásának gazdasági okai is voltak. Vörös Miklós előadása végén felhívta a figyelmet arra, hogy nemcsak a történelem, hanem az emlékezet is racionalizált és instrumentalizált, vagyis kulturális, szakmai és politikai szempontok szerinti szelekció eredménye – ezért akár a Várkert Bazár történetének és átalakításainak felidézése során is érdemes szem előtt tartani, hogy melyik korszakban melyik érdekcsoport emlékezete diktált és kapott politikai legitimációt.

Erős Ferenc „A város képe a pszichoanalízisben” címmel tartotta a konferencia záró előadását. Levi Strauss antropológust idézve a várost így definiálta: az a terület, ahol természet és a mesterséges alkotás találkozik. A város élmények, fantáziák, álmok sűrűsödési pontja, lelki toposz, metaforák, allegóriák és szimbólumok gazdag tárháza. Míg a börtön vagy az iskola a város felettes énjét képviseli, amely próbálja a kontrollt fenntartani, a szemétlerakó – mindaz, amit kivetünk magunkból – a város tudattalan rétegét alkotja. Donald Winnicott pszichiáter, szociológus megállapítását idézve: a város olyan élő forma, amely magába öleli az embereket, mint az anyaméh. Ezt a működést rombolják le erőszakosan a totalitárius rendszerek, melyek építészete a kontrollra épül. Úgy vélnénk, a tudatosság önmagában képes kialakítani egy várost, Erős Ferenc konklúziója szerint azonban ennek éppen az ellenkezője igaz: a város inkább a tudattalan elme látszólagos káoszához hasonlít, tudattalanul szerveződik, rengeteg versengő esztétikai és egyéb szempont kereszttüzében.



Fotók: ELTE PPK