„A kutya ugat, a társadalomtudomány halad”

Milyen kapcsolat fűzi az ELTE-hez és a Társadalomtudományi Karhoz?
Az ELTE Szociológiai Intézetében kezdtem félállásban tanítani 1985-ben, amikor Csepeli Gyuri felfedezte, hogy a nyelvhasználatnak az a kutatása, amit a Tömegkommunikációs Kutatóközpontban kezdtem, majd az MTA Pszichológiai Intézetében folytattam, voltaképpen igazi szociálpszichológia. 2000-ben azután úgy döntöttem, hogy főállású ELTE-s oktató leszek. Ekkortájt követtem Csepeli Gyurit a Szociálpszichológia Tanszék tanszékvezetői pozíciójában, amit egészen addig megtartottam, hogy Rudas Tamás felkért általános dékánhelyettesnek. Mivel eléggé exponáltam magam a Kar kialakításakor egy Társadalmi Kapcsolatok Intézet létrehozása mellett, ennek az első igazgatói tisztét is betöltöttem, szintén dékánhelyettesi kinevezésemig.

Mire emlékszik a legelső kurzusairól?
Mivel eredetileg klinikai pszichológusként végeztem, de eleve kutatói pályát képzeltem magamnak, és Pléh Csaba volt a tanárom, elsősorban a nyelvi viselkedés szociálpszichológiájával tudtam egyéni színt vinni a Tanszék oktatásába, így az első kurzusaim ilyenek voltak. A mainstream szociálpszichológiát még magam is tanultam. A fő kihívást az jelentette, hogy a nyelvészeti, narrativikai, beszédaktus elméleti – eléggé elvont – jelenségeket hogyan tudom szociológusok számára érdekessé és követhetővé tenni. Akkor már több nemzetközi és hazai konferenciaszereplésen túl voltam, így önmagában a szereplés nem okozott gondot, de egy egész kurzust kitölteni és érdekessé tenni nagy kihívás volt, féltem is tőle, nem is kicsit. Az egyik kurzusom, a manipuláció szociálpszichológiájával foglalkozó is ezt a törekvésemet jelezte. Másfelől az megkönnyítette a dolgomat, hogy kis létszámú és színvonalas társasággal dolgozhattam.

Mi minden változott azóta?
A hőskorhoz képest számomra két nagy változást hozott a főállásúvá válás. Egyrészt magas heti óraszámban kellett tanítanom, másrészt a kis létszámú „elit” kurzusok mellett mainstream alapképzést is kellett nyújtanom időnként igen nagy létszámú hallgatóságnak. Az utóbbi új volt és más kihívást jelentett, de rájöttem, hogy akár még élvezni is lehet. Teljesen más stílusú diákat és példákat kellett a „tömeg” számára kidolgoznom, de ettől kezdve ment a „show” (erről persze a hallgatókat kéne megkérdezni…). A nagy létszámú kurzusok nyilván személytelenné tették az oktatást. Ezen egy apró trükkel sikerült enyhítenem, magam is meglepődtem, milyen sikerrel. Bevezettem, hogy minden nagy előadás után a Coospace-re felteszek egy kérdést az aznapi óra témájából, amire néhány mondatban válaszolhattak a hallgatók, s random algoritmussal kiválasztott válaszokra reflektáltam is a következő óra elején. Nyilvánvaló volt, hogy olykor több száz hallgató mindegyikének a válaszára egyenként képtelenség reagálni, de maga a gesztus tapasztalatom szerint jócskán csökkentette a személytelenséget, és érezhetően motiválttá tette a hallgatók többségét. Erre akkor jöttem rá, amikor a rendszer bevezetésekor kb. a 3. héten elfelejtettem a hétfői óra után az aktuális kérdést feltölteni. Szerda reggel egy tucat hallgatói e-mail reklamálta.

Mi az a mag a szakterületéből, amit a jövendőbeli társadalomtudósoknak feltétlenül tudni, érteni kell?
Erre a kérdésre azért nehéz válaszolni, mert nagyon dinamikus folyamatról van szó. Az én szemléletem, érdeklődésem is folyamatosan változott ez alatt a több évtized alatt, a tudományunk szemlélete ugyancsak, s persze a bennünket körülvevő társadalmi kontextus is. Mivel pályám kezdete óta kiemelten fontos számomra a történet, a sztori szociálpszichológiai, kognitív funkciója, a tanításomban ez mindig központi szerepet játszott, s abban fejlődtem szerintem sokat, hogy a szerintem egy jelenséget legmarkánsabban megvilágító szociálpszichológiai kísérleteket minél érzékletesebben, hatásosabb elbeszélésként adjam elő. Ez a meggyőződés egyre erősödött bennem, s a technikám is csiszolódott. A sikerességéről számos visszajelzést kaptam. Például legutóbb találkoztam egy volt hallgatómmal a néhai Államigazgatási Főiskoláról (ott másodállásban tanítottam sokáig), ahol 3-400 fős évfolyamaim voltak. Az illető, amikor meglátott, sorolni kezdte azokat a kísérleteket, amelyeket ebben a stílusban adtam nekik elő. Ami az aktuális, számomra fontos trend a szakmámban, az a társas idegtudomány (social neuroscience), különös tekintettel a kognitív megközelítésekre.

Vannak olyan pillanatok, amikor a szociológus és a pszichológus nézőpont összecsap?
Számomra mindig is dinamikus kölcsönhatásban volt egymással a két nézőpont, soha nem kerültek ellentétbe, sőt. Amikor még egyetemi hallgatóként elkezdtem az emlékezet kísérleti pszichológiájával foglalkozni, éppen az okozott problémát, hogy sterilnek találtam, távol volt a társas világtól. Így bukkantam rá Bartlett „Az emlékezés. Kísérleti és szociálpszichológiai tanulmány” című remekművére, ami elindított abba az irányba, hogy a történeteknek az interperszonális és nyilvános kommunikációban játszott szerepét vizsgáljam a memória folyamatokon keresztül. Tehát a két nézőpont szintézise mindig a megoldás volt számomra, s nem a probléma.

Mik voltak a fontosabb kutatási témái?
1991-ig elsősorban akadémiai kutató voltam, bár mindig volt affinitásom a valós folyamatokhoz, ez már megjelent a TK-beli kutatásaim kapcsán, majd a rendszerváltás körüli kommunikáció kutatásakor. Például az 1990-es parlamenti választások kampánya egy természetes kísérleti helyzetet teremtett számomra, hiszen jó 70 párt indult, s ezek mindegyikének, az egyenlő esély nevében, módja nyílt azonos körülmények között, azonos stábbal egy-egy öt perces tv illetve rádió klipet előállítani, amit egyforma feltételekkel sugároztak is.

De a rendszerváltozás azt is lehozta, hogy megérkeztek a nagy nemzetközi közvélemény- és piackutató cégek. Ezek egyike, a Sawyer-Miller Group kutatóintézete szintén létrehozta budapesti irodáját, s az ő első számú módszerük a fókuszcsoport volt. Nem véletlenül meg is találtak, hiszen kiadós helyzeti előnyöm volt: klinikusként jártas voltam a csoportok moderálásában, és éppen a nyilvános kommunikációt kutattam. Így az egyetemi munkám mellett igen nagy súllyal szerepelt a következő két évtizedben a közvélemény- és piackutatás, annak is a kvalitatív módszerei, különös tekintettel a fókuszcsoportra. Ezt a tapasztalatot most éppen a szervezeti működésben nagyon divatosnak számító organizational storytelling irányzatban tudom kamatoztatni.

Mindig is, és egyre inkább olyan kutatási megoldások vonzottak, amelyek megkerülik a tudatos beszámolót – voltaképpen sok szempontból ilyen a sztorizás is. A szemkamerás kutatások iránt ezért kezdtem érdeklődni. A reklámok hatásvizsgálatában akkoriban kezdett elterjedni az a módszer (régi, csak a technika a gyakorlatban használhatóvá tette), hogy a figyelem spontán vándorlása és időzése szolgáljon az inger iránti érdeklődés mutatójául. Hasonló elméleti érdeklődéshez vezetett az eredetileg praktikus elképzelésem, hogy az egyébként drága és időigényes személyes fókuszcsoportos kutatást online virtuális környezetre is ki kellene fejleszteni. Ennek a fejlesztése során vált számomra világossá, hogy mindazok a csoportdinamikai hatások, amelyeket a szociálpszichológiából ismertem, nagyon eltérő módon működnek egy online virtuális, kvázi anonim, vagy pláne ténylegesen anonim helyzetben. Természetesen ebben az esetben is döntő jelentősége van a nem tudatos folyamatoknak.

Gyakran nyilatkozik tv-riportokban egy-egy aktuális ügy szociálpszichológiai hátteréről. Hogyan alakult ez így?
Hosszú folyamat volt, amíg elkezdett „felkapni” a média, az elején nagyon sok lámpalázat, szenvedést, álmatlan éjszakát okozott. Azonban erős bennem a megfelelési vágy (ez igaz az egyetemi hallgatóságom esetében is), így azután egyre jobban sikerült megtalálnom azt a stílust, tartalmat, tömörséget, amit ez a műfaj megkíván. Másrészt szeretem a kihívásokat, amikor egyszer-egyszer nemet mondtam, rossz érzésem volt, mintha megfutamodtam volna. Ezért inkább belevágtam, majd csak feltalálom magam. Az empátiám is belejátszott, hiszen átéreztem annak a szerencsétlen riporternek a helyzetét, akire ráparancsolt a szerkesztője, hogy kerítsen egy szakértőt, attól is kell pár mondat (persze jobbára azonnal). Így gyakran mondtam igent, amivel aztán szívesen éltek is a médiás kollégák. Én gyakorlatot szereztem és nyitott voltam, nekik lett egy viszonylag biztos tippjük bizonyos témákra. Hát valahogy így.

Egy aktív kutató/társadalomtudományi szakember számára a nyugdíjazás nyilván nem a karrier végét jelenti, hanem csak időt az egyetemi kötöttségeken túl másféle szakmai elfoglaltságokra. Milyen tervei vannak?
Az alapvető oktatói munkám mellett mindig is voltak különböző izgalmas felnőttoktatási elfoglaltságaim, ezeket természetesen folytatom. Voltak alkalmazott kutatói, szervezetfejlesztői megbízásaim, ilyenek most is vannak, tehát itt sincs igazán változás. A nyugdíjazást inkább szimbolikusan nehéz feldolgozni, úgy érzem, mind testi, mind szellemi állapotom megfelel annak, hogy még hosszú évekig végezzem a munkám, s így a nyugdíjazásnak óhatatlanul megvan az üzenete: nincs már szükség rád. Miközben persze tudom, hogy volna. Hiányozni fognak a nagy előadások, a show, de nem fog hiányozni az abnormálisan magas heti kötelező óraszám.

Sokan biztosan kételkednek abban, hogy ha ma egy hallgató szociológiát, szociálpszichológiát vagy más társadalomtudományokat tanul, akkor az később sokféle munkakörben és hatékonyan hasznosítható a munkaerőpiacon. Nekik mit üzenne?
Úgy gondolom, hogy aki kételkedik abban, hogy a társadalomtudományi tudás a leginkább rugalmasan konvertálható tudás, hogy olyan tudás, amire a jövőben fokozódó szükség lesz, az vagy lustaságból vagy ostobaságból tájékozatlan a világ trendjeinek a körében. Azt hiszem a továbbtanulók, akik természetesen a leginkább érdekeltek a tisztánlátásban, nélkülem is pontosan tudják, hogy mi a jó döntés. Ezt mutatják a felvételi jelentkezések adatai is. A kutya ugat, a társadalomtudomány halad.

Az interjú az ELTE TáTK honlapján megjelent szöveg rövidített változata.