Szoboravatás Lágymányoson

2008. június 17-én 14 órakor, a Pázmány Péter sétány 1/C („Déli épület”) földszintjén, a Biológiai Szakgyűjtemény előtti hallgatói közösségi térben került sor

DR. BALOGH JÁNOSakadémikus, karunk professzora, nemzetközi hírű zoológus, ökológus,
mellszobrának avatására.

A méltatást Dr. Michaletzky György, a Természettudományi Kar dékánja mondta el. A Buda István által készített szobor avatásában a Hallgatói Önkormányzat működött közre.

Tisztelt Rektor Úr!Tisztelt Hölgyeim és Uraim!Kedves Egybegyűlt Ünneplő Közönség!

Nem az első és nem az utolsó alkalom, amikor az Eötvös Loránd Tudományegyetem valamely világhíressé lett tudósáról megemlékezünk. Ma Balogh Jánosra, a nemzetközi tekintélyű és mintaszerűen szerény magyar tudósra, zoológusra, ökológusra emlékezünk és avatjuk fel – Buda István művész úr alkotta – mellszobrát.

Balogh János professzor emeritus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja 2002. augusztus 15-én hunyt el. Egyedülálló – vagy ahogy Mahunka Sándor fogalmazta meg – szinte „hihetetlen életpálya” adatott meg Balogh Jánosnak. „Árvaházi gyerekből lett világhírű kutató, fizetés nélküli tanársegédből Corvin-lánccal kitüntetett akadémikus, „a szocializmus kalodájába zárt szegény magyarból a világ trópusi tájaira több mint 30 expedíciót vezető világhírű talajbiológus.”

Balogh János Nagybocskón (ma Velikij Bicskov) született 1913. február 19-én. Szüleit korán elvesztette, árvaházba került. Tehetségét hamar felismerték és hadiárva ösztöndíjjal a Fasori Evangélikus Gimnáziumba került. A Pázmány Péter Tudományegyetemet elvégezve 1935-ben doktorált, majd 1937-ben került az Állatrendszertani és Állatföldrajzi Tanszékre, melynek vezetője Dudich Endre professzor volt. Az ő vezetésével formálódott igazi kutatóvá. Egy későbbi, vele készült interjúban Balogh János így emlékezik meg ezekről az évekről: „Én azzal váltam nemzetközileg ismertté, hogy egy huszonegy éves fiatal szerzőnek aránylag kis munkájából plagizáltam néhány jó gondolatot. A fiatal, huszonegy éves szerzőt Balogh Jánosnak hívták. A nyolcvanhat éves Balogh János ebből él. Tévképzet, hogy a nagy gondolatok idősebb korban születnek.”

Érdemes megjegyezni két korai, jelentős munkáját, a Sashegy pókfaunája (1935), Magyarország páncélosatkái (1943). Életét végigkíséri a pókok és a páncélosatkák tanulmányozása. Rövid kitérő után 1951-ben tér vissza a tanszékre, majd 1960-ban az akkor megalakult Talajzoológiai Kutatócsoport vezetője lett (1980-ig). 1954-ben elnyerte a Biológiai Tudományok doktora címet, 1964-ben az Akadémia levelező tagja, majd 1973-ben rendes tagja lett. A Kossuth Díjat is 1973-ban kapta meg.

1966-ban átvette az Állatrendszertani és Ökológiai Tanszék vezetését. 1970-től az MTA Biológiai Osztályának alelnöke, majd 73-tól 80-ig elnöke volt. 1984-ben vonult nyugdíjba. 1985-ben az ELTE díszdoktorrá avatta.

Az oktatásban elsősorban az ökológia tantárgy megalapozásával vett részt. Hazánkban először hívta fel a figyelmet azokra az összefüggésekre és problémákra, amelyek a bolygónk múltbeli és jelenlegi működésével kapcsolatosak. 2000-ben „Az elfuserált űrhajóból vissza a faluba” című interjújában így fogalmaz: „Létezik egy matematikailag kódolt, képlettel leírható üzenet, amely már a karbonkorszakban, amikor az első szárazföldi erdő, a páfrányerdő kialakult, megfogalmazódott. Az üzenet lényege: ember értsd meg végre, hogy a te rendszered, a bioszféra véges rendszer, s abba csak olyan emberi rendszert lehet beletervezni, amely belefér.”

1963-tól kezdve teljesül gyerekkori álma, 50 évesen megy először a trópusokra mint egy expedíció vezetője. Szintén az UNESCO támogatásával ezt sorra követik Dél-Amerikai útjai, majd a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával több, mint 30 útra jutott el Ázsiába, Új-Guineába, Ausztráliába, Óceániába, Új-Kaledóniába. Mindenütt az emberiség megmaradásának esélyeit kutatta szenvedélyesen. Lélekben a felhőkben járt, mint a szentek, de valóságosan az anyaföld rögét, a titokzatos talajtakarót túrta, szitálta át, hogy megállapítsa, meddig jutottunk el az önpusztításunkban, és hogy megfejtse, mi lehet majdan botorságunkból a kivezető út.

Ennek a kérdéskörnek szentelte életét, minden fórumot megragadott, könyvet írt, rádiós és televíziós sorozatokat vezetett azért, hogy rávegye a politikusokat és döntéshozókat, de az egyszerű embereket is felelősségük nagyságára és a tennivalókra. Azon kevés igazi tudós egyike volt, aki mindenki számára érthetően adta közkinccsé tudását. Meggyőződéssel hirdette, hogy csak a nemzeti érdekek figyelembe vétele és megerősödése óvhatja meg bolygónkat a pusztulástól. Rendkívül népszerű volt „A napsugár nyomában” című TV-sorozata, vagy a „Lesz-e Holnap”, illetve az „Út a jövőnkbe” című sorozatok.

1993-ben Széchényi-díjat kapott, 1995-ben az Akadémia Aranyérmével tüntették ki. 1999-ben megkapta a Magyar Örökség-díjat, 2001-ben a Corvin-lánc birtokosa lett.

Balogh János professzor elérte azt, amit a tudomány művelői közül csak nagyon kevesen: nemcsak szűkebb szakmájának kollégái ismerték őt és ismerték el, hanem munkásságának köszönhetően az utcán számára idegenek is tisztelettel köszöntötték: az ökológus professzort, a kutatót, a tanárt, a népművelőt.

Vizi E. Szilveszter a Fasori Evangélikus Gimnáziumban, Balogh János szoboravatásán elmondott beszédének végén mondja: „Balogh János … igazi magyar volt, aki nemzetben és a nemzetért gondolkodott és tett, .. igaz ember volt, aki nemzetének tagjain túl, minden emberért, valamint az emberiségnek otthont adó bolygónk egészéért felelősséget érzett.”

Büszke vagyok arra, hogy Balogh János professzor úr a Természettudományi Karon élt, dolgozott, alkotott, példát mutatva munkatársainak, kollégáinak, nekünk.

2008.06.18.