„Rámutatni a magyar művészet európai jelentőségére”

Esztergomban született és nőtt fel: mekkora szerepe volt a városnak abban, hogy művészettörténész lett?
Esztergom az ország első fővárosa volt 1000-től 1256-ig, közel 300 éven át, és utána is a 20. század közepéig az ország egyházi és kulturális központja volt. Ennek a kornak a művészeti emlékei, ha töredékesen is, de láthatók ma is! Emellett a gimnáziumi történelemtanáromnak is nagy szerepe volt a pályaválasztásomban. Ő kezdő tanárként maga köré gyűjtötte a történelem iránt igazán érdeklődő diákokat, tanulmányi versenyekre küldött minket, sokat foglalkozott velünk. Ennek ma is így kellene működnie. Én ezt diákként nagyon élveztem. Aztán meg kell említenem édesanyámat, aki művészettörténész volt és édesapámat is, aki jogász végzettségű volt: a kultúra mindig közel állt hozzánk, hiszen ott volt körülöttünk. Apai ágon esztergomi, anyai ágon soproni gyökereim vannak, mindkettő műemléki város, így otthon minden, ami ezzel kapcsolatos, fontos volt. Édesanyám Győr barokk-kori művészetéből doktorált. S amikor én a szakdolgozat-választás elé kerültem, Vayer Lajos professzor örömmel fogadta a javaslatomat: „Az esztergomi királyi várkápolna Anjou-kori falképei” címet. Az esztergomi vár ásatásait még a háború előtt, 1934-ban kezdték el, s a háború utáni években inkább a kőfaragványokkal és az építészettel foglalkoztak, a falképekkel viszont senki.

Az eltelt évtizedek során számos szakmai sikert ért el. Ha választani kellene egyet, akkor melyik kutatását jelölné meg legsikeresebbként?
Kutatásaim az esztergomi várkápolna Anjou-kori falképeivel kezdődtek, a szakdolgozatomban 1962-ben. A szakirodalom a 14. század végére datálta, és Niccolo di Tommaso nevéhez kapcsolta a falképeket, konkrét tanulmány nélkül. A kutatásaim során kiderítettem, hogy ez a meghatározás helytelen, és megindokoltam az 1330-as évekre való datálást. A szakdolgozatom egy év múlva megjelent az MTA szakmai folyóirataiban magyarul és olaszul is, és akkor a témával foglalkozó Dercsényi Dezső professzor azonnal átvette az én meghatározásomat. Ez óriási siker volt, és az adta a lelkesedést, hogy a falképekkel kell továbbra is foglalkoznom.

A kutatásai azóta is folyamatosak: melyek voltak a főbb állomások?
Az általam választott Anjou-korban a királyi udvar tisztségviselőinek saját birtokain szép számmal találunk falképeket. Így jutottam el a Felvidékre, a Duna bal partjához, ami akkor az esztergomi egyházmegye része volt. Pozsonytól szinte Kassáig, az egész Szepességet körbeutaztam, ami akkoriban nem volt könnyű, de sokan segítettek a pozsonyi és prágai műemléki hivatalból egyaránt. Az egyetemi doktori disszertációmat ennek nyomán a gömöri falképekből írtam 1967-ben, 1976-ban a kandidátusi dolgozatom témája pedig az itáliai és a magyarországi Anjou-kori művészet kapcsolata volt. Ekkorra már beutaztam Ausztriát, Franciaországot, de sehol nem találtam olyan szoros művészeti-történelmi kapcsolatot, mint Itália és Magyarország között. Sokan ezt művészeti hatásnak hívják, de én a kapcsolat elnevezést sokkal jobban szeretem. Ezt követően kezdtem el foglalkozni a Vitéz János esztergomi érsek, Mátyás király kancellárjának a megrendelésére, az esztergomi studiolojában készült 15. századi falképekkel. Itt sem volt pontos kor- és mester meghatározás. A tudományos, korszerű restaurátori munka 2000-től kezdődött meg, és még jelenleg is folyamatban van. Én végzem a művészettörténeti kutatást és feldolgozást, szoros együttműködésben a jeles restaurátor művésszel, Wierdl Zsuzsannával, az ICOMOS falképrestaurátor bizottságának az elnökével. Bízom benne, hogy a restaurátori munkálatok végeztével, 2017-re – a folyamatosan megjelenő magyar és idegen nyelvű tanulmányaink alapján –, a hazai és a nemzetközi szakma egyik központi kérdésévé válik e falkép-együttes Botticelli attribúciójának megvitatása. A közeljövőben több publikációm is megjelenik, így a párizsi műemléki folyóiratban, a Monumental című lapban.

A kutatáson kívül mire jut még idő?
Most jöttem meg a Csallóközből, ahol egy kétnapos középiskolai tanulmányi versenyen voltam zsűritag. Ez nagyon lelkesítő élmény volt, jó volt hallgatni a felvidéki magyar iskolák tanulóit, hogy mennyire büszkék az értékeikre, a hagyományaikra, a műemlékeikre. A versenyt Lezsák Sándor, a Magyar Köztársaság Parlamentjének alelnöke támogatja, a Hungaricum Bizottság egyre több értéket vesz fel a Felvidék Értéktárba. Tagja vagyok a hazai középiskolai művészettörténet OKTV-versenyeket szervező bizottságának is, ahol középiskolai tanárokkal dolgozom együtt. Fontosnak tartanám, hogy a hazai diákok is ne csak az utolsó két évfolyamban vegyenek részt tanulmányi versenyeken, hanem már korábban is. Szép lenne, ha itthon is nyolc évfolyamon keresztül versenyezhetnének, akár egy-egy saját témát évről-évre tovább kutatva, mint a kincskeresők. Foglalkozom a kortárs művészettel is, minden héten van legalább egy vagy két kiállítás, amit megnyitok. A Cs. Szabó László-díjat  is részben ezért kaptam, mivel számomra a régi és a kortárs művészet szervesen összetartozik. A tanítványaim szeretetének is sokat köszönhetek, hiszen mindenhol ott vannak, így a Művészeti Akadémián is.

Az egyetemen is ilyen nagy a lelkesedés egy-egy téma iránt?
Az egyetemi óráim nemcsak a saját kutatásaimról szólnak, főleg a BA-s órákat szeretem: a szabadbölcsészet képzés során az első évben nagyon sok benyomás éri a hallgatókat. Mivel a középiskolában alig tanulnak művészettörténetet, szinte minden új nekik. Ezért elsősorban kedvet kell csinálni, lelkesíteni kell őket, meg kell nekik mutatni, hogy miért érdemes a művészettörténettel foglalkozni. Az egyes lépcsőfokokon fokozatosan kell előrehaladni velük: a szemináriumaim során egy adott korból választhatnak témát, egy, lehetőleg elérhető, látható műalkotást. Erről kell beszámolót készíteniük a megadott szempontok szerint.

Emellett fontosnak tartja azt is, hogy a hallgatók eljussanak külföldi egyetemekre. Az évek során sok intézménnyel kötött Erasmus-megállapodást.
Egészen pontosan huszonkettővel. Sok tanítványom tanult és tanul külföldön, jelenleg egyikőjük épp Párizsban és itthon egyszerre szerzi meg a PhD-diplomáját. Ma már nincsenek határok, erről szól az Európai Unió és erről szól maga az Erasmus is. Kollégáktól hallom a visszajelzést a múzeumokból, galériákból, hogy nem is gondolnám, mennyit számít az, hogy a náluk dolgozó egykori hallgatók külföldön szerezhettek szakmai tudást és tapasztalatot. Ezekből a visszajelzésekből és az Erasmus-hallgatóink eredményeiből látom, hogy érdemes ezzel foglalkozni. A személyes életemben a nemzetközi kapcsolatépítés 1969-re, egy Magyarországon, Vayer Lajos professzor vezetésével rendezett nemzetközi UNESCO-CIHA (Comitée Internationale d’Histoire de l’Art) művészettörténeti kongresszusig nyúlik vissza, amelynek tudományos titkára voltam. Ott kezdődtek az én nemzetközi szakmai kapcsolataim. Eljutottam, Bécsbe, Firenzébe, Párizsba és Granadába. Ott aztán újabb embereket ismertem meg, újabb kapcsolatok születtek, amelyek későbbi együttműködési megállapodások alapjai lettek. A Teacher Mobility Erasmus program keretében rendszeresen előadok Firenzében, Rómában, Perugiába, Udinében.

Hogyan foglalná össze oktatói hitvallását?
Az alapvető törekvésem, hogy rámutassak a magyar művészet európai jelentőségére. Igyekszem rámutatni a Mohács előtti művészetünk kiemelkedő értékeire, amelyek ismerete iránytűként szolgálhat a kortárs művészet megítélésében is. A művészettörténésznek az a feladata, hogy feltárja és bemutassa a műalkotások igazi értékeit. Nagy öröm számomra, amikor látom a hallgató szemén, hogy megnyílik előttük a művészet csodálatos világa. Egyszóval szeretek tanítani.