„A poszt-szovjet időszak krónikása”

A BTK Ruszisztika Központjában 2015. november 25-én kerekasztal-beszélgetést rendeztek az idén irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett Szvetlana Alekszijevics Elhordott múltjaink című kötetéről. A rendezvényen a kar oktatói és hallgatói közösen vitatták meg tapasztalataikat a díjazott könyvvel és az írónő munkásságával kapcsolatban. A beszélgetés moderátora Gyimesi Zsuzsanna kultúrtörténész volt, aki bevezetőjében a résztvevőkön túl külön köszöntette a kötet fordítóját, Iván Ildikót, valamint Schiller Erzsébet irodalomtörténészt, Filippov Szergej és Gyóni Gábor történészeket, illetve a felkért hozzászólóként jelen lévő mesterszakos hallgatókat is.

Iván Ildikó hozzászólását több fontos kérdés köré szervezte, melyek közül az első a cím fordítása és maga a címadás volt. A kötet eredeti címe – Second-hand Time – több fordítási lehetőséget is felvetett. Az első két variációt elvetve – a Second hand időszámítás és az Alig használt múlt idő – az Elhordott múltjaink címet választotta, mely számára a még most is folyamatban lévő, le nem zárult múltat jeleníti meg. Ezt követően a Nobel-díjra tért ki, melyet sokak szerint azért kaphatott meg a belarusz írónő, mert könyvei műfajteremtő erővel bírnak. Iván Ildikó szerint ez vitatható álláspont, hiszen számos művészi igénnyel megírt szociográfiával találkozhatunk az irodalomtörténetben. Kiemelte, hogy az Elhordott múltjaink – és az ezt megelőző négy kötet is – koncepciójában műfajteremtő jellegű: a könyv nem csupán a valóság gépies lejegyzetelése, hanem az előzetesen felvett anyagok válogatása, rendszerezése és szerkesztése is, amely viszont kétségtelenül szépirodalmi igénnyel bír. A műfordító hozzászólásában kitért még a szintén sokak által emlegetett politikai elköteleződés kérdésére is, szerinte Alekszijevics megrögzött pacifista, így ha bármilyen irányba is elköteleződik, akkor annak pacifizmusa a fő mozgatórugója.

Schiller Erzsébet irodalomtörténész, az NyME egyetemi docense úgy vélte, az olvasók többségének a regénnyel kapcsolatos egyik fő kérdése az, hogy szépirodalomnak tekinthetjük-e ezt a művet? A válasz szerinte egyértelműen igen, hiszen egyfelől a posztmodern irodalmi gondolkodásnak megfelelően kis túlzással bármi lehet irodalom, másfelől – éppen posztmodernsége ellenére – egy határozott elbeszélői hanggal találja szembe magát az olvasó, akkor is, ha ez a hang végig a háttérben marad, továbbá dokumentarista jellege ellenére a szerkesztés és a válogatás az, ami fikcióvá, azaz szépirodalommá teszi.

Ezt a gondolatot továbbfűzve hozzászólásában Filippov Szergej, a Történeti Ruszisztikai Tanszék tudományos munkatársa jelezte, hogy az emlékezés folyamata már önmagában fikciós erővel bír, éppen ezért nem lehet kétséges, hogy szépirodalomnak tekintjük a művet. Ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy a befogadás szempontjából korántsem mindegy az, hogy a könyvet milyen korosztály és milyen országban olvassa. Hiszen sokak számára ismerősek lehetnek a történetek – különösen azoknak, akik maguk is a szovjet vagy a poszt-szovjet időszakban éltek –, de a fiatalabb generáció ténylegesen egy erős és sok esetben sokkoló szöveggel szembesül. Szerinte a könyv erénye – még ha a Nobel-díj odaítélése ez esetben egyértelműen politikai felhanggal is bír –, hogy az eredeti címben megjelölt second hand mint specifikum pontosan kiolvasható a történetekből és az eredeti orosz jelentésből is. Second hand az, amit másodszor is megveszünk: nem biztos, hogy azért, mert tetszik, vagy éppen azért, mert nincs pénz másra. Ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy a könyv jellege alapvetően megváltozna azzal, ha más történetek máshogyan lennének összeválogatva benne. Gyóni Gábor történész – aki szintén a tanszék oktatója – a könyvet mint néprajzi szöveget olvasta, melyet adatközlők visszaemlékezéseiből rögzítettek. Úgy vélte, hogy a mű nem feltétlenül a hitelesség igényével készült, ugyanakkor sokkoló erővel mutatja be a háborút, valamint az a tényt, hogy a Szovjetunió felbomlása egyáltalán nem békés folyamat volt: a kötet annak a lenyomata, amikor az addig – kifejezetten az ideológia által a fejekbe sulykolt álláspont szerint – békében élő emberek először tapasztalják meg a háború borzalmait.

A hallgatói hozzászólók közül Ur Máté kiemelte, hogy a fő kérdés az, mit tudunk azzal kezdeni, ami a papíron van, milyen – esetlegesen etikai – felelősséggel ruházza fel az olvasót a mű. Kiss Krisztina szerint az írónőt azért jutalmazták, mert a hétköznapi tragédiákat elszenvedő embereket szólaltatta meg, Doktor Stella Barbara pedig amellett érvelt, hogy le kell bontani a befogadói elvárásokat a könyvvel szemben, amelyek annak szépirodalmi vagy épp politikai jellegét kérdőjelezik meg vagy támasztják alá.

Szvetlana Alekszijevics a Svéd Akadémia indoklása szerint többszólamú írásaiért kapta az elismerést, melyekben korunk szenvedésének és bátorságának állít emléket. Számos különböző műfajban kipróbálta magát, írt esszét, novellát, riportot, végül az ismert fehérorosz író, Ales Adamovics könyvei segítettek a végleges döntésben és a műfaj kiválasztásában. Könyveit 35 nyelvre fordították le, magyarul eddig A háború nem asszonyi dolog, a Fiúk cinkkoporsóban és az Elhordott múltjaink című kötete jelent meg.

2015.11.26.