Büntetni vagy javítani?
Mezey előadása a börtönök kiterjedt témájával kapcsolatban a javítás-nevelés kérdésére koncentrált, a történeti kezdetektől napjainkig tartó ívet rajzolva ki. Az előadó kezdésként kifejtette: a börtön a büntetések legbonyolultabbika és legdrágábbika, hiszen épületekre és személyzetre van szükség hozzá, meg kell oldani az őrzés biztonságát, a rabok ellátását, élelmezését, gondozását. A többi hagyományos büntetési mód (a halálbüntetés számos módozata, a csonkítás vagy akár a becsületfosztás) általában egyszerűbb, gyorsabb is. A bezárás-büntetés mégis népszerű az ókor óta, mert számos különböző célra találták alkalmasnak: adósokat, bányamunkára ítélteket, tébolyultakat is őriztek a börtönben, amely nemkívánatos trónörökösök, ellenlábasok politikai süllyesztőjeként is funkcionált, továbbá az előzetes letartóztatás, vizsgálati fogság helyeként is.
A bezárás helyszínei kezdetben nem épített, hanem természeti helyek, vagy más célból már rendelkezésre álló terek voltak: kutak, vermek, barlangok, állatketrecek, vagy akár egy fa, amelyhez az elítéltet hozzá lehetett kötözni. Ezeket a régi formákat részben őrzik a későbbi börtönök is, a kötélből kialakul a bilincs, a ketrecből a rácsos cella, a sötétzárka pedig a föld alá rekesztés utódja. Mezey Barna történeti áttekintésében kitért a börtönnek az egyházhoz fűződő viszonyára is: a katolikus egyház nagyon korán nagyon sok börtönt tartott fönn, a szerzetesek fenyítésének eszközeként, a tömlöcök eleinte a kolostoron kívül, általában a föld alatt voltak, később már a kolostor részévé váltak. Mivel ebben a korban világi börtön még nincs, idővel a világi elítéltek büntetésére is az egyházi börtönöket használják, amelyek hamar megtelnek, továbbiak építtetését téve szükségessé.
A börtönbüntetéssel kapcsolatban az ókori kezdetektől két cél viaskodik a kutató összegzése szerint: az egyik számára ez a büntetés, a bűnhődés, a sanyargatás elrettentő célzatú helyszíne, a másik számára viszont fontosabb a bűn megbánása, az elítélt megjavításának lehetősége. A javító célú börtön koncepciója már Platón Államában is megjelenik. Az egyház számára is: a börtön egyszerre a szenvedtetés és a segítség helye. A Benedek-rendi regula szerint a bűnöst el kell különíteni, a lelke megmenekülésének érdekében a testét kell sanyargatni, ám a folyamat végén tisztán jöhet ki a börtönből. A világi börtönfilozófia ezt nem deklarálja, a javítás ott annak tudomásul vétetésére korlátozódik, hogy vannak törvények, amelyeket be kell tartani – elég nem sérteni a jogszabályokat, nem kell belsőleg megváltozni, jobbá lenni.
Mezey beszélt a világi fenyítőházak 16. századi kezdeteiről, a londoni Bridewellről és az amszterdami Rasphuisról is. Előbbiből még önként lehetett távozni, utóbbiból csak a szabott idő letöltése után. Ezekben az intézményekben eredetileg nem a bűnözők fogva tartására koncentráltak: ide kerültek a munkakerülők, csavargók, akiket a protestáns etika új eszméi szerint meg kellett javítani, a szegénygondozás részeként a fenntartók munkát adtak nekik, valamint lelki gondozást, oktatást, sőt, ezekbe az intézményekbe került a neveletlen gyermek is, vagy a dorbézolók, akik majdnem elitták az örökségüket. Később, a polgári átalakulással a szabadság vált a legnagyobb értékké, ezért ennek elvételével akartak büntetni: nem halálra ítéltek, hanem tömlöcre, a fenyítőházak az így kialakuló helyhiány miatt kriminalizálódtak. Megmaradt ugyanakkor bennük a munka, a nevelés, később az orvosi gondozás gondolata, a sanyargató egyházi börtönök mellett ezek váltak a modern büntetés-végrehajtási intézetek alapjává. Eötvös József ezzel egybehangzóan vallotta, hogy az emberek megjavíthatók, ez a javítás a börtön feladata.
A 19–20. századi börtönügyi szakemberek fő kérdése az volt: hogyan számolhatók föl a középkori tömlöcártalmak? A börtön „a bűn iskolája”, a bezárt fiatal a vele együtt tartott öregebb bűnözők világába szocializálódik, az egészségtelen, embertelen, megalázó körülmények nem segítik a reintegrációt, a társadalomba való későbbi visszatérést. A válasz a szakemberek szerint az volt, ha a büntetés csak a szabadságtól való megfosztásra korlátozódik, nem jár fizikai sanyargatással. Ám a börtön még fizikai bántalmazás nélkül is nyomasztó hatású, hiszen kényszert alkalmaz, a külvilágtól elzárva, kiszolgáltatottan tartja a bekerülőket, akiket az intim szféra hiánya, az állandó szabályozottság, a börtön sajátos státuszhierarchiája nem segít a javulásban. A gyakori válaszreakció a deprimáció, az agresszivitás, vagy az önálló életviteli készség csökkenése.
A modern felfogás szerint a börtön akkor képes a reintegrációs folyamatokat megalapozni, ha az elítélteket nem szakítja el teljesen a külvilágtól, fenntartja a kapcsolattartás lehetőségeit, és hangsúlyt helyez a nevelésre és lelki gondozásra is, így esélyt adva a jellemformálódásra. Míg a középkori tömlöc megbélyegzett: akit elítéltek, az kiírta magát a társadalomból, jogvesztetté és számkivetetté vált, a modern hozzáállás szervezeti válaszokkal próbálja enyhíteni ezt, például feltételes szabadságra helyezéssel, közvetítő intézetekkel, utógondozással.
Az előadás utolsó részében a professzor a jelen különböző börtön-felfogásaira hozott példákat, felvillantva, hogy míg Bolíviában található olyan börtön, ami tulajdonképpen egy zárt városrész, ahol az elítéltek őrök nélküli, törvényen kívüli mikrotársadalmat alkotnak, addig például Svájcban a belülről zárható zárkák egy feszített víztükrű medencét vesznek körbe, kilátással az Alpokra. Ebbe a kontextusba helyezve mutatta be a mai magyar börtönállapotokat, amelyekre a zsúfoltság jellemző, a tényleges fogvatartotti létszám jelentősen meghaladja a férőhelyek számát, ezért nem ritkák a háromemeletes ágyak sem, egy tipikus cellában öten vannak összezárva. Mezey Barna jelezte: így nem lehet normális körülményeket teremteni, ami pedig a reintegráció alapját jelenthetné. A hírek szerint a közeljövőben 10 új börtön vagy új börtönszárny épül Magyarországon, ami talán jobb körülményeket teremthet, de a büntetőpolitika is egyre több cselekményt ítél meg súlyosan, ezért a létszám várhatólag nőni fog. Eközben számolni kell azzal is, hogy a magyar társadalom túlnyomó többsége a szigorú büntetések híve, támogatná a halálbüntetést és az elítéltek sanyargatását is, és nem érzi úgy, hogy a körülményeket javítani kéne. Az előadó ezzel szemben hangsúlyozta: a börtön célja, hogy minél több jó, „megjavított” ember kerüljön ki belőle, amihez viszont az kell, hogy a börtön világa ne legyen a sanyargatás helye és „a bűn iskolája”.