„A gyerekek nemcsak éhesek, hanem érzelemhiányosak is”

Melyek azok a fókuszterületek az ön tárcáján belül, ahol együttműködhetnek az EU-tagállamok, és mit tart a legégetőbb problémának ma az oktatás területén? 
Abban a sajátos helyzetben vagyok 2,5-3 éve EU-s biztosként, hogy látom, ezen a területen egyre nagyobb elvárások fogalmazódnak meg az európai szintű együttműködés irányába. Amit az európai oktatásügy feladatául szabtak, és amiben a tagállamok is nagyjából egyetértettek, az a foglalkoztathatóság, illetve az állampolgárság ügye. A foglalkoztathatóság tekintetében sokáig abból indultak ki – hogy ha az EU-nak bármilyen szinten is van hozzáfűznivalója a tagállamok oktatási rendszeréhez, akkor az csak abban a metszetben tehető meg, mennyiben járulnak hozzá az oktatási rendszerek az EU gazdaságának növekedéséhez. Vagyis az oktatási rendszerek megfelelő minőségű szakembereket képeznek-e, ami lehetővé teszi, hogy az emberek könnyen találjanak munkát, így alacsony legyen a munkanélküliség, magas legyen a termelékenység és ebből adódóan biztosítani tudja az oktatási rendszer a folyamatos európai gazdasági növekedés humán feltételeit. 2014 novemberében, amikor hivatalba léptem, ez volt az alapszabály. De alig múlt el egy-két hónap, megtörténtek az első terrortámadások Párizsban, Brüsszelben, Koppenhágában, amelyeket olyan fiatalok követtek el, akik már az EU területén születtek, ott jártak iskolába. Közülük többen egyetemet is végeztek, és úgy mentek végig az oktatási rendszeren, hogy a demokrácia, illetve saját hazájuk ellenségévé váltak. Amikor ezt a kérdést felvetettem a tagállami minisztereknek, akkor indultunk el egy másik irányba, s ez oda vezetett minket, hogy az oktatást tágabban értelmezzük. Ugyanis ha tágabb értelemben nézzük, hogy mitől lesz valaki jól foglalkoztatható szakember, akkor látjuk, hogy ehhez nemcsak szakmai tudásra van szükség, hanem a személyiség stabilitására is. Ezt felismerve szép lassan jutottunk el odáig, hogy elfogadtuk 2016 nyarán az európai készségstratégiát, ami azt foglalja össze: mit kell tenni az oktatásügyben annak érdekében, hogy alacsonyabb legyen a munkanélküliség, hogy a fiatalok könnyebben találjanak munkát: hogyan nyithat a munkaerőpiac a fiatalok felé. Ebben a tekintetben pedig a hangsúly nem a szakmai tudáson van, hanem az életkompetenciákon. Így jutottunk el az oktatás speciális területére.

Nemcsak bizonyos tantárgyakat kell megtanulni, hanem készségeket is el kell sajátítani: az egyén tudjon csapatban dolgozni, tárgyalni, racionálisan vitát folytatni, közösséget létrehozni. Korábban ezeket otthon sajátították el a fiatalok, ma azonban a családok válsága miatt az oktatási rendszernek kell magára vállalnia a feladatot.

Ez óriási teher, nem tudom, hogy képes-e küldetéséből fakadóan erre az oktatási rendszer. A családban való tanulás folyamata érzelmi kísérést is feltételez, ami nem követelhető meg egy pedagógustól. Sajnos sokszor hiányzik az otthoni érzelmi háttér nemcsak Magyarországon, hanem egyre inkább Európában is, pedig ez megkönnyítené a polgárrá válás folyamatát, és művi úton nem is igen pótolható.

Ezt támasztotta alá az az európai felmérés is, melyet a fiatalok radikalizációjáról készítettünk. Miközben előzetesen azt gondoltuk, hogy a munkanélküliség és a kritika nélküli internethasználat a legfontosabb hajlamosító tényező a radikalizálódásra, az derült ki mélyinterjúk, valamint szociológiai vizsgálatok alapján, hogy az apahiány az. Ezek a fiatalok apát keresnek maguknak, akit az interneten keresztül valahol a Közel-Keleten találnak meg. Innentől kezdve pedig nagyon egyszerűen áldozataivá válnak a szélsőséges mozgalmaknak. Az igazi probléma, amellyel az oktatás egyre inkább szembesül egész Európában, voltaképp az, hogy az iskolák be tudnak-e tölteni egy olyan szerepkört, amelyre eredetileg nem voltak kalibrálva: képesek-e közreműködni a teljes személyiség kialakításában. Ezidáig ezt a családdal együtt végezték.

Az inkluzív oktatás nem véletlenül lett kiemelt célkitűzés: a legnagyobb probléma mára az lett, hogy a gyerekek nemcsak éhesen, hanem sokszor érzelemhiányosan érkeznek az iskolába. Úgy kell megtanulniuk alapkészségeket, életkompetenciákat, hogy otthon nem segítettek nekik ebben. Pedagógus édesanyám figyelte meg, hogy a gyerekek ma már nem tudnak késsel-villával enni. Ez is olyan készség, amit korábban minden gyerek otthon sajátított el, és persze ma is vannak családok, ahol ezt még megtanítják, de sajnos egyre kevesebb.

Hogyan látja a gyógypedagógusok helyzetét ma Magyarországon? 
Mindenképpen büszkék lehetünk a magyar gyógypedagógiára és hagyományaira. Magyarország az egyik olyan európai ország, ahol nemcsak intézményesült a gyógypedagógia, de világszínvonalú elmélete is van. A problámák a hétköznapi életben való boldogulás során keletkeznek. Úgy gondolom, az oktatásban a teljes integráció még nem valósult meg, és ennek a gyógypedagógia, illetve a gyógypedagógusok is kárát látják. Sokan vannak a többségi társadalomban, akik a gyógypedagógiát és művelőit egy másik „kasztba” sorolják. Úgy gondolják, hogy vannak a „komoly” emberek, a gyógypedagógusok pedig valamilyen kisegítő tevékenységet látnak el. Szerintem a gyógypedagógia emancipációját is az segítené, ha minél teljesebbé válna az integráció, és a gyógypedagógusok, pedagógusok, speciális szakemberek közösségekben tudnák folytatni a tevékenységüket. Hiszen a tapasztalataikat nyilvánvalóan így tudják kicserélni. Biztos vagyok abban is, hogy a jövő nemcsak az integrált oktatási intézmények, hanem az integrált tantestületek irányába is vezet.

Hogyan viszonyul a magyar fogyatékosügyi politika az európaihoz? Mennyire vagyunk lemaradva abban a tekintetben, ahogyan a fogyatékos emberekre tekintünk? 
Azt hiszem, nem is annyira politikai és jogszabályi különbségek vannak a többi európai ország és Magyarország között, hanem inkább kulturális különbségek. Mi talán jobban tartunk a fogyatékossággal élőktől. Nem olyan értelemben, hogy félünk tőlük, hanem inkább nem akarjuk megbántani őket, nem tudjuk, hogyan közeledjünk hozzájuk. Nem vagyunk elég bátrak a velük való kapcsolattartásban.

Nyugat-Európában azt látom, hogy sokkal inkább részei a fogyatékkal élő emberek a többségi társadalom hétköznapi életének. Mi még mindig kicsit félénkek vagyunk ebben a tekintetben, talán valami rosszul értelmezett jólneveltség miatt úgy gondoljuk, hogy túlságosan tolakodó lenne, ha partnerként tekintenénk őket és segíteni akarnánk nekik.

Ez a kulturális különbség tetten érhető, és ez tűnik el a legnehezebben. Abban azonban biztos vagyok, hogy a mai fiatalok már máshogy viszonyulnak a kérdéshez, mint az én generációm, és rövidesen meg fog változni ez a magatartás.

Diákként, illetve tanárként milyen emlékek, élmények kötik az ELTE-hez?
1985-től 1990-ig jártam az ELTE jogi karára. Ez az időszak a XX. századi magyar történelem egyik izgalmas időszaka volt. 1987-88-tól kezdve az ÁJK és maga az ELTE is az egyik központja volt azoknak a politikai szerveződéseknek, amelyek később a rendszerváltáshoz vezettek. Ezernyi személyes emlékem van, minden az ELTE-hez köt. Ezért is mondtam gondolkodás nélkül igent a felkérésre 1996-ban – amikor pedig az akkori Közgazdaságtudományi Egyetemen tanítottam –, hogy menjek át az ELTE-re tanítani. Világéletemben ELTE-s diáknak és oktatónak tartottam magam. A tanáregyéniségek közül pedig Bihari Mihály határozta meg egyértelműen a pályámat. Ugyan a jogi karra jártam, de a politika sokkal jobban érdekelt. A professzor az egyetemisták jelentős része számára  demokratikus "színfolt" volt, az akkori, már bomlásnak indult szocializmusban. Egyetemi éveim alatt és fiatal oktatóként ő volt a példaképem és a mentorom.

Ma, 2017. március 17-én 10-től 11.30-ig tartottam összehasonlító politika órát. Az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának Politikatudományi Intézetében vagyok egyetemi docens. Összehasonlító poltikatudománnyal, illetve az Európai Unió politikai rendszerével foglalkoztam, de hét éve fizetés nélküli szabadságon vagyok a politikai tisztségeim, illetve a bizottsági pozícióm miatt. Nem tudok teljes értékűen jelen lenni az egyetemen, de órákat azért tartok.