Az ELTE küldetése a digitális korszak határán
Amikor az oktatásról esik szó, többnyire arról beszélünk, mit és hogyan tanítunk. Az elmúlt 25 év azonban a miért tekintetében is nagy változásokat hozott. Mit tekinthetünk ma a felsőoktatás valódi céljának?
Az elmúlt évtizedekben óriási változások történtek az oktatás világában. Hagyományosan a miért oktatunk? kérdésre az volt a válasz, hogy a tudás átadásáért tesszük – az információk, a szövegek, a tananyag továbbadása volt az egyik legfontosabb cél. Ez különösen igaz volt például a társadalomtudományok vagy a jogtudomány területén, ahol az oktatás nagy mennyiségű elméleti anyag elsajátítására épült. A hangsúly tehát az ismeretátadáson volt, nem feltétlenül a gyakorlati alkalmazáson.
Az igazi fordulatot a digitalizáció hozta el:
a digitális eszközök elterjedése szinte észrevétlenül formálta át az oktatás kultúráját.
Felnőtt egy olyan generáció, amely már nem ugyanazt a tanulási mintát kapta, mint az én korosztályom: ők digitálisan érzékenyebbek, magabiztosabban használják az eszközöket, és másképp viszonyulnak az információhoz. Az internet, a közösségi média és a folyamatos információáramlás teljesen új gondolkodásmódot hozott. Ez pedig visszahatott az oktatásra.
Ma már a hangsúly nem azon van, hogy mit oktatunk – hiszen az információ gyakorlatilag mindenki számára, bármikor elérhető –, hanem azon, hogyan. Korábban az ismeretek megszerzése volt nehéz, ma az a kihívás, hogyan tudjuk ezeket értelmezni, rendszerezni és feldolgozni. A tanítás így ma már sokkal inkább arról szól, hogy miként segítjük a hallgatókat eligazodni ebben az információbőségben, hogyan tanítjuk meg őket gondolkodni, kérdezni, kritikusan látni. Röviden: a hangsúly eltolódott az átadásról a feldolgozásra, a mitről a hogyanra.
Hogyan változott ez a bizonyos miért az ELTE esetében? Mi ma az ELTE küldetése Magyarország legnagyobb és legrégebbi egyetemeként? Mit üzen az oktatáson keresztül a hallgatóknak és a társadalomnak?
Ha így tesszük fel a kérdést, akkor nem, az ELTE küldetése nem változott. Egy nagy, komoly tudományegyetem feladata – akár Magyarországon, akár a világ bármely pontján – alapvetően ugyanaz maradt: a tudományon nyugvó, magas színvonalú tudás átadása, amely képes reagálni a társadalmi és gazdasági környezet kihívásaira.
Ami viszont megváltozott, az a viszonyrendszer, amelyben az egyetemek működnek.
Ez a tudás ma már nem pusztán lexikális ismereteket jelent, hanem olyan kompetenciákat is, amelyekkel a hallgatók képesek lesznek önállóan gondolkodni, értelmezni és cselekedni.
Különösen fontos, hogy az oktatás során nem a jelenre, hanem a jövőre készítjük fel a hallgatókat. Amikor valakit ma képezünk, valójában a következő húsz–harminc évére próbáljuk megalapozni azt a tudást, amiből építkezni tud majd. A mi felelősségünk tehát nemcsak az, hogy a hallgatók most jól teljesítsenek, hanem az is, hogy olyan készségeket adunk nekik, amelyek a jövő változó munkaerőpiacán is értéket jelentenek.
Ha a társadalmi hatást nézzük, egyértelmű, hogy az egyetemek ma sokkal nyitottabbá váltak. Korábban az egyetemekre sokszor tekintettek úgy, mint elefántcsonttornyokra – távoli, zárt tudásközpontokra, ahová csak keveseknek volt bejárása. Ez ma már nem így van.
Az egyetemek közelebb kerültek a társadalomhoz, a tudomány pedig közösségi üggyé vált.
Az emberek ma már nemcsak hallanak róla, hanem közvetlenül tapasztalják is, hogy a tudomány miként szolgálja az életminőséget, a kultúrát, sőt a jóllétet is.
Ez a nyitottság szerintem az egyik legfontosabb fejlemény. Mert ha az emberek látják, hogyan működik a tudomány, hogyan hasznosulnak az eredményei, akkor erősödik a bizalom, a tudatosság és az igény a műveltségre. Természetesen a digitális tér, a közösségi média sokszor ellenhatásokat is kelt, hiszen ott minden vélemény ugyanolyan súllyal jelenik meg, de hosszú távon ez a fajta tudományhoz való közelség kultúrát, kritikai gondolkodást és társadalmi felelősséget is épít. És ez végső soron az egyetemek egyik legfontosabb társadalmi küldetése.
A digitalizáció mára elengedhetetlen része az oktatásnak, ugyanakkor folyamatosan új kihívásokat jelent. Hogyan érinti ez az oktatókat, miként tarthatnak lépést a gyorsan változó környezettel?
Ma az oktatók kettős kihívás előtt állnak. Az első, hogy maguknak is fejleszteniük kell a digitális kompetenciáikat. Ma már senki nem zárkózhat el a digitális eszközök használatától. Ez egyszerűen a mindennapjaink része lett, különösen a COVID-időszak után. A járvány idején mindenki megtapasztalta, mit jelent, ha az oktatás hirtelen teljes egészében online térbe kényszerül – ebből sokat tanultunk, többek között azt is, hogy a digitális jelenlét önmagában nem elég.
És itt jön a második, talán még nehezebb kihívás: a technológiai környezethez való alkalmazkodás során
az oktatóknak meg kell találniuk az egyensúlyt a digitális és az emberi dimenzió között.
A hallgatók számára az információhoz való hozzáférés már magától értetődő, gyakorta az online térből merítik a tudást, a véleményt, az inspirációt. De az oktatás célja soha nem pusztán az információátadás volt: a személyes ráhatás, a fejlődés támogatása, a valódi pedagógiai kapcsolat legalább ennyire fontos.
Éppen ezért gondolom, hogy most van szükség arra, hogy visszanyúljunk néhány hagyományos oktatói kompetenciához. Le kell ülnünk a hallgatókkal, meg kell hallgatnunk őket, valódi párbeszédet kell kialakítani. A véleményük, a kérdéseik, a bizonytalanságaik mind-mind részei a tanulási folyamatnak. Ez nem gyengeség, hanem a fejlődés terepe.
A legnagyobb kihívás tehát az, hogy a hagyományos, személyes tanítás értékeit és az új digitális eszközök adta lehetőségeket ne egymás alternatívájaként, hanem egymást kiegészítő elemekként kezeljük. Nem lehetünk „régi vágású” oktatók, azt várva, hogy a hallgatók a mi nyelvünkön szólaljanak meg, de nem követhetjük a közösségi médiában megjelenő figyelemfelületes, pillanatnyi mintákat sem.
A digitalizáció lehetőség, de csak akkor válik értékké, ha a technológia mögött ott marad az ember. A valódi feladat az, hogy megtanuljuk szétválasztani a digitális zajt a tartalomtól, és a technológiát ne célként, hanem eszközként használjuk – az emberi kapcsolódás, az értékteremtés és a tudás mélysége érdekében.
Az ELTE-n vannak az országban a legjobb szakemberek a digitális oktatásfejlesztés és az oktatásmódszertan területén. Minek köszönhető a kiválóságnak ez a koncentrátuma?
Teljes meggyőződéssel állítom, hogy az ELTE-n dolgozó kollégák, akik az oktatásmódszertan és a digitális oktatásfejlesztés területén tevékenykednek, valóban világszínvonalú szakemberek. Ennek több oka van. Először is, az ELTE-n dolgozni önmagában is minőségi garancia. Ide nem lehet „csak úgy” bekerülni – a kiválasztás és az elvárások rendszere már eleve biztosítja, hogy csak a legjobbak maradjanak. A verseny óriási, mind a hallgatói, mind a munkavállalói oldalon, és az eredmények, amelyeket ezek a kollégák elérnek, nem a véletlen művei.
Ami azonban még fontosabb, hogy ez a szakmai közösség nem pusztán beszél a kihívásokról, hanem pontosan érti is azokat. Nem állnak meg annál a közhelyes megállapításnál, hogy „a világ megváltozott”, vagy hogy „a fiatalok már másként tanulnak”. Ők tényleg megpróbálják megérteni, mi zajlik a mélyben – hogyan strukturálódnak át a készségek és kompetenciák, milyen válaszokat lehet adni erre az oktatásban, és milyen módszertani megoldásokkal lehet a generációs szakadékot áthidalni.
Egyszerre ismerik a régi rendszer értékeit és a modern kor kihívásait.
Tudják, mit jelentett a klasszikus oktatás, amikor még az ember képes volt a lényeget kiszűrni az információtengerből, és látják azt is, hogy ha most nem dolgozunk ezen tudatosan, akkor ez a képesség akár el is tűnhet. Ezért keresnek olyan módszertani, kompetenciafejlesztő és értékelési megoldásokat, amelyek a hagyományos tudást ötvözik a digitális világ eszközeivel.
Ami különösen imponáló számomra, hogy rendszerben gondolkodnak. Nem külön kezelik az oktatót, a hallgatót és az intézményt, hanem az egész egyetemi ökoszisztémát látják: a tanítás, a tanulás, az értékelés és az elismerés összefüggő rendszerét. Fontosnak tartják, hogy az oktatásmódszertani fejlesztéseket ugyanúgy ismerjük el, mint a tudományos eredményeket – mert ezek nélkül nincs valódi minőségfejlesztés.
Nincs jobb csapat Magyarországon ennél. Sőt, úgy látom, hogy a világ fejlettebb oktatási rendszereiben is pontosan ezekkel a kérdésekkel küzdenek – és ugyanilyen irányokat keresnek. Ez pedig azt mutatja, hogy
mi nem követjük, hanem együtt haladunk a nemzetközi trendekkel.
Az ELTE és a DOKK szakmai közössége tehát nemcsak reagál a változásokra, hanem aktívan formálja is azokat.
Milyen szerepet játszik ma a hallgatói jelenlét és a hallgatói visszajelzés az oktatás minőségének alakításában?
Őszintén szólva nem vagyok elégedett a hallgatói visszajelzések jelenlegi rendszerével. Fontos és nagy eredmény, hogy létezik az Oktatás Hallgatói Véleményezése, de a mostani formájában szerintem torz képet ad. Nagyon függ attól, hányan töltik ki egy kurzus értékelését, és ha kevés a válaszadó, akkor egy-egy szubjektív vélemény is jelentősen befolyásolhatja az eredményt.
Érdemes lenne az egész rendszert újragondolni és kiegészíteni olyan megoldásokkal, ahol a hallgatók érdemi visszajelzéseket adhatnak. Például fókuszcsoportos beszélgetésekkel, kisebb hallgatói közösségek bevonásával, ahol tényleg lehetőség van árnyaltabban megfogalmazni a tapasztalatokat. Ha csak az OHV-ra hagyatkozunk, az nem biztos, hogy valós képet mutat az oktatás minőségéről.
A hallgatói visszajelzéseket ugyanakkor rendkívül értékesnek tartom.
Fontos megérteni, hogyan gondolkodnak a hallgatók, milyen nyelvet használnak,
hogyan értelmeznek egyes kifejezéseket – máskülönben nem fogjuk pontosan látni, mire kíváncsiak, mi motiválja őket. Ezért is támogattam például az ELTE fenntarthatósági programjában azt a kezdeményezést, hogy a hallgatók önszerveződő csoportokban fogalmazzák meg a saját elvárásaikat és kérdéseiket.
Nagyon hiszek a mai fiatalokban, akik több nyelven beszélnek, utaznak, nyitottak a világra, és folyamatosan online jelen vannak. Kíváncsian figyelem, milyen témák iránt érdeklődnek, mitől tartanak, vagy hogyan látják például a társadalmi feszültségeket, a nemzetközi konfliktushelyzeteket. Negyvenezer hallgatót nyilván nem lehet egyformán megszólítani, de ha karonként, tudományterületenként, a hallgatói önkormányzatokon keresztül sikerül párbeszédet kezdeményezni, akkor valódi kapcsolat alakulhat ki. És csak így tud ez a két világ – az oktatói és a hallgatói – igazán összekapcsolódni.
Egyébként a hallgatók, de az oktatók esetében is gyakran előkerül ugyanaz a kép: a „saját farkába harapó kígyó” metaforája. A hallgatók sokszor azért nem veszik elég komolyan az órák értékelését, mert úgy érzik, nincs valódi következménye – a véleményük nem befolyásol semmit, így nem éri meg energiát fektetni bele. Az oktatói oldalról viszont nem egyszer az a visszajelzés érkezik, hogy bár ők szeretnének fejlődni, új módszereket kipróbálni, jobb kurzusokat tartani, igyekezetük nem talál elismerésre a teljesítményértékelésben.
Akkor el is jutottunk az ELTE értékelési kultúrájának kérdéséhez. Mennyire vagyunk önkritikusak és reflektívek, milyen feladataink vannak ezen a területen?
Az értékelési kultúra kérdése több irányba ágazik el, ami mutatja, mennyire komplex területről beszélünk. Az egyik legfontosabb előrelépés szerintem az, hogy egyáltalán foglalkozunk ezzel a témával, ki merjük mondani: szükség van az oktatói kompetenciák fejlesztésére. Ez korábban nem volt természetes. Mostanra viszont eljutottunk oda, hogy amikor például a mesterséges intelligencia oktatásban betöltött szerepéről beszélünk,
már nemcsak a hallgatókat, hanem magunkat, az oktatókat is látjuk.
Ki tudjuk mondani, hogy bizonyos értelemben elvesztettük a hagyományos oktatási módszertanok korábbi hatékonyságát – és ez az önkritika szerintem rendkívül fontos. A DOKK program is tulajdonképpen ezt a felismerést – az oktatók szerepének, eszköztárának és önreflexiójának átalakulását – tükrözi.
Az értékelési kultúra szorosan összefügg a teljesítményértékeléssel, valamint az oktatás és a kutatás egyensúlyával. Fontos, hogy az oktatói teljesítményt ne csak tudományos eredményekben mérjük, hanem abban is, mennyire képes az oktató reflektíven reagálni az új kihívásokra, mennyire tud alkalmazkodni a hallgatói igényekhez, és hogyan építi be a visszajelzéseket a saját gyakorlatába.
Ma már nehezen tudok elképzelni olyan oktatót, aki hitelesen azt mondhatná, hogy mindez nem érinti őt. Ugyanakkor azt is természetesnek tartom, ha valaki nem feltétlenül a digitális eszközhasználatban szeretne fejlődni, hanem inkább a klasszikus módszertani elemeket erősítené: például személyes, kis csoportos oktatásban, párbeszédre épülő tanításban, egyéni visszajelzésben. Ezek ugyanolyan értékes utak – a lényeg az, hogy az oktató reagáljon a változásokra, és nyitott maradjon az új típusú tanulási folyamatokra.
Ha ez a szemlélet beépül az egyetem értékelési rendszerébe, és nemcsak a tudományos teljesítményt, hanem a pedagógiai fejlődést és a reflektivitást is értéknek tekintjük, akkor elindulunk egy sokkal egészségesebb irányba. Ebben még van hova fejlődnünk, de szerintem az irány most már jó.
A kutatói pályán világosak a mérföldkövek: publikációk, idézettség, pályázatok, hivatkozások – az oktatás területén viszont nincsenek ennyire egyértelmű benchmarkok. Mit lehet ezzel a problémával kezdeni?
Ez valóban nagy probléma, és nem is szeretném elbagatellizálni. Be kell ismerni, hogy az elmúlt évtizedekben valóban
aszimmetria alakult ki a kutatás és az oktatás elismerése terén.
Nehéz megmondani, mi és hol volt az „ősbűn” – talán abban a meritokratikus szemléletben, amely túlzottan a tudományos teljesítmény mérhető, szinte „kilóra” értelmezett mutatóira épült.
Ez persze összefügg a megváltozott kutatás-finanszírozási rendszerrel is, valamint azzal, hogy a STEM-területek kiemelt figyelmet kaptak, miközben más tudományterületek elismertsége indokolatlanul csökkent. Nem feltétlenül mondanám, hogy ez világtrend, de Magyarországon mindenképpen kialakult egy olyan helyzet, ahol a kutatási eredményeket minden oldalról jutalmazzák, az oktatás viszont háttérbe szorul. És ez szerintem nem helyes.
Nem feledkezhetünk meg arról sem, amit én „rangsor-fetisizmusnak” hívok: sokáig megpróbáltunk igazodni a nemzetközi rangsorok logikájához, és közben elhittük, hogy ez jelenti a minőséget. Pedig a valóságban egy egyetem értékét nemcsak a Q1-es publikációk száma adja, hanem az is, hogy milyen hallgatókat bocsát ki, milyen hatással van a társadalomra, és mennyire tud valódi, értékes tudást közvetíteni.
Éppen ezért az ELTE rektori programjában több konkrét intézkedést is meghatároztam e téren. Az egyik legfontosabb, hogy
szakítanunk kell a kizárólag tudományos outputokra fókuszáló meritokratikus szemlélettel.
Nem szeretnénk tovább követni kizárólagosan azokat az indikátorokat, amelyek csak a hivatkozásokat vagy impaktfaktorokat mérik. Ehelyett egy komplexebb, emberközpontú értékelési rendszert építünk, amelyben az oktatói elégedettség, a tanítás minősége és az oktatásfejlesztésben végzett munka is súlyt kap.
A második lépés, hogy újragondoljuk az Egyetemi Kiválósági Alap céljait. Korábban ez elsősorban a nemzetközi rangsoros tudományos teljesítményt próbálta ösztönözni, de ez a modell valójában fenntarthatatlan és nem hatékony. Most azt szeretnénk, ha ebben a keretben az oktatásmódszertani és oktatásfejlesztési kiválóság is hangsúlyosan megjelenne, magyar egyetemi eszközökkel támogatva lenne.
A harmadik irány pedig az, hogy a karok teljesítményértékelési rendszereiben is egyre több helyen megjelenjék az oktatási minőség elismerése – például pontszámok vagy súlyozott szorzók formájában. Fel és el kell ismernünk, hogy vannak oktatók, akik elsősorban a tanításban kiválóak, és ez ugyanolyan értékes, mint a kutatási eredmény. Ezt egy átfogó, FTE-alapú rendszerbe is szeretnénk beépíteni, ahol az oktatók munkaterhelésében és eredményeiben mérhetően megjelenik az oktatási és módszertani munka hatása, valamint annak társadalmi impaktja.
Összességében tehát nem a tudományos kiválóság ellen, hanem a két terület új egyensúlyáért szeretnénk dolgozni. A kutatás és az oktatás nem egymás rovására, hanem egymást erősítve tud igazán működni. Egy tudományegyetem csak akkor lehet sikeres, ha mindkettőben erős – és én abban hiszek, hogy ez az egyensúly az ELTE jövőjének egyik legfontosabb kulcsa.
Sokkal könnyebb megmérni, ki a gyorsabb száz méteren, mint azt, ki a jobb ember – talán így különbözik a kutatás és az oktatás is. Mire készüljön az a fiatal, aki oktató-kutatóként az egyetemen kezdi el a pályáját?
Egy egyetemi tanári pálya nem választható szét két külön világra. A tudományos gondolkodás és az oktatói hivatás egymásból táplálkozik: a kutatás adja az inspirációt, az oktatás pedig értelmet ad a munkának. Az ember visszajelzést kap, hatást gyakorol, és továbbadja mindazt, amit a tudományban megértett.
Természetes, hogy valaki inkább az egyik területben erősebb, míg mást a másik érdekel jobban. A hiba ott van, amikor valaki a kutatást és az oktatást egymás fölé helyezi, és azt mondja, hogy az egyik többet ér, mint a másik. Ezzel valójában magát az egyetemi hivatást, a professzori lét lényegét tagadnánk meg.
Egy egyetemi közösség akkor tud igazán működni, ha
a kutatás és az oktatás nem egymás alternatívái, hanem egymást erősítő pillérek.
A kettő együtt alkotja az egyetemi élet szövetét – és mindenkinek személyes döntése, hogy vállalja-e ezt a kettős feladatot, az ezzel járó felelősséget és áldozatot.
Az egyetem feladata viszont egyértelmű: tudatosítani kell a fiatal oktatókban, hogy az egyetemi lét mindig kettős felelősséget jelent – tudományos és oktatói elköteleződést egyszerre. Ehhez pedig világos, átlátható életpályamodellre van szükség. Egy olyan rendszerre, ahol mindenki pontosan látja, mit kell tennie ahhoz, hogy előre tudjon lépni, és milyen teljesítmény alapján értékelik majd.
Ez egyben biztonságot is ad a fiatal oktatóknak. Ha tudják, hogy milyen irányba haladhatnak, és hogy az oktatásban, illetve a kutatásban elért eredményeiket egyaránt elismeri a rendszer, akkor bátrabban és motiváltabban dolgoznak. Fontos, hogy ezt a rugalmasságot az egyetem is biztosítsa, mert mindannyiunk életében vannak időszakok, amikor a kutatás kerül előtérbe – például amikor valaki publikálni szeretne vagy konferenciákra jár –, és vannak időszakok, amikor inkább az oktatás, a hallgatókkal való munka válik hangsúlyosabbá.
A workshop izgalmas felvetése volt az is, hogyan lehet a teljesítmény értékelését jobban összekapcsolni a bérezéssel.
Nem érdemes ezt a kérdést forró kásaként kerülgetni: a legnagyobb probléma egyértelműen a fedezet, vagyis az, hogy mennyi forrás áll rendelkezésre. A jelenlegi anyagi keretek között nagyon nehéz valóban differenciált rendszert működtetni – olyat, amelyben a kiemelkedő teljesítményt érdemben lehetne honorálni, miközben ezzel másokat nem szorítunk ki a rendszerből.
Ugyanakkor
meggyőződésem, hogy a forráshiány nem lehet végleges kifogás.
Az egyetemnek minden tudományterületen, a saját lehetőségein belül is törekednie kell arra, hogy ez a szemlélet megjelenjen. Ha egy oktató vagy kutató a sokszínű teljesítményértékelési rendszerben jól teljesít – akár oktatásban, akár kutatásban, akár fejlesztésben –, azt valamilyen módon el kell ismerni. Vannak olyan helyek, tudományterületek és szervezeti egységek, ahol ez a kapcsolat már intézményesült, máshol még csak részben érzékelhető.
Nem érdemes álszentnek lennünk: a motivációban igenis szerepet játszik a bérezés. Az oktatói hivatásban természetesen ott van az elhivatottság, a szakmai szenvedély, de hosszú távon ez nem tartható fenn akkor, ha a teljesítményt nem követi valamilyen anyagi vagy erkölcsi elismerés. Éppen ezért az egyetemnek nyitottnak kell lennie arra, hogy a meglévő keretei között is olyan rendszert működtessen, amely a kiválóság sokféleségét képes jutalmazni – legyen szó kutatói, oktatói vagy oktatásfejlesztési teljesítményről.
Végezetül hadd kérdezzem meg: ha egyetlen szóban kellene összefoglalnia, mi határozza meg leginkább az ELTE jövőjét a következő öt évben, mi lenne az?
Az alkalmazkodóképesség. Azt látom, hogy azok a folyamatok, amelyekről eddig beszéltünk, most értek el egy kritikus ponthoz, és innentől a változás üteme drámaian fel fog gyorsulni.
Nem elég egyetlen technológiára fókuszálni, nem elég „belefeledkezni” a mesterséges intelligencia működésébe, vagy csak egy-egy fejlesztési irányt követni. A világ olyan tempóban változik, hogy ma már nem tudhatjuk pontosan, az oktatásmódszertani újításaink milyen hatással lesznek arra a hallgatói generációra, amely öt év múlva lép ki az egyetemről.
Ezért az ELTE-nek – mint tudományegyetemnek – a legnagyobb feladata, hogy megőrizze és folyamatosan fejlessze az alkalmazkodóképességét. Mert csak így maradhatunk versenyképesek, hitelesek és a változó világban is meghatározó szereplők.