McLuhan varázsitala

Marshall McLuhan rendkívüli módon összetett életműve alkalmas rá, hogy annak tükrében korunk összetett mediális környezetét és a kommunikáló ember abban elfoglalt helyét vizsgáljuk – vallja Müllner András. Az ELTE BTK Média és Kommunikáció Tanszék habilitált egyetemi docensével a McLuhan üzenetei című konferencia kapcsán beszélgettünk.

Miért tartották fontosnak a konferencia megrendezését?
A „McLuhan üzenetei” című konferencia ötlete valamikor 2011 tavaszán merült fel, amikor megtudtuk, hogy Marshall McLuhan születésének századik évfordulóján világszerte nagyszabású programsorozat kezdődik. Ez lokális szinten is tovább bővült, amikor a magyar-kanadai képzőművész és kurátor, egyetemi oktató Nina Czeglédy javaslatára magyarországi kulturális intézmények is bekapcsolódtak. Értelemszerűen ezek az intézmények mind a saját profiljuk felől közelítettek McLuhan életművéhez. A Kitchen Budapest innovációs labor például a hálózatosság nyújtotta lehetőségek között termékenyen kibontakozó közösségi aktivitás mcluhani ideájára figyelt fel, és így írták meg egy kiállításon megrendezett akció keretében McLuhan magyar nyelvű Wikipédia-szócikkét, amely addig nem létezett. Ehhez hasonlóan és megbocsátható elfogultsággal mi is, akik az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetében dolgozunk és tanulunk, azt figyeltük, hogy McLuhan mint médiateoretikus szövegeiből mi lehet érdekes számunkra a 21. század elején. Tehát a célunk McLuhan életművének magyarországi frissítése, újraolvasása volt a jelen kontextusában, és annak tudatosítása, hogy ez az ötvenes-hatvanas-hetvenes években született, elsősorban a televízió médiumára hangolt életmű mennyi mindent mond, ami ma is aktuális. Másfelől azonban azt is tudatosítani szerettük volna, hogy ennek a nagyon ambivalensen megítélt szerzőnek milyen sokféle olvasata lehetséges, és hogy a totális elutasítás, valamint a határtalan lelkesedés egyként elvéti a lényeget.

A konferencia egyik fő kérdése az volt, hogy mennyire aktuális a mai kommunikáció- és médiakutatásban McLuhan életműve. Ön mit gondol?
Saját tapasztalataim szerint is sokan gondolják azt, hogy McLuhan életműve mindössze történeti értékkel bír, olyan szerzőként él a köztudatban, mint aki jó érzékkel megjósolta, hogy mi fog következni: az emberek közelednek egymáshoz a médiumok biztosította hálózatosság segítségével, a kommunikációt pedig már technikai szinten is az interaktivitás fogja jellemezni. Ebben az értelemben McLuhan eséllyel pályázik az elektronikus kor profetikus elméletírója címre. A magam részéről azt gondolom, hogy többek között Marshall McLuhan az a szerző, akinek életműve megalapozza az információs társadalom elméleti építményét. De azt is gondolom, hogy az ilyen elgondolás, ha nagyon leegyszerűsödik, nem biztosít a szerző számára többet, mint korunk múltbéli elméleti tükörképének státuszát. Ennél fogva McLuhan aktualitását nem annyira abban látom, hogy megjósolta a fent említett fejlődést, sokkal inkább abban, hogy rendkívüli módon összetett életműve nagyon is alkalmas arra, hogy annak tükrében korunk összetett mediális környezetét és a kommunikáló ember abban elfoglalt helyét vizsgáljuk. McLuhan figyelmes olvasója könnyen ráébredhet, hogy ezek a szövegek a szó jó értelmében nem aktuálisak. És nem azért, mert rossz szövegek lennének, hanem mert már a saját korukban sem tudtak azok lenni: sem megkérdőjelezetlenül modernek, sem problémátlanul koherensek, sem pedig leegyszerűsítő módon teleologikusak. Csak egy példa: ellentétben a McLuhanre hivatkozó kortárs média-apoteózissal, McLuhan az ember és a médiumok viszonyát ambivalensnek ítélte, és írásaiból kiolvasható az ember hibrid jellege, és így az ember újradefiniálásának igénye. Egy szerző aktualitásának hangoztatása sokszor épp az adott szerző leegyszerűsítő olvasásával, nem-olvasásával jár. Ha tetszik, akkor a konferenciát éppen ennek a kettősségnek a jegyében szerveztük: McLuhan aktuális, amennyiben összetett és nem redukálható az információs optimizmusra, ugyanakkor nem-aktuális, ha nevét leegyszerűsítő módon szeretnénk használni.


Az előadók többféle tudományterületről (pszichológia, politológia, irodalom, filozófia, közgazdaság stb.) érkeztek. McLuhan munkássága ennyire sokszínű, vagy emellett a jelenlegi kommunikáció- és médiaoktatásnak is ilyen széles spektrumon kell mozognia?
Is-is. Valóban, a konferencia interdiszciplináris lett, de ez a kommunikáció- és médiatudomány sajátossága is egyben, nem csak a jelenlegié, hanem amióta kutatási ágazat lett belőle. A többihez képest fiatal tudományról van szó, és már a kezdetektől jellemző rá a heterogenitás, a különféle tudományágak egymással való keresztezése: szociológia, irodalom- és nyelvtudomány, művészettörténet, közgazdaságtan, pszichológia, politológia, történelem, médiaelmélet- és történet stb. Ahogy Nietzsche mondja a filológiáról: „mint egy varázsitalt a legkülönösebb nedvekből, anyagokból és csontokból főzték össze”. Erre a mixelt természetre van egy másik jó metaforánk, épp McLuhantól, aki a különböző médiumok kapcsolódását keresztbeporzásnak (cross-fertilization) nevezi. Ugyanebben az esszéjében beszél arról, hogy a mediális környezet átalakulása következtében a régi „tanszéki szuverenitások” mellett újak jelennek meg (a nemzeti szuverenitásokat hozza fel párhuzamos példaként). Ilyen „új szuverenitásnak” tarthatjuk a már eredetében sokféle forrásból táplálkozó kommunikáció- és médiatudományt is, amely bizonyos értelemben valóban akkor kezdett el a tudomány rangjára törni, amikor a társadalomban sűrűbbé vált a kulturális kapcsolatháló, és a tudósok kíváncsiak lettek ennek a hálónak a természetére. Nem lehet nem észrevenni, hogy míg egyik oldalról a kommunikáció- és médiatudomány sokat köszönhet felmenőinek, a másik oldalról viszont visszaporozza őket, amennyiben a módot, ahogy kérdéseiket megfogalmazzák, befolyásolja. Így nyert tapasztalatot a médiumok vizsgálata a nyelvhez kötődő tudományokból, és viszont, az irodalomtudomány a médiaelméletből. Marshall McLuhan ennek a folyamatnak az emblémája lehetne: irodalomtudósként indult, majd a médiumok kulturális befolyásának lett az egyik kutatója. Intézményi értelemben is beszélhetünk az új szuverenitáshoz fűződő konkrét kapcsolatáról, hiszen saját egyetemén külön kutatóintézetet hoztak létre számára, amelynek neve Kultúra és Technológia Központ volt.

A teljes interjú elolvasható az ELTE kutatóegyetemi portálján

2012.02.01.