Képzés ELTE-n: TTK, Biotechnológia

Ország: Olaszország

Város: Bologna

Fogadóintézmény: Università di Bologna

Ösztöndíj: Erasmus+ Részképzés

Az, hogy Bolognába megyek Erasmusra, egy évvel ezelőtti megérzés alapján dőlt el: éreztem, hogy valami több hív, és bár még nem ismertem, igent mondtam rá. Nem gondoltam túl a dolgot, de miután megtettem az első lépést, a legváratlanabb helyekről kaptam megerősítést és segítséget ehhez a kalandhoz.  Az első ilyen segítséget egy ELTE-s Erasmus-beszámolós prezentáció jelentette, ahol egy hallgatótársam szintén Bolognában járt. Később az ő közbenjárásával kaptam meg annak a kontaktnak a nevét, akinél aztán fél évig laktam. Tudni kell, hogy Bolognában különösen nehéz lakhatást találni, hiszen egy relatíve kis városról van szó, amelynek közel negyede egyetemi hallgató.

A nyár gyorsan eltelt, sokfelé jártam, de fejben nem igazán éreztem, hogy készülnék erre a féléves olaszországi kalandra. Augusztus végén még egy zarándoklaton vettem részt, majd szeptember első napján már egy Bolognába tartó repülőn ültem. Szinte fel sem fogtam, hogy utazom, csak történtek velem az események.

Furcsa érzés volt az ismeretlenbe repülni; mindig különös izgalommal tölt el, amikor az egyik este még a megszokott, biztonságos ágyamban alszom, de a következő este nem tudom, hol hajtom le a fejem.

Így történt ez az első bolognai napomon is: nem tudtam, mire számítsak, nem tudtam elképzelni a lehetséges forgatókönyveket, mégis nyugodt voltam, mert belül éreztem, hogy ez az életforma igazán otthonos számomra. A születésnapom nyáron van, és anyukámtól kaptam egy üres naplót azzal, hogy írjak bele az utazás során, mert később meglátom, milyen értékes lesz. Tudni kell, hogy sokszor próbáltam naplót vezetni, de sosem jutottam tovább egy hétnél. Most azonban másképp alakult: eljött Bologna első napja, és vele az első bejegyzés ideje is. Megfogadtam, hogy minden nap írok, és hagyom, hogy az élet írja a történetemet. A repülőn végig ezt hallgattam:

https://www.youtube.com/watch?v=XHvZFbxQ_xU&t=766s.

Érkezés és a szállás

Amikor megérkeztem a bolognai repülőtérre, hirtelen nagyon egyedül éreztem magam, hiszen senkit sem ismertem a városban, csak egy címem volt, ahol fél évig lakni fogok. Eszembe jutott a Kis herceg novella, és az, hogy az emberek, akikkel most találkozom, teljesen idegenek és közömbösek számomra, csupán arcok a tömegben. Ugyanakkor tudtam – bár még nehezen tudtam elképzelni, hogyan –, hogy fontossá válnak majd nekem, és a sorsaink keresztezik egymást. A szállásom egy afrikai étterem mellett volt, amelynek tulajdonosa egy lakást adott bérbe, főleg egyetemistáknak. Négy indiai lakótársam lett, akik már az elején nagyon kedvesen fogadtak. Később az egyikük elmesélte, hogy rám nézve magát látta, amikor először megérkezett: eszébe jutott, milyen volt Indiát hátrahagyni, és egy olyan országba érkezni, ahol nem beszéli a nyelvet, és a kultúra is teljesen idegen.

Tudta, milyen érzés egyedül lenni, milyen keresni önmagunkat, és milyen jól esik, ha valakinek fontossá válunk, és törődnek velünk.

Így fogadtak engem is, és szerencsére hamar otthon éreztem magam a Vasari utcában. A lakótársakkal jól kijöttünk, rengeteget tanultunk egymástól; jó volt látni, hogy más kultúrából érkező emberek is hasonló kihívásokkal és aggodalmakkal néznek szembe az egyetemen. Láttam, mennyire keményen dolgoznak az álmaikért – mindannyian autókkal foglalkoztak és mérnöknek tanultak –, és ez engem is motivált a kitartó munkában. Elmondták, hogy eleinte azt hitték, én is csak egy újabb európai lány vagyok, aki bulizni jött Olaszországba, de pozitívan csalódtak bennem, mert komolyan vettem a tanulást és a sportot is.

Sport és közösség

Igen, a sportot. A lakástól tíz perc sétára volt egy konditerem és egy uszoda. Budapesten is nagyon szerettem úszni, minden nap jártam, és ez a napi rutin része volt, amit Bolognában is megtartottam. Az óra reggel 5:50-kor csörgött, hogy legyen időm reggelizni, 6:45-re pedig már az uszoda bejáratánál voltam, hogy 7-re a vízben legyek. Utána háromszor harminc perc úszás, majd jó esetben legkésőbb 9:30-ra otthon voltam, vagy egyenesen az egyetemre mentem – indulhatott a nap. A srácok azt mondták, én vagyok a lakás mitokondriuma, viccesen utalva a tanulmányaimra is. Eleinte nem értették a korán kelést, de amire nagyon büszke vagyok máig, mindenkinek lett bérlete, és közös szokássá vált, hogy együtt járunk úszni meg kondizni.

Sok más módon is motiváltuk egymást. Például az egyik lakótársam életében először azt a könyvet olvasta el, amit karácsonyra adtam neki, és leszokott a tíz éve tartó dohányzásról. Aztán ott volt a tulaj, akitől a lakást béreltük, és az étterme a szomszédban. Az első nap, amikor megérkeztem Bolognába, rögtön meghívott vacsorázni az éttermébe. Olyan szívélyesen fogadott, amit sosem felejtek el; ez is hozzájárult ahhoz, hogy ilyen hamar otthonosan éreztem magam a Vasari utcában. Később az Erasmus alatt fejlesztettem neki egy applikációt a többi lakása kezelésére, és a mai napig barátomnak tekintem.

Képzés és vizsgák

Az egyetemen többféle órám is volt, a neurobiológiától kezdve az AI és a blockchain világáig. Szerencsére a kreditmobilitásnak köszönhetően olyan tárgyakat próbálhattam ki, amelyek itthon nem elérhetők, mégis nagyon érdekeltek. Az első órákon őszintén azt gondoltam, hogy nem fogom bírni a terhelést, hiszen 51 kreditet teljesítettem az itthoni szakdolgozattal együtt, és a kinti tárgyaim mind magas kreditértékűek voltak, ráadásul az ottani képzések sarokköveinek számítottak. Nem is tudtam minden órára bejárni az ütközések miatt, így eleinte azt hittem, lehetetlen lesz mindent teljesíteni, de meg akartam próbálni. Ezért egy hónappal meghosszabbítottam a kinttartózkodásomat, hogy minden vizsgát le tudjak tenni. Más élmény volt a kinti tárgyakra tanulni, mint itthon.

Most először éreztem, hogy amit egy vizsgára tanulok, azt mélységében értem meg, nem csak felszínesen, hogy megszerezzem az érdemjegyet, és vége legyen.

Ennek az is az oka, hogy több időm volt tanulni, és megvolt az a nyugodt környezet, ahol a tanulmányaim prioritást élvezhettek. Volt egy óra – a Neurobiotechnológia –, ahol egy általunk választott témáról kellett előadást tartani. Mivel mindig is közel állt hozzám az információelmélet, egy olyan cikkből készítettem prezentációt, amely különböző információelméleti mennyiségekkel jellemezte a majmok agyának komplexitását anesztetikumok hatása alatt. Ez volt az első vizsgám novemberben, és kicsit izgultam, milyen lehet 80 ember előtt angolul előadni. De aztán ebbe is belejöttem, és őszintén hálás vagyok, hogy a prezentálást választottam, mert megtanultam, hogy ott van növekedés, ahol kimozdulunk az egyensúlyból. Mert ami egyensúlyban van, az halott.

A másik neurobiológiai tárgyamnak is sokat köszönhetek. Ez a molekuláris neurobiológia volt, ahol molekuláris szinten tanultunk a szinaptikus plaszticitásról az agyban. Hallottam már erről a koncepcióról, de olyan ember vagyok, akinek ahhoz, hogy valami a „vérévé” váljon, mélységében meg kell értenie. Így történt, hogy felismertem: a gondolatainknak ereje van. Sok olyan dolgot, amiben a múltban elakadtam, vagy csak panaszkodásba menekültem, megtanultam a hozzáállásommal átformálni. Több forrásból, de őszintén rájöttem, hogy az igazán fontos az, hogy megtartsuk belső világunk szépségét. Ebben vitathatatlan a felelősségünk: a környezet változhat, az emberek mondhatnak csúnyákat, de ezt nem tudjuk kontrollálni. Ha mégis megpróbáljuk, elvonjuk a figyelmünket és kapacitásunkat attól, hogy a bensőnket szépnek tartsuk meg. Ha pedig a bensőnk szép tud maradni, az kihat arra, ahogyan másokkal bánunk, és rájuk is átragad. Minden helyzetben lehet jót adni – ahogy apukám sokszor mondta, a szeretet az egyetlen dolog, amit bármennyire is elosztunk, sosem fogy el.

Amit az Erasmus+ ad

Végül egy informatikai tárgyamhoz fűződő élményemmel zárnám soraimat. Volt egy óra, ahol nagy nyelvi modellekkel foglalkoztunk, és projektet kellett készíteni. Olyan ember vagyok, aki nem tud eredményes projektet kitalálni, ha erőltetik; hagynom kell, hogy kiérje magát, és felismerjem azokat a problémákat, amelyekre megoldást tudok találni. Adta magát a helyzet: Olaszországban jó lenne fejleszteni az olasz nyelvtudásomat, de a nyelvek tanulása sosem volt az erősségem. Mindig meggyőztem magam, hogy ez idő alatt annyi más hasznos dolgot lehetne csinálni. Hasonlóan voltam az olvasással: túl lassú és nem túl hatékony információszerzési módnak tartottam, amire sosem tudtam időt szánni. Pedig nagyon szerettem volna, mert idővel tetemes olvasási listám gyűlt össze a kedvenc podcastjaimból. Gondoltam egyet, és összefűztem ezeket a dolgokat. Készítettem egy TTS (text-to-speech) alapú workflow-t, amely egy tetszőleges angol nyelvű könyvet PDF-formátumban feldolgoz, és egy olyan audiobookot szintetizál, amelyben minden felolvasott eredeti szöveg után helyes kiejtéssel megszólal a fordítás is. Ez különösen hatékony nyelvtanulási módszer, mert azonnal hallja az ember a fordítást, és kellő mennyiségű meghallgatott könyv után – ahogy a gyerekek is utánzással tanulnak – elsajátítható a nyelv. Tapasztalatból mondom, hogy működik, és boldog vagyok, hogy az esti séták mellé rutinná vált az ilyen audiobookok hallgatása. Így a séta sem haszontalan üresjárat, hanem újabb lehetőség a tanulásra. Ez a projekt kinőtte magát, amire nagyon büszke vagyok, mert az elejétől a végéig egyedül csináltam, a nulláról építettem fel.

Ez az, ami boldoggá tesz: felfedezni, megérteni, majd építeni és alkotni. Egyébként a YouTube-ra is elkezdtem feltölteni ezeket, és már spanyol meg német nyelven is elérhetők könyvek. Ha valakit érdekel, nyugodtan hallgassa és tanuljon: https://www.youtube.com/@reginafiam2928.

Végezetül csak köszönetet szeretnék mondani mindenkinek, aki részese volt a mindennapjaimnak, és széppé, otthonossá tette számomra Bolognát. A konditerem edzőinek, a DM-es eladónak, aki először angolul beszélt hozzám, Kidane-nak, aki nélkül a Vasari utca nem lett volna az otthonom, a lakótársaimnak, a gesztenyeárus bácsinak, a templom oszlopos tagjainak, Giovanni edzőcimborámnak, és még sokaknak, akiket név szerint nem tudnék felsorolni, de mindig a szívemben maradnak – sempre in cuore!