„A bizalom része a szakmai elismerésnek”
2013 óta újra osztatlan a tanárképzés: a Tanárképző Központ két és fél éves működése során ehhez kapcsolódóan milyen változások következtek be?
Még emlékszem a rendszerváltás előtti állapotokra, és már akkor se értettem, hogy ha a magyar felsőoktatás (benne a tanárképzés) kimenetele jó, akkor miért kell rajta változtatni. De aztán az Unióhoz való csatlakozás után átalakították oktatási rendszerünket, és megérkezett a Bologna-rendszer. Ebbe beleesett a tanárképzés is, holott az átalakításra ott volt a legkevesebb szükség, hiszen három plusz két évre módosult a képzés struktúrája, ami aszimmetriát okozott, így pl. az új rendszerben egy matematika–fizika tanár már nem ugyanaz volt, mint egy fizika–matematika tanár. Ezzel együtt megnőtt a pedagógia és módszertani tárgyak aránya, sajnos a diszciplinárisak rovására. Én most úgy látom, hogy az osztatlan rendszer egy egészségesebb szerkezetbe lépett vissza, és ezzel nem azt állítom, hogy a tanárképzés pedagógiai része kevésbé fontos lenne, de azt vallom, hogy – természettudományos területen – 14-18 éves korosztálynál elengedhetetlen, hogy valaki képzett legyen az adott tudományterületből. Egy jó középiskolai fizikatanárt nem egyszerű manapság találni. Fontos hozzátennem, hogy fiatalabb korosztályoknál ugyanakkor a pedagógiát tartom elsődlegesnek.
Ezek szerint létezhet ellentét a tudós tanár és a módszertanilag, pedagógiailag képzett tanár között?
Általában nehezebb olyan embert találni, aki jól érti magát a tárgyat, mint aki jól tanítja azt. Több esetben hallottam már kollégáimtól, hogy továbbképzésre érkezett, gyakorló pedagógusok néha kiválóan tanítanak szakmailag téves dolgokat...
Néhány évvel ezelőtt drasztikusan visszaesett a természettudományokkal foglalkozó pedagógusképzésre jelentkezők száma. Azóta történt pozitív irányú változás? Hogyan lehet motiválni a fiatalokat?
A tények önmagukért beszélnek: tízszer annyi hallgatónk van, mint évekkel ezelőtt. Persze ez első hallása soknak tűnik, de néhány évvel ezelőtt kémiából egy-két hallgató volt a jellemző. Így öt-hat éven keresztül a szükséges tanári utánpótlásnak kevesebb mint 10%-át produkáltuk. Ez egy hatalmas hiány, ami érzékelhető a munkaerőpiacon is. Az osztatlan rendszer ebbe hozott hatalmas változást, hiszen az osztott képzés elején a hallgató még nem lehetett biztos abban, hogy az alapképzés után ő tanári mesterképzésen tanulhat majd tovább. Így annak idején ez is visszavetette a lelkesedést abban, hogy valaki a tanári pályát válassza. Az új rendszerben eleve öt évre lehet tervezni – ha elég jól tanul az ember, akkor garantált, hogy végigcsinálhatja. A másik pozitívum az ötéves képzés mellett, hogy bevezették a Klebelsberg Ösztöndíjat. Nem tudom, hogy melyik felelős jobban azért, hogy a hallgatói létszám megtízszereződött. Ugyanakkor a helyzet bonyolultságát még tovább fokozza, hogy a TTK legtöbb szakján a bejövő hallgatóknak talán a fele fog egyáltalán végezni. Azonban azt is leszögezhetjük, hogy a felvett hallgatók minősége évről évre javul, az első évfolyamban nem voltak különösebben kiemelkedő hallgatók. Manapság sok esetben több tanárszakos hallgató sokkal jobb képességekkel és nagyobb tudással érkezik, mint egy kémia alapszakos diák. A javulás reméljük így marad, de a hiány ennek ellenére is óriási lesz: évente hatezer tanár megy nyugdíjba jelenleg az országban, és a tanárképzésbe – ugyancsak országosan – ötezer hallgatót veszünk fel. A természettudományoknál a legsúlyosabb a visszaesés, talán a földrajz a kivétel, arra a szakra minden évben nagyon sok új hallgató érkezik. A fizika és a kémia van igazán rossz helyzetben, és ez aláássa a szakemberképzést az országban pl. az összes műszaki területen! Tudja, én nem bánnám, ha a természettudományokból túlképzés lenne, hogy közülük aztán a legkiválóbb kutatókat és szakembereket választhassuk ki. Emellett az sem árt, ha némi plusz tudás benne marad az emberek fejében: pl. a bölcsészettudományok körülvesznek minket, olvasunk, színházba járunk, a történelem folyamatosan felidéződik. Azonban a természettudományoknál más a helyzet, hiszen a tanultakat általában mindenki elfelejti, pedig egy hétköznapi számítógép felépítésében és működésében is rengeteg természettudományos tudás rejlik. Ezek az eszközök nem teremnek, mint az alma az almafán. Ezeket meg kell termelni, amihez egyre több nemzedékről nemzedékre az egyén számára nulláról újratanulandó tudás szükségeltetik.
Ezek szerint alapvetően fontosnak tartja azt, hogy ez a mindennapjaink része legyen?
Igen, és itt következik a módszertan és a pedagógia fontossága, hiszen ezek a tárgyak nehezek. Rá kell venni a gyerekeinket arra, hogy mobiltelefonos filmnézegetés és csetelés helyett időnként leüljenek a fizika könyv mellé. És ezt lehetőleg ne érezzék kínszenvedésnek. Ez a tanári hivatás egyik legnagyobb mai kihívása – engem is ez motivál.
A felvételi időszak végéhez közeledünk: miben lehet vonzó az ELTE-s tanárképzés egy most érettségiző vagy továbbtanuló fiatal számára?
Alapvetően az erős diszciplináris háttér miatt, és amiatt is, hogy az ELTE-n egy önálló pedagógiai és pszichológiai kar működik, amely oktatási tevékenységén túl, folyamatos kutatási tevékenységgel is segíti a tanárképzés tanári felkészítés komponensét. TTK-s oktatóként – hiszen én alapvetően így nézem a világot – azt kell mondanom, hogy a karon rengeteg képzett és kiváló oktató dolgozik, a tudományegyetemek között a tudományos minősítettség százalékos aránya szerint a legmagasabb színvonalú oktatói-kutatói bázissal az ELTE rendelkezik. Talán ami egyedül elszomorít, az a szakmódszertan helyzete, de itt sem minőségbeli, hanem létszámbeli problémák vannak – viszont ez a probléma a többi egyetemen is jelen van. Ahhoz, hogy ez megváltozzon, a szakmódszertannal foglalkozó kollégák számára ki kell alakítani egy olyan előmeneteli rendszert, ami számukra is kedvező lehet. A TTK-n dékáni kezdeményezésre történtek is lépések abba az irányba, hogy a jó szakembereket, fiatal kollégákat sikerüljön megtartani vagy megnyeri a tanárképzés számára.
Mi a helyzet saját szakterületével, a kémiával? Sokan szeretnének ezzel a tudományterülettel foglalkozni?
Relatív értelemben jó helyzetben van a kémia. Ugyan nem vetélkedhetünk a vegyészmérnökképzéssel, hiszen a mérnök hívószó hatalmas erővel bír, de a kémia alapszakot nézve az ELTE a legjobb. Sokan érkeznek, de még mindig nem elegen, sajnos általában véve a természettudományok még mindig nem vonzóak a továbbtanulók számára. Alapvetően egy nehéz képzésről beszélünk, és sajnos a társadalomban sem tudatosult még az, hogy képzett szakemberekre nagyon nagy szükség van. Ezért van szükség arra, hogy minden iskolában igazi tekintélye legyen a pedagógusnak, a diákoknak pedig az legyen a sikk, hogy tanuljanak. Az információözönben sok minden eltereli az érdeklődésüket, ezért fontos az, hogy olyan emberek tanítsák őket, akik képesek megragadni a figyelmüket.
A Tanárképző Központ létrejötte óta több nagyobb projekt is lezárult. Hogyan értékeli ezeket, mennyiben sikerült a tervezett célokat megvalósítani?
A TTK-s projektekben koordinátorként vettem részt, ezek lezárultával magam is meglepődtem azon, hogy mennyi újdonság és fejlesztés megvalósult. Nem vagyok különösebben az ilyen típusú gyors projektek híve, azt gondolom, ha az Egyetem költségvetése önmagában nagyobb lenne, ezek akkor is megvalósulnának, talán még nagyobb költséghatékonysággal is a kisebb bürokrácia miatt. Az viszont igaz, hogy az ilyen projekteknél a határidő motiválja a résztvevőket. Sűrű és gyors a munka, de számos elektronikus tanagyag született, modern módszereket vezettek be, mindennek örülök, ami a TTK-n megvalósult. A digitális eszközhasználat, szakonként eltérő módon és mennyiségben, de elengedhetetlen. Egy matematikus többnyire ma is táblát és krétát használ, azonban pl. egy biológusnak kikerülhetetlenek a digitális eszközök ahhoz, hogy képes illusztrációkat tudjon könnyedén használni.
Ha választhatna három dolgot, amelyek segítségével már holnaptól változtatni lehetne a mai felsőoktatás és tanárképzés helyzetén, akkor mi lenne az?
Könnyű azt mondani, hogy pénz, pénz és pénz, de nem akarok komolytalan lenni. Minden szak esetében változó, hogy hogyan kellene oktatni a diszciplináris tárgyakat, azonban az osztatlan képzést úgy vezették be, hogy költségcsökkentési okokból több esetben átfedés van a diszciplináris és tanári tantervek között. Nincs lehetőség arra, hogy külön tartsunk órát egy biológiatanár-jelöltnek és külön egy biológusnak. Így elsőként azt változtatnám meg, hogy a két, különböző képzés finanszírozható legyen. Ez szinte mindent megoldana, de második lehetőségként a szakmódszertan fejlesztését mondanám, benne az ezt művelő kollégák megbecsülésével. Alternatív értékelési skálákat és előmeneteli lehetőséget kellene kidolgozni, hasonlóan a kutatói-tudós pályához, a tanárképzésben tevékenykedők számára is, hogy az ő szakmai előmenetelükre is legyen megfelelő rendszer. Végül pedig egy kiterjedtebb és átgondoltabb finanszírozás lenne szükséges az egyetemek felé. A 21. században egy ország túlélőképessége a globalizált világban attól függ, hogy mi van a fejekben. És ennek kulcskérdése a tanárképzés. A pénzügyi kérdések terén, kellő anyagi forrás biztosításával viszonylag gyorsan rendezhető lenne a tanárok és a tanárképzésben szereplők megbecsülése. A társadalmi felértékelődés ezt követő, és sokkal hosszabb folyamat.
Ebben Ön szerint segít az életpályamodell bevezetése?
Mindenképpen, főleg úgy, hogy a napokban született döntés az ehhez kapcsolódó bürokrácia jelentős csökkentéséről. Ehhez kapcsolódik a bizalom kérdése is: ha valakit a modell egyes lépcsőin gondosan mérlegre tesznek, hogy vajon megérdemli-e az „előléptetést”, és úgy döntenek, hogy igen, akkor utána kapjon megfelelő bizalmat, aminek értelmében az ezáltal megnyert adott hatáskörben minimális ellenőrzés és beszámolási kötelezettség mellett végezhesse a munkáját. Ez is hozzátartozik a szakmai elismeréshez. Egyébként ezek a nehézségek és az azokat orvosolandó intézkedések a tanári és kutató pályán szinte ugyanazok.
Milyen tervei vannak és milyen feladatok várnak Önre főigazgató-helyettesként?
Én helyettes vagyok, így azokkal a stratégiai elképzelésekkel, amiket Károly Krisztina főigazgató asszony képvisel, teljes mértékben egyetértek, ezért is vállaltam a feladatot. Úgy gondolom, az itt a dolgunk, hogy a tanárképzés folyamatát a lehető leggördülékenyebbé tegyük. Én nem akarok sok értekezletet és sok vitát (amit sokszor a permanens átalakítások kényszerítenek ránk), hanem azt szeretném, hogy minden olajozottan, hosszú távra tervezhetően működjön. Közben pedig olyan kezdeményezéseket szeretnénk elindítani, amelyek akár a pedagógiai, akár a diszciplináris oldalát segítik a tanárképzésnek. Jó példa erre a Károly Krisztina által kezdeményezett „Tudós tanár – tanár tudós” konferenciasorozat és a Diszciplínák tanítása – a tanítás diszciplínái tanulmánykötet-sorozat is. A kollégákat ezzel is inspirálni tudjuk és teret tudunk adni a szakmai működésnek. Mindezt úgy, hogy országos és esetleg nemzetközi regionális képzési központként legyünk képesek működni és a kezdeményezés lehetőségét minden esetben ki tudjuk használni. A nemzetközi színtérhez elengedhetetlen az, hogy első lépésként képesek legyünk kommunikálni a világgal: ez manapság azt jelenti, hogy jól kell tudnunk angolul. Ennek érdekében maximálisan támogatom a főigazgató asszony törekvéseit, hogy pl. ezek a kötetek a nemzetközi térben is megjelenjenek. Főként a diszciplináris képzésben a nyelvgyakorlás előmozdítására évek óta vannak törekvések. Én magam például két saját választható tárgyamat is már csak angolul hirdetem meg, és tapasztalataim szerint a hallgatók szívesen járnak, hálásak érte és örülnek a lehetőségnek. Meggyőződésem, hogy ebbe az irányba kell haladni. E nélkül a nemzetközi oktatási kooperációkban, programokban való szerepvállalások részünkről csak izzadságszagú próbálkozások és álmodozások szintjén fognak megrekedni.