"A bölcsészet kultúrateremtés"

Augusztus 20-a alkalmából kimagasló szakmai munkája elismeréseként a Magyar Érdemrend tisztikeresztje polgári tagozat kitüntetésben részesült. Mit jelent Önnek ez az elismerés?
Nagyon sokat jelent számomra, hiszen ez a kitüntetés az egész egyetemi munkám elismerése.

Édesapja Kovács András Kossuth-díjas filmrendező, az ő munkássága milyen hatással volt a pályaválasztására?
Természetesen – bár egyáltalán nem tudatosan – nagymértékben befolyásolt, hiszen gyerekkoromtól fogva filmes közegben éltem, így ez volt az, ami alapvetően meghatározta az érdeklődésemet. Kamaszkoromban már forgatásokra is jártam, ekkor már tudatosan nézegettem a körülöttem zajló filmes folyamatokat, de még mindig nem készültem kimondottan erre a pályára. Az egyetemen is irodalmat tanultam, hiszen akkoriban még nem volt olyan, hogy film szak, nem lehetett a maga összetettségében tanulni róla, csak egyetlen filmes óra volt, amit látogathattam. Másodéves egyetemistaként kezdtem el tudatosan készülni a filmes szakmára, de akkor még azt képzeltem, hogy gyakorló filmes leszek.

Miért fordult mégis az elmélet felé?
Nagyon erős volt az elméleti érdeklődésem, nagyon szerettem olvasni és elméleti kérdésekkel foglalkozni, miközben azért mégis az volt a fejemben, hogy én majd filmeket fogok csinálni.

Ekkoriban főleg az operatőri, képalkotói része érdekelt a filmkészítésnek,

azt gondoltam, hogy a rendezés nem nekem való. Már a gimnáziumban rengeteget fotóztam, ez az egyik fő hobbim volt. Kétszer is felvételiztem az operatőr szakra, és mind a kétszer kidobtak elég hamar. A második visszautasítás után Illés György operatőr mondta azt, hogy ne próbálkozzam többet, mert nem fognak felvenni operatőrnek, én rendezőnek való vagyok, és inkább a rendező szakra jelentkezzem. A rendező szak akkoriban két-három évente indult, így ötödéves voltam, amikor felvételiztem. Oda fel is vettek, de végül nem mentem el.

Miért nem ment el?
Két ok miatt: akkor már láttam, hogy a tudományos közegben érzem jól magam, és sok megerősítést kaptam arra vonatkozóan, hogy maradjak az egyetemen, illetve abban az időben indult a Magyar Tudományos Akadémián egy doktori ösztöndíjprogram, amire jelentkeztem és felvettek.Tehát felvettek rendezőnek és az akadémiai ösztöndíjprogramra is, és akkor választani kellett.

A főiskolán az utolsó szűrő az volt, hogy egy filmet kellett készíteni, amivel nem voltam megelégedve, és ezen kívül nem éreztem jól magam a munka közben. Azt éreztem, hogy én sokkal szívesebben ülök egyedül egy könyvtárban, minthogy embereknek adjak utasításokat. Úgyhogy ez döntött végül. Ettől függetlenül nagyon közel maradtam a gyakorlathoz: a nyolcvanas évek elején, még egyetemista koromban a Balázs Béla Stúdiónak voltam a művészeti tanácsadója, és egészen máig különféle alkotókkal dolgozom együtt művészeti tanácsadóként vagy forgatókönyvi konzultánsként. Ezek pedig tökéletesen kielégítik a gyakorlati érdeklődésemet.

Az ELTE BTK Esztétika Tanszékén oktat, hosszú ideig szerkesztette a Filmvilág című filmművészeti folyóiratot, négy évig vezette a Színház- és Filmművészeti Főiskola Mozgóképelmélet Szakát is. Hogyan fértek meg egymás mellett ezek a tevékenységek?
Az egyetemi munka folyamatos volt mindvégig: 1984 óta tanítok az Esztétika Tanszéken, 1990-ben alapítottuk a kommunikáció szakot Almási Miklóssal és György Péterrel, 1995-ben indítottuk el a filmtudományi programot, amely a 2000-es évek körül lett önálló szak, tanszékkel, amit azóta is vezetek. A kritikaírás, a folyóiratszerkesztés jól megfért a tanítással, de például az, amikor Párizsban a Magyar Intézet igazgatója voltam, már nagyon más tapasztalat volt. Persze nagyon sokat mozdított előre a tudományos pályámon, hiszen rengeteget kutathattam, rengeteg anyaghoz fértem hozzá, és sok emberrel találkoztam.  Az a pár év, amit kint töltöttem, részben olyan volt, mint egy hosszúra nyúlt tudományos ösztöndíj.

Számos külföldi egyetemen volt már vendégoktató, milyen tapasztalatokkal tért haza ezekről az utakról?
Életemben először, 1991-ben Stockholmban voltam vendégelőadó, ott nem láttam nagy különbséget, majd a 2000-es években többször és azóta is rendszeresen járok ki a Sorbonne-ra félévre, pár hónapra, egy évre – ott már nagyobb a különbség. A két igazán eltérő tapasztalatom a párizsi École Normale Supérieure volt, és a U.C. San Diego, ahová az utóbbi években rendszeresen járok tanítani. Franciaország egyetemi rendszerében vannak az egyetemek és a Grande École-ok, amelyek kiemelt elitintézmények.

Az École Normale Supérieure volt a tanítási tapasztalatom csúcsa,

de nem az iskola miatt, hanem a diákok miatt: itt válogatott diákokkal dolgozhattam együtt, ilyesmivel korábban nem volt dolgom, és ez óriási élményt jelentett. A San Diegó-i tapasztalat pedig azért más, mert az amerikai oktatási rendszer és a mögötte lévő háttérstruktúra nagyon eltér az itthonitól: más a kutatási infrastruktúra, a diák-tanár viszony és a tudományhoz való viszony.

Alapítóként hogyan látja a filmelmélet és filmtörténet szak eddigi történetét?
Nagyon érdekes folyamat volt; 1994-ben elindítottunk egy klasszikus filmtudományi programot, de már akkor az volt az elképzelésünk, hogy teret adjunk a gyakorlatnak is, hiszen a gyakorlati ismeret nagyon sokat ad hozzá az elméleti megközelítéshez. Ez így ment egészen a 2000-es évek közepéig, amikor azt vettük észre, hogy kezd csökkenni az érdeklődés az elmélet iránt, és nő a gyakorlat iránt. Megpróbáltuk fejleszteni a gyakorlati részt, ami nagyon nehéz egy tudományegyetemen, hiszen senki nincs erre felkészülve. Közben az érdeklődésem egyre inkább a pszichológia felé fordult: tizenöt éve gyakorlatilag pszichológiával foglalkozom, a jelenlegi tevékenységem legnagyobb része is empirikus pszichológiai vizsgálatokból áll. Ugyanakkor a struktúra nem változott ’94 óta, csak a hangsúly került máshova. Külföldön inkább azt látni, hogy a filmelméleti és filmtudományi szakok szépen lassan „összemennek”, és a kommunikációhoz, a szociológiához vagy a pszichológiához kapcsolódnak. A gyakorlati és elméleti filmes tanulmányok a külföldi egyetemeken nem kapcsolódnak össze sehol.

Jelenleg mivel foglalkozik? Milyen tervei vannak?
Jelenleg több nemzetközi kutatásban vagyok benne. Van egy nagy kutatási projekt, amit 10 éve kezdtünk el: stíluselméleti kutatásként indult a filmes stílusok és stílusvonások kvantitatív elemzéseként. Ebből a projektből emelkedett ki egy nagyon szűk irány, a „plánok” világa, amiről kiderült, hogy hihetetlenül termékeny. A filmben a plán teszi érthetővé a film mondanivalóját és cselekményét a nézőpont és a gépmozgás beállítása által, erre már a 19 században is rájöttek a művészek: más hatása van egy közeli arcképnek, és más egy távoli tájképnek. Három nemzetközi kutatócsoport is foglalkozik a kérdéssel. 

Az olaszországi csapat mérnökökből áll, semmi közük a filmhez vagy a bölcsészethez, ők vizuális jelfeldolgozással foglalkoznak és mesterséges intelligencia kutatással. Őket az érdekli, hogyan lehet gép által szintetizálni az emberi térlátást, amihez az én kutatásom nagy segítséget tud nyújtani. A bölcsészek adatokat gyűjtenek, elméleteket gyártanak, a kutatócsoport mérnökei pedig megpróbálják ezeket számítógéppel lemodellálni.

Egy izraeli kollegámmal

azon dolgozunk, hogy megértsük, hogyan működik a térlátás,

mi történik az agyban, amikor valamit messziről vagy közelről nézünk. A filmen gyakorlatilag mindent ugyanabból a távolságból látunk, de van egy virtuális távolság, és mi azt kutatjuk, hogyan érzékeli ezt az agy, a vizuális jelek feldolgozásának mi köze van a közelséghez-távolsághoz kapcsolódó érzelmi és mindenféle élményekhez.

Most indul a Frankfurti Egyetem kutatóival is egy kutatás, ott egy egész intézet foglalkozik empirikus pszichológiai kutatásokkal. Végül nálunk, a tanszéken is vezetek egy OTKA-kutatást „A magyar film társadalomtörténete” címmel, amelyik azt vizsgálja, mikor milyen hatással voltak a társadalmi változások a magyar filmre.

Ezek szerint a bölcsészettudományok és a természettudományok között is van átjárás.
A bölcsészettudománynak a jövője ezen múlik. A művészetelmélet azon a szinten, ahogy mi a 20. században foglalkoztunk vele, már csak önmagában forgó fogalmak egyre finomabb, részletesebb kidolgozása, egyik fogalom alakul át a másik fogalomba – ez pedig egy idő után önmagáért való játék lesz. Fontos, hogy a bölcsészettudomány ki tudjon lépni ebből a körből, és meg tudja mutatni, hogy elméleteinek van relevanciája a való világban. A bölcsészet kultúrateremtés, a világ és az ember közötti kapcsolat tapasztalati felületének a kutatása, azt vizsgálja, hogy az „én” hogyan éli meg a világot. Meg kell mutatnunk, hogy ez olyan dolog, ami mindenkit érint.  Amit mi tudunk, mindenki számára fontos.