A büntető eljárás az emberiség ősi intézménye

Az MTA legrangosabb elismerésével, Akadémiai Aranyéremmel tüntették ki 2011. május 2-án Király Tibor akadémikust, az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar professor emeritusát. A büntetőjog és büntető-eljárásjog kiemelkedő tudósát többek közt a díjról és munkásságáról kérdeztük.

Számos elismerése közül mit jelent Önnek az Akadémiai Aranyérem?
Rendkívül jelentős kitüntetés ez, nagyra kell értékelni – ugyanakkor nem szabad, hogy attól az ember elbízza magát. Kellő szerénységgel és méltósággal fogadtam az elismerést, tudatában annak, hogy nem én vagyok az egyedüli, aki ilyen éremre méltó. Hálát érzek amiatt, hogy a sok, egyébként alkalmas ember közül idén engem ért a megtiszteltetés.

Milyen területen végezte kutatásait?
Eleinte büntető jogot – és nem büntető-eljárásjogot – tanítottam, és műveltem. Az első jelentékenyebb munkám a kihágásokról, vagyis a bűncselekmények három kategóriája közül a legkisebb súlyú cselekményekre vonatkozóról szólt. Örömmel tapasztalom: bár a tanulmány 1953-ban jelent meg, ma is ismerik és hivatkoznak rá.
Elég korán a figyelmem középpontjába került a magyar klasszikus büntetőjog és büntető-eljárásjog tudománya, valamint annak azon képviselői, akik a magyar reformkorban működtek. Tanulmányaim és kutatásaim során a legnagyobbakkal találkoztam, akik büntetőjogról írtak: Széchenyi Istvánnal, Kossuth Lajossal, Eötvös Józseffel. Sokat tanultam tőlük.

Miért fontos a büntető-eljárásjog?
A büntető-eljárás magának az emberiségnek egy fontos, ősi intézménye. Amióta létezik a bűn, van felelősség, van sértett és van elkövető. Valamilyen büntetőeljárás az idők során mindig létezett – ez történetileg létező, az emberiség krónikájához hozzátartozó jelenség. A 21. században, aki a büntető-eljárásjognak a jelenségeit vizsgálja, tudatában kell lennie annak, hogy az ősi intézmény törvényeit a mai viszonyokra vonatkozóan kell alkalmaznia, és végiggondolnia szerepét.

Mit köszönhet az ELTE-nek?
Mondhatnám úgy is: mindent. Óriási lehetőséget jelentett számomra, amikor 1950-ben külső előadónak hívtak az intézménybe. Szerettem, hogy újra nyitott ifjak előtt tarthatok előadásokat, és alakíthatok ki velük párbeszédet. Az ELTE-n olyan légkörben dolgozhattam, amely szellemileg inspirált, gazdagított. Az intézményben lehetőségem volt arra, hogy együtt gondolkodjak a szakma elismert képviselőivel, kutatóival.

Ön jelen volt az 1993-as felsőoktatási törvény megalkotásánál, mint a kodifikációs bizottság elnöke.
Az 1993-as törvénynek volt egy jó elődje: az 1985-ben készült oktatási törvény, amely közoktatási és felsőoktatási részből állt. Amikor ránk köszöntött a rendszerváltásnak nevezett jelenség, jobbnak látták egy új, különálló felsőoktatási törvény megalkotását. Az előkészítő munka végzésére alakult a minisztériumon belül egy bizottság, amelyet én vezettem. Akkor Andrásfalvy Bertalan volt a művelődési és közoktatási miniszter, őt később Mádl Ferenc követte. A ’93-as törvény elvei közül ma is sok minden érvényes, például a tudományos kutatás szabadsága; továbbá ez intézményesítette az akkreditációt és a habilitációt, benne jelent meg először a diákhitel intézménye, amelynek megvalósítása aztán hosszú ideig váratott magára.

Mi a véleménye arról, hogy az új felsőoktatási törvénytervezetben csökkentenék az államilag finanszírozott képzésekre felvehető hallgatók számát?
Ez régi harc, régi probléma: nevezetesen, hogy olyanfajta képzést biztosítsunk-e, ahová nagyrészt csak a jómódúak kerülhetnek be. Véleményem szerint a képzés nem függhet a vagyoni helyzettől. Meggyőződésem, hogy az állam nem vonulhat ki a felsőoktatásból oly módon, hogy javarészt csak költségtérítéses képzést biztosít. Ami a felsőoktatási intézmények számának csökkentését illeti – ha ezt racionálisan és a színvonalas képzés érdekében valósítják meg, akkor az előnyös lehet.