„A fejlődés szédületes tempójú volt”
Az Eötvös József-koszorúval kiemelkedő tudományos életműveket ismer el a Magyar Tudományos Akadémia. Mit jelent az Ön számára ez a kitüntetés?
A kitüntetést a 70. évüket betöltött nem akadémikus kutatók kaphatják, amennyiben a szakmai közvélemény erre érdemesnek tekinti őket. Azt hiszem, sok kolléga van, aki megérdemelné az Eötvös-koszorút, ezért igen nagy megtiszteltetés számomra, hogy a fizikusok közül idén engem választottak.
Mi fogta meg annak idején a fizikában?
A fizika iránti érdeklődésem viszonylag későn alakult ki. Az iskola mellett gyerekkoromban igen sok elfoglaltságom volt (zene- és nyelvtanulás, sport, házimunka stb.), nehéz lett volna választani. Az István Gimnáziumban játszottam a zenekarban, ezért egy ideig a zene fogott meg leginkább, jártam is a konzervatóriumba. Ezzel kapcsolatos életem egy meghatározó élménye. 1956. október 23-án este 7-kor zenekari próbát tartottunk. Záborszky József, aki a próbát vezette, bejelentette: megtartjuk a próbát, azután kimegyünk a térre (ahol akkor a Sztálin szobor ledöntése folyt.) Számomra ez a történet arra volt erős példa, hogy az embernek a feladatait minden körülmények között el kell látnia. Negyedikes gimnazista koromban, mikor az osztálytársaim mind az egyetem-választáson gondolkoztak – végül is én is egyetemre mentem –, az ELTE fizikus szakára jelentkeztem. Motivációm kétségkívül az volt, hogy szerettem volna a fizikát sokkal jobban (profi szinten) megérteni, ami a középiskolában nem volt lehetséges.
Ki volt az a mester, mentor, akitől a pályája során sokat tanult, aki az útját egyengette?
Az egyetemi évek csodálatosak voltak, gyorsan, már az első években kialakult a szakma szeretete. Harmadéves koromban Nagy Károly professzor vezetésével készítettem TDK dolgozatot, majd nála írtam diplomamunkát elméleti részecskefizikából. Az ELTE Elméleti Fizikai Tanszék, ahova lényegében közvetlenül a diploma megszerzése után kerültem (és mind a mai napig oda tartozom), nagyon jó munkahely. A kutatási szabadság olyan mértékig érvényesült (érvényesül), hogy mindenki maga választhatta meg kutatási témáját. Természetesen így sok kutatási együttműködés is kialakult. Az idősebb kollégák közül Nagy Károlyon kívül sokat köszönhetek Pócsik Györgynek és Montvay Istvánnak.
Melyik tudományos eredményére a legbüszkébb?
Kutatói pályámat igen szerencsés korszakban kezdtem. Ahhoz képest, amit az elején tudtunk a részecskefizikából, ma szinte mindent tudunk. A fejlődés szédületes tempójú volt, persze zsákutcák is akadtak. A különféle elméleti próbálkozásokat a kutatók általában mind nyomon követték és próbálták saját munkájukkal előrevinni. Én is nagyon sok témában dolgoztam, melyek közül néhányban kollegáimmal értem el fontosabb eredményeket is. A fenomenológia érdekelt leginkább, nem az elmélet matematikai fejlesztése. Javasoltunk egy módszert a kvantum-színdinamika csatolási állandójának mérésére (amit nagy nemzetközi kísérleti csoportok meg is mértek). Egy másik érdekesebb eredményünk a könnyű gluínók kizárása volt. Rácstérelméleti munkáink is jó visszhangot keltettek. Igen büszkék voltunk a PC-kből felépített nagy teljesítményű „szuperszámítógépre” (Poor Man’s Supercomputer), amely akkoriban úttörő kezdeményezés volt, és lehetővé tette, hogy itthon is végezhessünk rácstérelméleti szimulációkat. Ebben a munkában Fodor Zoltán és Katz Sándor játszott nagyon fontos szerepet.
Az Univerzum keletkezésével kapcsolatos elméleti fizikai kutatásokat is végzett számítógépes környezetben.
A korai Univerzum fejlődéséről ma elég részletes elképzelésünk van. A részleteket a részecskefizika standard modelljével próbáljuk kidolgozni, ami óriási feladat és ma is fejlődésben lévő terület. Például egyelőre nem teljesen megértett, miért van az Univerzumban sokkal több anyag, mint antianyag. Kollegáimmal azt mutattuk ki, hogy a standard modellel ezt nem lehet megmagyarázni, az elmélet valamilyen kiterjesztésének szükségességére tehát erős indikáció létezik.
A díjjal példaértékű oktatói munkáját is díjazták. Milyen elveket fogalmazott meg annak idején oktatóként?
Pályám kezdetén a tanszék vezetője Novobátzky professzor volt. A maga jellegzetes stílusában gyakran mondta el a következőket: A kutatási munka – kérem szépen – mindenkinek az első, de az oktatást el kell végezni. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy az oktatás még előbbre való. Valóban, a tanszéken sose fordult elő olyan, hogy valaki nem tartotta volna meg az óráját, vagy felkészületlenül ment volna be. Az alapvető tantárgyakon kívül igen sok speciális előadást tartottam a részecskefizika köréből. A kutatás fejlődésének megfelelően mindig volt új, érdekes irányzat, amit érdemes volt a hallgatókkal is megismertetni.
Hogyan látja az utánpótlás jelenlegi helyzetét?
Úgy gondolom, hogy a mai hallgatók között is minden évfolyamban sok kiemelkedően tehetséges, kutatómunkára alkalmas ember van. Természetes, bár olykor fájdalmas, hogy közülük sokan mennek külföldre az MSc-diploma, vagy a PhD megszerzése után. Különösen nehéz dolog, hogy csak kevesen tudnak hazatérni, még ha a szándék meg is van. Ez persze közismert dolog, ezért az utóbbi időkben történtek erőfeszítések a helyzet javítására.