„A jogtudatosságra nevelést egyfajta missziónak is tekintem”

Több mint húsz éve foglalkozik jogtudománnyal. Hogyan alakult ki a felsőoktatási jog iránti érdeklődése?
Kezdetben az élet sodort e terület felé, az igazi rajongás csak később alakult ki. Amikor megszereztem a jogi diplomámat, úgy éreztem, hogy szeretnék még az egyetemen maradni. El is kezdhettem tanítani a jogi kar Polgári Eljárásjogi Tanszékén, majd nem sokkal később a főtitkár mellett dolgozhattam. Ekkor, az ezredforduló környékén zajlott le az egyetemen az úgynevezett „nagy” integráció, és én hirtelen, az abszolutórium után közvetlenül csöppentem bele az új helyzetbe. Ott maradtam a Rektori Hivatalban, majd később főtitkár lettem, és ekkor kezdtem el teljes erőbedobással foglalkozni a felsőoktatási joggal. A téma iránti érdeklődésem tehát a mindennapi munkám által alakult ki.

Mivel járt tulajdonképpen a főtitkári pozíció? Mire büszke különösen?
Gyakorlatilag az ELTE jogi és igazgatási irányításáért feleltem, közvetlenül a rektor alatt. Ez azt jelenti, hogy az én kezemben futott össze minden, ami nem gazdasági és üzemeltetési kérdés. Amire különösen büszke vagyok ebből az időből, hogy szerintem az ország egyik legjobban szabályozott központi apparátusát sikerült kialakítanunk, amely nagyon hatékonyan is működött. Ezt jól mutatja, hogy mind a mai napig találkozom más intézményi szabályzatokkal, amelyekben a mi mondataink köszönnek vissza, ami azt jelenti, hogy átvették a mi szabályzási logikánkat. Jól szabályozott volt a központi igazgatás, de azért igyekeztünk nem túlszabályozni a rendszert, bár erről az egyetemi közösségnek talán más volt a véleménye.

Milyen célból írta a nemrégiben megjelent könyvet?
Amikor elhagytam az egyetem központi igazgatási részét, akkor a PPK-ra, a Neveléstudományi Intézetbe jöttem dolgozni. Ekkorra már megfogalmazódott bennem az igény, hogy szülessen egy könyv a témában, hiszen a kollégáknak nem volt a kezében olyan anyag, amely segítséget adhatott volna nekik a hallgatók részéről felmerülő kérdések megválaszolásában, és amellyel a leendő pedagógusokat képezhetik a jogszerűség és az etika területén. Ahogy egyre jobban beleástam magam a témába, két dologgal szembesültem. Az egyik, hogy a magyar nyelvű szakirodalom ezen a területen nagyon csekély, a másik pedig, hogy a tanárképzésből hiányzik ez a témakör. Pedig nagyon

fontos, hogy a leendő tanárok jogkövetők és jogtudatosak legyenek, így tudnak a tanteremben  példamutatóan fellépni.

Milyen témákat dolgoznak fel az egyes fejezetek?
Lényegében két pillérre próbáltam felépíteni a művet: az egyik a jogok és kötelezettségek, a másik pedig az etikus viselkedés témaköre. Az előbbit lényegében két irányból, egyrészt a pedagógus, másrészt pedig a tanuló oldaláról közelítettem meg, bár ezt a két nézőpontot nem igazán lehet szétválasztani, mert ami az egyik félnek adott esetben jog, az a másiknak kötelezettség. A jogok és kötelezettségek terén abból indultam ki, hogy pedagógusként az iskola világában milyen kérdésekkel szembesülhet valaki. Ezért tehát végigvettem a köznevelési rendszert, az iskolarendszert, az iskola működését és a pedagógus jogait és kötelezettségeit: melyek azok az alapvető jogok, amelyek megilletik a tanulót, ugyanakkor mit várhat el egy pedagógus a diákjaitól. A másik pillér az etikai kérdések témaköre, amelyet egyrészt általánosságban vizsgál a könyv, például a Nemzeti Pedagógus Kar Etikai Kódexe kritikai elemzésén keresztül, másrészt abban próbáltam eligazítást adni, hogy hol húzódik a határ jog és etika között, hiszen ez egy nehéz kérdés.

Említene néhány gyakorlati példát? 
A könyv úgy épül fel, hogy minden problémát egy konkrét, valós esettel példáz. Ezek forrásai legtöbb esetben az oktatási jogok biztosának éves beszámolói, továbbá egy, a PPK-n 13 éve lefolytatott kutatás, amelyről részletesen a Fekete pedagógia című könyvben lehet olvasni. A példák közül talán azok a legszemléletesebbek, amelyek az értékelés és fegyelmezés témakörével foglalkoznak, de azok az esetek is érdekesek, amelyek a tanárról mint a jogsértés elszenvedőjéről szólnak. A legmegdöbbentőbb számomra egy olyan eset volt, ahol egy osztályban készítettek egy „leg... táblát”, amelyen felsorolták a legpozitívabb és a legnegatívabb tulajdonságokat, és a gyerekek minden héten megszavazták, hogy ki melyik rubrikába kerüljön, tehát például, hogy ki volt a legokosabb vagy legbutább az adott héten. A történet vége az lett, hogy az egyik gyerek szólt a szüleinek, akik aztán megtették a szükséges lépéseket. Ebben, és még oly sok esetben, nem csak pedagógiai értékelési hiba történt, hanem az emberi méltóságot is megsértették.

Miként látja, mennyire vannak tisztában a szülők, tanulók és a tanárok a saját jogaikkal és kötelezettségeikkel?
Ami az esetekből látszik, hogy nem igazán. Ha a pedagógusokat nézzük, sokszor arról van szó, hogy egyrészt nem is észlelik, ha valamilyen jogsértés áldozatává válnak, másrészről pedig nincs idejük és indíttatásuk ezzel foglalkozni. Pontos választ azonban nem tudok adni a kérdésre, ugyanis

tudomásom szerint nem volt még jogtudatosság-felmérés hazánkban.

Történt ugyan egy általános jogtudatvizsgálat az MTA Jogtudományi Intézetének vezetésével, de az nem specifikált tanári vagy tanulói jogtudatosságra. Az egyik vágyam éppen egy ilyen kutatás lefolytatása Magyarországon. 

Hogyan lehetne elérni, hogy a pedagógusok jobban tisztában legyenek a jogaikkal és a kötelezettségeikkel? 
Nyilván a tanárképzésben kellene ezt elkezdeni. Ennek érdekében egy kezdeményezéssel magam is éltem. Hirdettem egy szabadon választható kurzust, amely ezzel foglalkozik. A tanárképzésben résztvevők élvezték az órát, jó visszajelzések érkeztek. Érdekes a helyzet, mert a Nemzeti Alaptanterv legutóbbi tervezetében is megjelenik már az igény (például: a tanuló ismerje a munka világát, milyen jogok illetik meg). De ki tanítja ezt a köznevelésben? Ahhoz, hogy ezt valaki tanítsa, szerintem speciális képzettség kell. Jogot tanítani jogászképzésben és nem jogászképzésben, pláne iskolában: ég és föld. Utóbbihoz hiányzik a fogalomkincs, az alapvető jogi alapismeretek.

Milyen változások segítenék ezt a felsőoktatás szabályozásában?
Mindenképp át kellene gondolni a képzési és kimeneti követelményeket, ma ugyanis

gyakran olyan követelményeket fogalmaznak meg tartalmi szinten, amelyeket nem támogatnak strukturálisan.

Sok mindent kéne megtanítani, amire nincs keret. Nem arról van szó tehát, hogy nincs rá akarat vagy igény, hanem egyszerűen nem fér bele a keretbe.

Mit tekint a legnagyobb kihívásnak a munkájában?
Nekem is ugyanaz jelent nehézséget, mint a legtöbb oktatónak: az óraterhelés és a tudományos munka összehangolása. De most áll előttem egy ennél is nagyobb kihívás. A jogtudatosságra nevelést egyfajta missziónak tekintem, és nagy kérdés számomra, mennyire tudom ezt a gondolatot elterjeszteni, a PPK falain belül marad-e, vagy mintául szolgál más, tanárképzésben érintett képzőhelyek számára is. 

Milyen tervei vannak?
Írtam egy másik könyvet is, amely már szakmai lektorálás alatt van. Ez lényegében a doktori témám aktualizálása és átdolgozása, és a felsőoktatási intézmények vezetésében megjelenő felelősségi viszonyokról szól. Reményeim szerint jövőre meg is fog jelenni. Ezen kívül sok kutatásban veszek részt, és tervezem a habilitációmat is, a hallgatók jogaival és kötelezettségeivel foglalkozna a felsőoktatásban. 

Rónay Zoltán könyve úgy kíván érthető és elsajátítható ismereteket közvetítő tankönyvként szolgálni, hogy közben a tudományos igényességű monográfia mércéinek is megfelel. A legutolsó hatályos jogszabályi állapotra épít, illetve elsőként tárgyalja átfogóan a Nemzeti Pedagógus Kar etikai kódexét. A korszerű tudományos eredményeket szintetizáló ismertetéshez mindig valós – elsősorban az oktatási jogok biztosának éves jelentéseiből vett – jogesetekből nyert példákat társít, így téve érthetővé és életközelivé a jogi és etikai normákat és dilemmákat. (Az ELTE Eötvös Kiadó ajánlója)

Az interjú teljes terjedelmében a Pedagógiai és Pszichológiai Kar honlapján olvasható.