A Kárpát-medence éghajlati múltját térképezik fel az ELTE-n
Erdély déli határán a Kárpátok vonulatai helyenként 2500 méter magasságig emelkednek, köztük gyönyörű hegyi tavak, tengerszemek bújnak meg. A néhány vagy néhány tíz méter kristálytiszta víz alján ugyanennyi iszap őrzi e tavak tíz-húszezer éves múltját, és ha elmerülünk bennük, megmutatják a régmúlt színes élővilágán túl azt is, milyen volt akkoriban azon a vidéken a klíma, és hogyan változott – akkor még természetes módon, nem pedig emberi tevékenység hatására.
A tóba hullott anyagból, a tóban és környékén elő állat- és növénymaradványokból évente centiméternyi iszap keletkezik, amely – ahogy rakódnak rá az újabb és újabb rétegek – egyre inkább összetömörödik. Múltunk e kevéssé ismert örökségét elemzi az ELTE Környezet- és Tájföldrajzi Tanszék kutatócsoportja, benne több érdeklő hallgatóval, Magyari Enikő egyetemi docens irányításával. A kutatócsoport az iszapból hengeres mintákat vesz, és megállapítja az egyes rétegek korát.
Az iszapmintában virágpor, árvaszúnyogok és kovamoszatok jellegzetes maradványai fedezhetőek fel,
az árvaszúnyog lárvájának például a feje marad meg, egyfajta félig megkövült állapotban, megszámolhatóan és fajtánként megkülönböztethetően.
Vajon melyik árvaszúnyog – vagy kovamoszat – alfaj milyen gyakorisággal élt a tó környékén az egyes klímatörténeti korszakokban? Mi volt az arány például 5000 éve, amikor a mainál melegebb klíma uralkodott? És a köztes, hidegebb időszakban? Kulcsfontosságú információkhoz jutunk, ha ezeket az eredményeket a mai klímaadatokkal összevetjük.
A vizsgálat során a fajösszetétel és annak változási sebessége a döntő. A felmelegedési periódusban a hideget kedvelő árvaszúnyogok száma szép lassan csökkenni kezd, és egyre inkább átveszik a helyüket a melegkedvelő fajok – magyarázza Magyari Enikő. – Ma nagyon gyorsan változik a vizsgált fajok összetétele, ami felmelegedésre utal. Ezt mi szinte észre sem vesszük: ugyanannyi szúnyog röpköd a tó környékén, csak éppen egy alig megkülönböztethető másik faj vette át az uralmat. Ilyen gyors klímaváltozás a kutatás szerint a jégkorszak végi nagy felolvadás idejében fordult elő először, majd az utóbbi tízezer évben többször is.
A klímaváltozás sokszor drasztikus csökkenést okoz a vizsgált fajok egyedszámában.
Ha a klíma túl gyorsan változik, előfordulhat, hogy hamarabb tűnnek el a régi klímára jellemző fajok, mint ahogy az új éghajlathoz jobban alkalmazkodó faj tömegesen megjelenik. Ilyenkor mondjuk azt, hogy az ökoszisztéma összeomlik.
Földünk is egyfajta hatalmas „kárpáti tó”, és mi, emberek is úgy reagálhatunk a klíma gyors változására, mint apró élőlénytársaink a Fogarasi-havasokban – teszi hozzá Magyari Enikő. – Ezek a tavi mikrokozmoszok, ha csak az elmúlt évtizedek változásait tekintjük, arra figyelmeztetnek, hogy a változás mértéke felgyorsult, hiszen olyan élőlényközösségek váltották egymást az elmúlt 30 évben, amelyek előtte 10 ezer évig ezen a területen nem voltak jelen. A változás pedig nehezen köthető máshoz, mint az emberi tevékenységhez.
A biológiai rendszereknek elég nagy a tűrőképességük, de ha túllépjük a határt, hirtelen összeomlanak – mondja a kutató. – Bár a rendszer újjáépül, már nem olyan, mint volt, és közben több faj lokálisan kihal.
Forrás: ELTE TTK