„A Koreai-félsziget mindig rejtélyes dolognak számított”

2016.02.15.
„A Koreai-félsziget mindig rejtélyes dolognak számított”
A Bölcsészettudományi Kar Koreai Tanszéke 2008-tól működik, a képzés évről évre több hallgatót vonz. A szak adta lehetőségekről, személyes motivációról és a nemrég kapott rangos elismerésről beszélgettünk Csoma Mózes tanszékvezető egyetemi docenssel.

Mi vezette el Önt a távol-keleti kultúrákhoz, nyelvhez, történelemhez, és ezen belül is Koreához?
Eredendően történelem és politikaelmélet szakos hallgató voltam itt, az ELTE Bölcsészettudományi Karán, aztán történelem szakosként és a történelem iránt nagyon érdeklődő diákként különösen a kelet-ázsiai történelem keltette fel az érdeklődésemet, ezen belül pedig a Koreai-félsziget. Egyrészt úgy éreztem, hogy a félsziget történelme nagyon rejtélyes, hiszen Kínáról sok mindent tudunk, Japánról úgyszintén, Mongóliáról és Belső-Ázsiáról is több ismeretünk van, de a Koreai-félsziget mindig rejtélyes dolognak számított. A kilencvenes évek közepén, amikor egyetemista voltam, még jóval kevesebb információ volt elérhető a koreai történelemmel kapcsolatban. Felkeltette az érdeklődésemet az, hogyan tudott a koreai kultúra fennmaradni évszázadokon, sőt évezredeken keresztül ilyen hatalmas szomszédok között. Ebből a szempontból sok hasonlóság van a Koreai-félsziget és Magyarország története között, hiszen a mi országunk is nagyhatalmak között helyezkedik el. Különösen érdekelt az „egy nemzet, két ország” jelensége, hiszen a félsziget 1945 óta politikai okok alapján két részre van osztva, annak ellenére, hogy egy homogén, ötezer éves múltra visszavezethető kultúráról van szó. Érdekelt az, hogy a politika milyen eltérő eredményeket tud generálni és kreálni egyazon nemzeten belül. A koreai megosztottság sokkal eltérőbb eredményeket produkált, mint anno a német megosztottság: utóbbi nem volt annyira hermetikus elzártságban, mint a Koreai-félsziget két része. Ezek voltak azok a dolgok, amelyekkel történelem szakos hallgatóként foglalkoztatni kezdtem, és időközben megismertem Osváth Gábor tanár urat, akitől elkezdtem koreaiul tanulni, majd három év múlva megkaptam az első szöuli ösztöndíjamat, amit utána több ösztöndíj is követett.

Ez, az „egy nemzet, két ország” jelensége mennyire okoz problémát vagy jelent épp kihívást egy Korea-kutató számára?
Ahogy említettem, Korea kutatásának alapja minden esetben a közel ötezer éves koreai kultúra és történelem. Ennek a kultúrának és történelemnek az emlékei megtalálhatók mind az északi, mind pedig a déli oldalon. Például a nagy, ókori királyságok és dinasztiák egy része délen, a másik, sok esetben azonos időszakban regnáló királyság pedig északon volt. Így nyilvánvaló, hogy aki ezt az ókori, vagy a későbbi középkori időszakot tanulmányozza, a félsziget egészének történelmét kell vizsgálnia. Ugyanakkor a ’45 utáni megosztottság, az északi szigorú diktatúra és a napjainkban példa nélkül való személyi kultusz meghatározza a Koreával foglalkozók mozgásterét. De egy kutató persze nem mondhatja azt, hogy csakis kizárólag az egyik vagy a másik országrésszel foglalkozik, hiszen a félsziget két része homogén egészet alkot.

Hogyan hívható fel a közvélemény figyelme az egyetemes koreai kultúrára a manapság politikailag leterhelt információáradatban?
Erre elsősorban a történelemoktatás példáján keresztül tudok válaszolni: ha ideológiai ráhatástól függetlenül kívánjuk oktatni a koreai történelmet, akkor elsősorban és természetesen a dél-koreai forrásokat kell használni, hiszen ezek nem átpolitizáltak, és a nemzetközi tudományos fórumok által elfogadottak. Az észak-koreai források – hiszen ilyenek is léteznek, így ha valaki ezeket el akarja érni, akkor megteheti – borzasztóan átpolitizáltak, mivel a rezsim az aktuális politikai üzeneteit a múltba is ki akarja vetíteni. Ez például olyan esetekben is megnyilvánul, mint a korábban említett ókori királyságok történetének átírása: az északi területen létezett királyságok, természetesen az ideológiához igazítva és a történelemhamisítás eszközeire alapozva, sokkal hamarabb jöttek létre, mint a déli területen. A Koreával foglalkozó kutatóknak és történészeknek az a feladata, hogy ezekre a folyamatokra, valamint a történelemhamisítás megnyilvánulásaira, annak az okaira felhívja a hallgatók figyelmét, hogy azok átlássák azt, hogy a történelem kihasználása miként valósul meg politikai célok érdekében.

Mi az, ami a koreanisztika szakra vonzza a felvételizőket? Mennyire nehéz egy ilyen különleges nyelvet megtanulni és a kultúrát megismerni egy teljesen más világból érkezett embernek?
Az ELTE-n, sőt, egész Magyarországon, a koreanisztika viszonylag új dolognak számít. Ha visszanyúlunk a magyarországi Kelet-kutatás gyökereihez, akkor azt vehetjük észre, hogy a sinológia, azaz a Kína-kutatás már a két világháború közötti időszakra visszavezethető, a japanisztika szintén, ugyanígy a mongolisztika gyökerei is az 1920–30-as évekre nyúlnak vissza. A koreanisztika nagyon sokáig háttérbe szorult, és gyakorlatilag csak a koreai háború időszakában, ami 1950 és 1953 között volt, indult el az első nagyobb érdeklődési hullám Magyarországon Korea iránt. Ebben az időszakban egyébként nagyszámú észak-koreai hadiárva és diák érkezett Magyarországra, akik az 1956-os forradalom időszakáig éltek hazánkban. Szintén ismert tény, hogy a koreai háború időszakában, egészen az ’50-es évek közepéig-végéig sok magyar orvos is dolgozott Észak-Koreában. Ezek az interakciók tették lehetővé azt, hogy Magyarországon felvetődjön a koreai nyelvoktatás az ELTE bölcsészkarán. Ennek az időszaknak a kulcsfigurája Sövény Aladár: ő a hazánkban élő észak-koreai diákok tanára volt, rajta keresztül indulhatott volna meg a szervezett nyelvoktatás az egyetemen, amely végül politikai okok miatt meghiúsult. Így koreai nyelvi program csak a ’90-es évek végén kezdődhetett meg, a koreai szak és tanszék pedig 2008-ban jöhetett létre. Az első évfolyamon 15 hallgatót tudtunk felvenni főszakra, és ugyanennyit minor szakra. Napjainkra ez a létszám a nagy fokú érdeklődésre való tekintettel megnőtt, így a jelenleg felvehető főszakosok száma már 33, a minor szakosoké 20, ezen felül pedig elindult a koreai szakos mesterképzés is 2013-ban. Ebben több dél-koreai szakmai szervezet a tanszék partnere, többek között az Academy of Korean Studies szervezet vendégprofesszorral segíti a munkánkat, sok segítséget kapunk a szöuli Korea Foundationtől is, ezen kívül pedig több partneregyetemmel is kapcsolatban állunk. A mesterszakosok közül így csaknem mindenkinek, és a kiemelkedő teljesítményt nyújtó alapszakos hallgatók közül pedig többeknek anyanyelvi környezetben tudunk tanulási lehetőséget biztosítani.

Nemrég rangos elismerést kapott a Koreai Köztársaság kulturális miniszterétől. Kinek adható ez az elismerés, és mit jelent Önnek az, hogy megkaphatta?
Ezt a kitüntetést a Koreai Köztársaság kulturális minisztere azon külföldieknek, vagy pedig koreai állampolgároknak adományozza, akik sokat tesznek a koreai kultúra külföldi megismertetése és megismerése érdekében. Számomra hatalmas megtiszteltetés volt, hogy ezt a díjat megkaphattam, és úgy éreztem, hogy ez nem csupán nekem szól, hanem a magyarországi koreanisztika fejlődésének és idáig elért eredményeinek. Amellett, hogy ezt nekem adományozták, ugyanúgy szól az elismerés a korábban említett Sövény Aladárnak, Mártonfi Ferenc egykori nyelvésznek, aki szintén az ELTE-n tanított a ’70–80-as években, valamint az én két egykori tanáromnak, Osváth Gábornak és Fendler Károlynak. Ez a díj az ő tevékenységüket is elismeri.

Jelenleg melyik az a szűkebb kutatási terület, amellyel a koreanisztikán belül foglalkozik?
Nagyos sok olyan terület van a magyar–koreai, és ezen belül a magyar–észak-koreai kapcsolatok történetében, különösen az ’50-es évek időszakából, amely ismeretlen részleteket tartalmaz, és az észak-koreai rezsim közelmúltjának a megismerése céljából fontos források gyűjtőhelye lehet. Ezt az időszakot már több éve kutatom levéltári források és személyes visszaemlékezések, valamint Magyarországon vagy külföldön elérhető, egykori észak-koreai dokumentumok alapján. A kutatási eredményeimet folyamatosan publikálom, jelenlegi munkám az 1956-os forradalommal kapcsolatos. Most egy olyan monográfián dolgozom, amely remélhetőleg éppen a 60. évfordulóra, idén októberre jelenik majd meg. Ez a kötet azt vizsgálja, hogy a magyar forradalom milyen hatást gyakorolt a Koreai-félsziget két államára. Kevéssé ismert, hogy mindkét államra nagy hatással voltak az ’56-os magyar események: az észak-koreai rezsim tulajdonképpen sokkot kapott annak hatására, hogy egy szocialista, akkor baráti országban hogyan fordulhatott elő ez. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy az észak-koreai rezsim elkezdett bezárkózni és saját akkori szövetségeseitől – a Szovjetuniótól, Magyarországtól, más kelet-európai országoktól, sőt részben Kínától is – elszigetelte magát. De a forradalmi események Dél-Koreára is hatást gyakoroltak: kiterjedt szolidaritási és segítségnyújtási mozgalom indult el az országban a magyar forradalom áldozataiért. Az idei év nyarán a szöuli levéltárban fogom ezt az időszakot kutatni. Érdekes megemlíteni, hogy az ’50-es évek első felében Magyarországnak nagyon szoros kapcsolatai voltak Észak-Koreával, amelynek eredményeképpen számos olyan dokumentum, könyv, sőt irodalmi alkotás maradt meg, amelyeket Észak-Koreában már eltűntettek. A különböző koncepciós perek nyomán bezúzott könyvek nem egy esetben csak a kelet-európai térségben maradtak fenn az egyetemes koreai kultúra számára. E források kutatását nagy érdeklődés kíséri Dél-Koreában is, így a Sövény Aladárról írt monográfiámnak is jelentős visszhangja volt Szöulban.

Hová tart Ön szerint ma a kettős Korea, különösen az északi rezsim?
A kelet-európai rendszerváltások időszakában nagyon sokan úgy gondolták, hogy Észak-Koreának már csak néhány éve van hátra, és előbb-utóbb összeomlik. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy ez a rezsim képes volt önmagát konszolidálni, és képes volt arra, hogy két és fél évtizeddel a kelet-európai történések után is folyamatosan fenntartsa magát. Teszi mindezt úgy, hogy folyamatosan fenyegetést jelent Északkelet-Ázsia békéjére és állandóan a világsajtó címlapjain szerepel. Sokan úgy gondolták, hogy az aktuális vezető halála változásokat fog hozni: ezt gondolták 1994-ben is, amikor Kim Ir Szen, a rezsimet megalapító diktátor elhunyt. Ennek ellenére monarchikus úton, apáról fiúra szálló módon oldották meg a hatalom átadását, így a rezsim tulajdonképpen változatlan maradhatott. A 2000-es évek végén, a második generációs vezető, Kim Dzsong Il halála után hasonló volt a helyzet, de a diktatúra akkor sem változott meg, hiszen a harmadik generáció, Kim Dzsong Ün vette át a hatalmat. Tehát itt egy szocialista köntösbe bújtatott, tulajdonképpen monarchikus birodalomról van szó, ami már nagyon messze van az egykori marxi és lenini tanoktól. Bonyolult kérdés abba belemenni, hogy a megosztottság állapota meddig maradhat fent, én magam is folyamatosan kapcsolatban vagyok olyan dél-koreai tudósokkal és kutatókkal, akik ezt a kérdést vizsgálják. Mindannyiuknak az a véleménye, hacsak valami váratlan fejlemény nem történik, akkor a rezsim van annyira stabil, hogy a jelenlegi status quo sokáig fent maradhat.