"A legfontosabb tulajdonság a kíváncsiság"

2016.07.11.
Halász Gábor egyetemi tanár, a Neveléstudományi Intézet munkatársa, a Felsőoktatás- és Innovációkutató Csoport és a Neveléstudományi Doktori Iskola vezetője. Egyetemi munkássága mellett tudományos tanácsadóként dolgozik az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézetben, melynek 1999 és 2006 között a vezetője volt. Több rangos elismerés után néhány héttel ezelőtt vehette át iskolateremtő, nemzetközi szinten is elismert tevékenységéért a Szent-Györgyi Albert-díjat. A kitüntetés kapcsán pályájáról, hivatásáról beszélgettünk.

Többször, különböző módon ismerték el a munkáját: mit jelent Önnek ez a fajta visszacsatolás?

Az akadémiai közegben, ahol dolgozom, fontosabbak az ezen a szférán belüli visszajelzések, mint amelyek a kormányzat, a politika felől érkeznek. Ennek talán az a jelentősége, hogy azt mutatja, hogy a politikusok is odafigyelnek a tudományos kutatásra és a szakmai tevékenységre.

Mely eredményeire büszke igazán?

Sok időt töltöttem a „külvilágban”, egyetemen kívüli munkával is. Akadémiai kutatóintézetben kezdtem a pályafutásomat, majd utána két és fél évtizeden keresztül a kormányzati kutató-fejlesztő intézetben dolgoztam. Fél lábbal most is ott vagyok, hiszen tudományos tanácsadóként segítem az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet munkáját. Ez egyebek mellett intenzív kapcsolatot jelent az iskolák világával is. Talán ez az, amit első helyen említenék. A másik, aminek talán van elismeréssel kapcsolatos dimenziója is, hogy az elmúlt két-három évtizedben intenzíven foglalkoztam nemzetközi, globális folyamatokkal. Ahogy „két életet élek” idehaza, egyet az akadémiai, egy másikat a reálszférában, úgy ez a helyzet, egy másik dimenzióban is: az egyik élet a magyarországi, a másik a nemzetközi vagy globális oktatáskutatás világa. Sok helyen dolgoztam, így a Világbank, az Európai Unió számára, bilaterális kapcsolatokban, de a

legjelentősebb ezek közül az OECD-ben végzett munkám. Nálam hosszabb időt, úgy tudom, senki nem töltött el ebben a testületben, amelynek két alkalommal elnöke is voltam.

Mi az ottani feladata?

Két minőségben vagyok jelen, ezek eltérnek egymástól és ki is egészítik egymást. Egyfelől a magyar államot képviselem a testületben, amelynek az OECD-n belül egyedülálló státusa van. Ennek tagjai ugyanis nem egyszerűen az őket delegáló ország álláspontját fejtik ki, hanem a saját véleményüket is, ami privilegizált helyzetet jelent. Másfelől személyes meghívás alapján, sokszor egyéni szakértőként is részt vehettem OECD vizsgálatokban. Talán ebben is van egy rekordom: az oktatás területén, úgy tudom, senki sincs, aki olyan sok országban lehetett tagja a tematikus vizsgálatokat végző szakértői csapatoknak, mint én. Ez is értelmezhető az „elismerési dimenzióban”, de inkább az az érdekes, hogy ez óriási mennyiségű tapasztalatot jelent. Eltérő korosztályokkal, eltérő rendszerekben dolgozhattam. Ezeket a feladatokat egészen különleges feltételek mellett végezzük: egy-egy kutatásnál ott van az OECD az ember háta mögött a maga egyedülálló adat és tudásbázisával, és a vizsgált országban olyan forrásokhoz nyílik hozzáférésünk, amelyek a klasszikus kutatói szerepből nem elérhetőek.

Miért kezdett el az oktatáskutatással foglalkozni?

Amikor katona voltam, hallatlan módon feléledt az érdeklődésem a szervezeti folyamatok iránt. De minthogy a katonaság a kommunizmus alatt nem olyan szervezet volt, ahova kutatókat beengedtek, más helyet kellett keresnem. Az oktatás és az iskolák világa éppúgy izgalmas szervezeti szempontból, mint a katonaság, és én szervezetkutatással akartam foglalkozni. Így lettem pedagógiai kutató.

Mi volt az, ami megfogta ebben a témában?

Ennek sok rétege van. Az egyik a hatalmi relációk a szervezeteken belül: például az, hogyan tudja elérni a szervezet a hozzá tartozók lojalitását és azt, hogy eredményeket produkáljanak. Ezen kívül a szervezetek kapcsolatban állnak egy olyan környezettel, amely végtelenül komplex. Érdekelt, hogyan menedzselik ezt a komplexitást. A harmadik az emberi kapcsolatok világa, informális és a formális relációk egymásra való hatása. A negyedik a szervezet szimbolikus világa, vagyis, hogy a nyelv, amit a szervezet kialakít, hogyan tudja visszatükrözni az intézményen belüli világot. Először mikroszinttel kezdtem, néhány évvel ezután fordult az érdeklődésem a makroszint felé. Akkor kezdtem oktatáspolitikával, oktatáspolitikai döntéshozatallal, oktatási rendszerekkel foglalkozni.

Ezen a területen sok az eltérő vélemény. Hogyan lehet ezt kezelni és a téma szaktekintélyévé válni?

Igen, ez egy olyan világ, ahol divergens vélekedések vannak, ahol különböző csoportok, személyek küzdenek, rivalizálnak, erőforrásokért befolyásért. Egy olyan világ, amit semleges módon, azonos távolságot tartva az összes szereplőtől nem könnyű megközelíteni. Különösen akkor nem – és velem is ez történt – amikor nem egyszerűen külső szemlélő kutatóként veszünk részt a folyamatokban, hanem a folyamatok alakításában is részünk van. Ebben az érdekekkel, rivalizálásokkal teli világban nem működik, hogy az embernek van egy fixa ideája, és azt megpróbálja keresztülvinni. Itt azt kell nézni, hogyan alakul a körülöttünk lévő szervezeti világ dinamikája, a rá jellemző erőviszonyok. Talán a legjobb metafora, amit John Kingdon, az ismert politikatudományi kutató is használt: a szörfözőé. A szörfös nem tudja meghatározni, mikor jöjjön a szél és mekkorák legyenek a hullámok, hanem a hullámok energiáját, irányát, a szeleket érzékelve, ezeket kiszámítva megpróbál abba az irányba menni, amerre lehetséges. A szervezetek világa, a kormányzat, a politika világa olyan terület, ahol talán a szörföző habitus a legműködőképesebb.

Mennyiben más ehhez képest a kutatás világa?

Amikor kutatóként dolgozom, sokkal inkább megtervezett aktivitást végzek. Bár hozzá kell tennem, hogy amikor az ember új területekre hatol be, akkor azokat nem az jellemzi, hogy mindent előre lehet tervezni. Ez az egyik oka annak, hogy idegenkedem az olyan típusú kutatásmenedzsment vagy pályázati rendszerektől, ahol a kutatónak mindent a projektmenedzsment logikája, szabálya szerint, előre meg kell tervezni. Nem így működik a kutatás. Az tele van váratlan helyzetekkel. Persze tudom, hogy ott, ahol közpénzeket fordítanak kutatásra, ott intézményi mechanizmusokkal kontrollálni kell, hogy ne folyjanak szét. De valójában ezek a pályázati, projektmenedzsment logikára épülő rendszerek elég idegenek attól, amit a kutató csinál. Az igazi kutató legfontosabb tulajdonsága a kíváncsiság. Amint lát valami számára érdekes dolgot, elkezd dolgozni benne az érdeklődés és kérdések sokasága fogalmazódik meg, amelyekre megpróbál magyarázatot találni. Tehát oksági összefüggéseket tár fel. A legjobb kutatói képességnek azt gondolom, amikor valaki a jövőre vonatkozóan tud megfogalmazni olyan valószínűségi állításokat, amelyek később igazolódnak. Kicsit olyan ez, mint a periódusos rendszer. Az üres kockákról az ember a korábbi tudása alapján tudja, hogy ott „valaminek lennie kell”. Ezzel együtt

a kutató nem egy homogén kategória. Nagyon eltérő nézőpontok, nagyon eltérő megközelítésekkel dolgozó típusok léteznek.

Egyesek inkább technikusok. Van egy kialakult protokoll, módszer-repertoár és azt rutinszerűen alkalmazzák, de valójában felfedezéseket nem tesznek. A másik típus az, akinek mindennapi élménye, hogy egyszerre meglát egy olyan dolgot, ami korábban nem volt látható. Én szívesebben sorolom magam ebbe az utóbbi típusba. Melyik szakmai állomások voltak különösen fontosak az Ön számára? Hogyan vezettek az egyes lépések egymáshoz?

Pályája során érte szakmai jellegű csalódás?

Csalódásra nem nagyon emlékszem, viszont rengeteg nagy eseményt lehetne említeni, ami fordulópont volt. Szisztematikusan ezen nem tudok végigmenni, úgyhogy inkább megpróbálok kiemelni egyet vagy kettőt ezek közül. Például a ’80-as években részt vettem abban a folyamatban, ami az akkori oktatási decentralizációs reformhoz vezetett. Mind a koncepcionálásban, mind az implementálásban részt vettem. Amikor elkészítettük az ezzel kapcsolatos konceptuális anyagokat, akkor ezt egy úgynevezett társadalmi vitára bocsátották, ami abban az időben eléggé limitált helyzetet jelentett, mert a vita a korabeli rendszerben meghatározott szereplők körében zajlott. Azzal találkoztam, hogy a vitatók „fel akartak falni” minket, mert a decentralizációs folyamat alapvetően veszélyeztette a hatalmi pozíciójukat, hatalmi privilégiumukat. Ettől megijedtek és agresszívvá váltak. Az ellenségesség olyan szintje tárult elém ezekben az interjúkban, ami meglepő volt. Sokkal békésebbnek gondoltam a társadalmat, mint amilyen és tulajdonképpen akkor szembesültem azzal, hogy ez nem egy békés világ. Ez a megrázkódtatás nem kutatóként, sokkal inkább cselekvő emberként ért.

Vezetőként hogyan kezelte a konfliktushelyzeteket?

Ha valami egy kutatóval kapcsolatban bennem ellenérzést tud kelteni, az a túlzott magabiztosság és a tévedhetetlenség hite. Ha valaki ügyetlen, hibákat csinál, de elfogadja, akkor ez nem kelt bennem negatív érzést, mert nagyon erős hit van bennem arról, hogy a képességek fejlődni tudnak. Amikor vezető voltam, olyanra, hogy a szervezetből valakit eltávolítottam azért, mert rossz teljesítményt nyújt, csak a legvégső esetben volt példa, akkor, ha miközben rossz teljesítményt nyújtott, meg volt róla győződve, hogy tökéletes dolgot csinál. Ha valakinek a rossz teljesítményével párosult az, hogy igen, nincs rendben, amit produkált, akkor azt gondoltam, hogy végtelen fejlődési lehetősége van.

Milyen volt oktatóként visszatérni az ELTE-re?

Az egyetem világa drámai módon eltér a kormányzati kutatási világtól, amiben korábban dolgoztam. Itt a tévedéseknek nincsen akkora kockázata, mint a valós világban. Ott, ha az ember valamit rosszul csinál, akkor pénzben vagy emberi sorsokban óriási következménye van. Tehát ilyen szempontból kellemes megkönnyebbülés. Másfelől pedig entellektüelek vagyunk, akik számra nincs annál kellemesebb foglalatosság, mint hogy beszélgetünk, gondolkozunk a világ dolgairól. Filozófiai vitákat folytatunk, ez az egyik legfontosabb örömforrás. Ebben a világban ez adott.

Olyan emberekkel vagyok körülvéve, akikkel jó együtt lenni. Nagyon stimuláló a környezet, ahonnan nap mint nap úgy lehet hazajönni, hogy „nahát, nekem milyen szerencsém van, hogy ilyen kellemes környezetben lehetek”. A tanítás pedig egész különleges örömforrás, talán a legjobb, amikor a hallgatók fejlődését látjuk.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy azokat az innovatív tanulásszervezési módszereket, amiket alkalmazunk, a szervezet befogadta, támogatja. Mi projektalapú tanulást szervezünk, kivisszük a hallgatóinkat a valós világba, éles helyzetben dolgoznak, a tanulás bürokratikus megszervezése ezt nagyon nehezen tudná követni. Ha rossz, ügyetlen, buta vezetők lettek volna körülöttem, akkor biztos, hogy megbénították volna ezt a módszert. De nem ilyenek voltak, hanem pozitív módon viszonyultak az innovációhoz.

Mivel foglalkozik most?

Többek között egy olyan kutatást vezetek, amelynek célja az oktatási innovációk keletkezését és terjedését meghatározó mechanizmusok feltárása. Arra a kérdésre keressük a választ, vajon milyen feltételek között keletkeznek a tanulás és tanítás eredményességét javító innovációk, és mi kell ahhoz, hogy ezeket mások is átvegyék.

Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

Az energiáim jelentős hányadát az elkövetkező két-három évben ennek a kutatásnak szeretném szentelni. Emellett jó lenne, ha lenne időm mindazoknak a tapasztalatoknak az összefoglalására és szintetizálására, amelyeket részben a nemzetközi, részben a hazai oktatásfejlesztési folyamatok aktív résztvevőjeként szerezhettem. Ezekből sok mindent megírtam már, aki a személyes honlapomat meglátogatja, ennek sok elemével megismerkedhet. De amit minderről eddig közzé tudtam tenni, jóval kevesebb annál, ami úgy érzem, még bennem van. Tehát elsősorban írni, és természetesen tanítani szeretnék. Emellett segíteni szeretném a hazai neveléstudományi kutatás fejlődését, a kutatások minőségének javítását, és mindenekelőtt azt, hogy e kutatások a gyakorlatban közvetlenül hasznosítható, a tanulás eredményességének javulását szolgáló eredményeket hozhassanak létre.

Az interjú az ELTE PPK oldalán megjelent szöveg szerkesztett változata.