„A magyar és a szlovák gyógypedagógusok kapcsolatai töretlenek”

2014.05.19.
„A magyar és a szlovák gyógypedagógusok kapcsolatai töretlenek”
Interjú Viktor Lechtával, a Nagyszombati Egyetem Neveléstudományi Tanszékének professzorával, Egyetemünk Pázmány-napon avatott díszdoktorával. Lechta professzorral a szlovák és magyar gyógypedagógia szoros kapcsolatairól, közös kihívásairól és céljairól is beszélgettünk.

Önt a szlovákiai logopédus-képzés megteremtőjeként és a pozsonyi orvostudományi egyetem klinikai logopédus-képzésének létrehozójaként tartják számon. Mikor és hogyan kezdődött kapcsolata a magyar gyógypedagógiával?
A hetvenes évek elején hallgatóként kezdtem szlovákra fordítani a Gyógypedagógiai pszichológia című könyvet, s míg ennek a négyszázhatvan oldalas alapműnek a fordításán dolgoztam, Budapestre jártam a szerzőkkel konzultálni. A nemzetközileg elismert szaktekintélyek még gesztusaikban sem jelezték a másodéves hallgatóval szembeni szakmai felsőbbrendűségüket. Valamivel később, egy pozsonyi UNESCO-szimpózium alatt, fiatal egyetemi tanársegédként kísérőnek „rendeltek ki” Göllesz Viktor professzor, a budapesti Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola főigazgatója mellé. A főigazgató úr megismerkedésünket követően azonnal atyai pártfogásába vett, és évtizedekig a patrónusom maradt: nyugati szakirodalommal látott el, amely az egyéb kelet-európai országokkal szemben megengedőbb magyarországi körülmények között magyar fordításban megjelenhetett, kollégákkal ismertetett meg, szakmai és személyes ajánlásokkal látott el. A nyolcvanas években pedig Gordosné Szabó Anna alapvető jelentőségű tankönyvét, a Gyógypedagógiát fordítottuk szlovákra. A professzor asszony a rá jellemző szerénységgel fejezte ki köszönetét azért, hogy munkáját a szlovák olvasók számára hozzáférhetővé tettük.

Hogyan alakult a szlovák és magyar gyógypedagógia kapcsolata?
A magyar és a szlovák gyógypedagógusok közötti kapcsolatok mindig is transznacionálisak és kollegiálisak voltak. A felsőoktatási intézményi együttműködés a sérült embereket ellátó intézményekben dolgozó gyakorlati szakemberek, karitatív és egyéb egyesületek közötti évtizedes együttműködésből nőtt ki és a közös történelmi gyökerektől a mai időszerű közös feladatokig ível. Éppen a huszadik század elején virágkorát élő transznacionális Pozsony időszakára esik a magyar és a szlovák gyógypedagógia felsőoktatási szintű kapcsolatának kezdeti időszaka. Vácott ugyanis 1900-ban nyitotta meg kapuit a ma a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar néven ismert intézmény jogelődje, a Gyógypedagógiai Tanítóképző. Figyelemreméltó, ez volt a világon az első ilyen jellegű felsőiskola. Az egyik legnagyobb szlovák pedagógus, Juraj Čečetka szerint a magyarországi gyógypedagógiai képzési rendszer volt az akkori Európában a legfejlettebb. Törvényszerű volt tehát, hogy ha régiónkban valaki a gyógypedagógia területén megfelelő végzettséget kívánt szerezni, azt csak ebben az intézményben szerezhette meg. Számomra is több mint szimbolikus jelentőségű, hogy a szlovák gyógypedagógia megteremtője, Viliam Gaňo száz éve éppen itt tanult, az akkor kétéves képzésre 1913-ban iratkozott be. Az itt megszerzett képzettség és a multidiszciplináris tudományos érdeklődés segítette őt abban, hogy létrehozza és sikeresen fejlessze a szlovák gyógypedagógiát. Szintén jellemző és szimbolikus jelentőségű, hogy Bárczi Gusztáv a mai Szlovákia területén, Nyitra közelében született és kiválóan beszélt szlovákul. A két világháború között a gyógypedagógusok elsősorban német forrásokból tájékozódtak: ez egyrészt az Osztrák–Magyar Monarchiában jelen levő német hatásból, másrészt pedig a számos fontos területen domináns német kutatásokból logikusan következett. A második világháborút követően a szovjet gyógypedagógia befolyása vált meghatározóvá, az utóbbi évtizedekben pedig az angolszász hatásnak vagyunk tanúi. Mindezen nyomások mellett azonban a magyar és a szlovák gyógypedagógusok kapcsolatai töretlenül megmaradtak. Együttműködési szerződések és informális személyes kapcsolatok alapján számos, meghatározó jelentőségű terv és rendezvény valósult meg. Amikor 1967-ben végre Szlovákiában is elindult az egyetemi szintű önálló gyógypedagógus-képzés, számos szakterületen éppen magyar forrásokból tájékozódtunk, szereztünk tapasztalatot.

Mi jellemzi a rendszerváltás utáni időszakot?
A múlt század kilencvenes éveiben Közép-Európában lezajlott radikális politikai változások semmiben sem befolyásolták a két ország gyógypedagógusai közötti kölcsönös jó viszonyt. Természetes volt, hogy a fogyatékos, sérült személyek komplex rehabilitációjával foglalkozó, 1991-ben alapított első szlovákiai tudományos igényű szakfolyóirat szerkesztőbizottságában lesz magyarországi tag. Az ebben a régióban megvalósuló első európai szintű nemzetközi program a Losoncon 1995–1997-ben megszervezett Gyógypedagógusok Európai Fóruma volt. A Phare-Lien európai uniós projekt keretében megrendezett programba tizennégy ország szakemberei kapcsolódtak be, törvényszerű volt, hogy a program alapját a magyar és a szlovák kollégák közötti kooperáció képezte. Ennek a programnak az eredményeit egy monográfiában foglaltuk össze, de a példákat még sorolhatnám.

Milyen közös problémákkal kell szembenézniük?
Az egyik rendkívül aktuális probléma az inkluzív oktatás-nevelés kérdésköre. Mind a magyar, mind a szlovák parlament ratifikálta a fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló 2006-os ENSZ-egyezményt. Ennek értelmében minden fogyatékossággal élő személynek minden oktatási-képzési szinten joga van ahhoz, hogy inkluzív oktatásban-nevelésben részesüljön. A többségi iskoláknak fel kell készülniük arra, hogy minden gyermek – így a fogyatékos gyermekek – számára is inkluzív oktatást biztosítsanak (a jelszó: School for all!). Ez az elképzelés azonban kétarcú: egyrészt a fogyatékos személyeknek elméletileg joguk van az oktatásban részt venni, másrészt viszont gyakorlatilag fennáll a veszélye annak, hogy az inkluzív oktatás politikailag kikényszerített, elsietett bevezetése éppen azoknak az embereknek árt, akik számára „ki lett találva”. A gyógypedagógia egyúttal az inkluzív oktatás minőségét meghatározó tényező: az inkluzív oktatás nem valósítható meg a gyógypedagógia közreműködése nélkül. Többek között ezt a következtetést is megfogalmazták azok a szlovák és magyar szakemberek, akik 2006 és 2013 között négy közös nemzetközi konferencián és két közös kutatási programban vettek részt. A kutatásról a szakemberek négy tanulmánykötetben számoltak be (ezekben a magyar kollégák munkái is helyet kaptak); a legújabb kutatási eredményeket a Frankfurt am Mainban Reflection of Inclusive Education of the 21th Century címmel tavaly megjelent, közös kötet mutatja be.

Milyen lehetőségeket rejt Ön szerint a jövő?
A forradalmi változásokat élő mai Európában nehéz felvázolni a lehetséges jövőbeli folyamatokat. Ami a szlovák és a magyar gyógypedagógiát illeti, megfigyelhető azonban egy érdekes párhuzam. A szlovák gyógypedagógia a nemrégen alakult önálló szlovák államban, a magyar gyógypedagógia pedig az utóbbi évektől egyetemi és doktori szintű képzési programként fejlődhet tovább. A szlovák és a magyar gyógypedagógiának újfent közös célja van: a gyógypedagógia mint tudományos diszciplína emancipálása, illetve hogy a gyógypedagógus az egymással kölcsönösen kooperáló tudományterületek szakembereiből álló csapat egyenrangú tagja legyen. Arról, hogy ezt a közös célt sikerül-e közösen elérnünk, majd más fog beszámolni. Egy Magyarországgal szoros kapcsolatban álló Nobel-díjas, Elie Wiesel azt írta: „A személyek felcserélhetők, a történet azonban soha.” Idővel a felejtés fátyla borul azoknak a szakembereknek a nevére, akik a szlovák és a magyar gyógypedagógia közös alapjainak kialakításában, az aktuális problémák kezelésében és a közös jövő felvázolásában részt vettek, történetük azonban – az összetartozó személyek közös műve – fennmarad.