„A megbecsülés hihetetlen örömmel tölt el”

1965-ben szerzett tanári, majd 1966-ban térképész diplomát. Mi vitte erre a pályára?
Mindig el szoktam mondani, hogy 1955-ben kerültem az Egyetem kötelékébe: az Apáczai Gimnáziumba jártam, ami akkor került az Egyetemhez, és az én évfolyamom volt az első, aki már ilyen formában, az ELTE gyakorlógimnáziumában kezdett ott tanulni. A motivációm egyértelműen az egykori földrajz tanáromnak, Harkai Pálnak köszönhető. Akkor sem oktatták ezt különösebben magas óraszámban, de a tanár úr nagyon magával ragadó egyéniség volt, érdekesen adott elő, és felhívta a figyelmemet magukra a térképekre. Az órákon a szemléltetéshez nagyon sok térképet használt: engem már akkor megfogott az, hogy milyen érdekes és összetett dolgok ezek, hiszen van matematikájuk, leképezik az egész Földet. Egyszóval már akkor nagyon érdekelt, de mivel az egész családom műszaki beállítottságú volt, ezért a szülőkre hallgatva először én is a Budapesti Műszaki Egyetemen kezdtem el egyetemi tanulmányaimat gépészmérnökként. Aztán az első félév vége felé rájöttem, hogy semmi motivációm nincs, és habár el tudnám végezni az egyetemet, de nem akarok gépészmérnök lenni. A második félév végén aztán a szüleim elé álltam, és elmondtam nekik, hogy nincs ehhez kedvem. Persze ők aztán megkérdezték, hogy akkor mihez van, és én elmondtam nekik, hogy az ELTE TTK-ra szeretnék járni, és térképészetet tanulni. Akkor ez még nem volt önálló szak, hanem a földrajz–biológia tanári szakpár mellett lehetett szakosodni: 1960-ban felvételiztem, majd a másodév végén térképészetet vettem fel szakirányként. Így végül tanári és térképész diplomát is szereztem. A tanszéken hivatalosan 1965-től dolgozom, de előtte már másodéves koromtól demonstrátorként is segítettem az oktatóknak, harmad- és negyedévben pedig már tanszéki munkákban is részt vettem. Az ELTE Térképtudományi Tanszéke 1953-ban alakult, a vezetője Irmédi-Molnár László volt: ő volt az, aki engem annak idején itt tartott. Felkérését a mai napig nagy megtiszteltetésnek tartom, így tulajdonképpen már 1962-től itt dolgozom.

Hogyan indult a tudományos pályája? Milyen szűkebb kutatási területet választott magának a térképészeten belül?
Bármilyen tudományos pálya esetében nagyon fontos az, hogy valaki milyen konkrét kutatási területet választ. Amit én – Irmédi-Molnár László sugallatára is – választottam, a tematikus térképészetet, az a hatvanas évek Magyarországán egy részben katonák által felügyelt terület volt, rengeteg titokkal terhelve. Bár ez szinte bármire igaz volt akkoriban, amiben szerepet kaptak a térképek. Éppen ezért annak a módszertana, hogy az ilyen speciális, tematikus, nem katonai térképeket hogyan kell elkészíteni, egyáltalán nem volt kidolgozva. A tematikus kartográfia körébe olyan térképek tartoznak, amelyek azt mutatják, hogy különböző anyagokból – szénből, bauxitból vagy éppen vízből – hol és mennyi érhető el, a földfelszínen előfordul-e vagy arra vetíthető-e. A tematikus térképek elkészítése viszont azzal járt, hogy az egyes részterületek – például a gazdasági vagy az agrártematikájú térképek – ábrázolási, azaz grafikus módszertanát ki kellett dolgozni, a statisztikai adatokat grafikus nyelvre kellett fordítani. Szerencsém volt, mert aztán ez a terület, ahogy mondani szokták, „megszaladt”: 1969-ben német ösztöndíjjal Bonnba kerültem, és az ott eltöltött egy év alatt sok újdonsággal ismerkedtem meg, az ottani kutatási eredményeket és új technikákat aztán itthon is alkalmazni tudtam, kis túlzással mondva több kör előnyre tettem szert az itthoni viszonyokhoz képest.

Hogyan tudta alkalmazni itthon az ott elsajátított ismereteket?
A hetvenes évek végén kezdtem el kiépíteni egy csapatot a tanszéken, amely először megcsinálta Magyarország mélyfúrási, később pedig az ivóvízbázis-atlaszát. Itt éles munkában tudtam kipróbálni az előzőleg kidolgozott grafikai ábrázolásokat. Persze ennek a munkának az eredményeit sem terjesztették széles körben, hiszen ezek is olyan fontos és titkos információk voltak, amelyek nem lehettek mindenki számára elérhetők. Ekkor kezdődött az első nagyobb paradigmaváltás a térképészetben: a számítógépes adatfeldolgozás egyre nagyobb teret nyert. A tanszék pedig kuriózumként működött akkor, egyfajta központként a vasfüggöny mögött. Konferenciákat, konzultációkat szerveztünk, neves külföldi professzorok tartottak előadást a hallgatóknak. Különböző külső források támogatásával sok helyre eljutottam akkoriban, és sok külföldi kapcsolatot építettem ki, ezeket aztán itthon hasznosítani tudtam. Végül a kilencvenes évekre azt vehettük észre, hogy a tanszék ott van az első három kutatóhely között Európában. Ennek a lendülete máig megvan, hiszen egykori hallgatóim, akik ma már a kollégáim a tanszéken, felelős nemzetközi tudományos pozíciókat töltenek be. Zentai László tanszékvezető például a Nemzetközi Térképészeti Társulás főtitkára, a Nemzetközi Térképtörténeti Társaság főtitkára pedig Török Zsolt. Mindig az az elv vezérelt, hogy a kollégáimnak is minél több és jobb lehetőséget tudjak adni: ösztöndíjak, külföldi lehetőségek, különböző projektek formájában.

A geoinformatika megjelenése aztán újabb paradigmaváltást hozott, hiszen a digitális technológiák elterjedése – például a távérzékelés – ismét új lehetőségeket nyitott meg a kutatók előtt. Az évtizedekkel ezelőtt tanult alapelvek ma is érvényesek, de a technológia teljesen más. A tanszék pedig a kialakult tudományos versenyben a mai napig helyt tud állni, lépést tud tartani a folyamatos fejlődéssel: habár kis tanszék vagyunk, mégis az eltelt évek során négy-öt kollégám nemzetközi hírnévre tett szert, és ez számomra nagy örömet jelent.

Az elmúlt évtizedek alatt végigjártam az oktatói szamárlétrát: voltam demonstrátor, tanársegéd, adjunktus, docens és egyetemi tanár. Ugyanúgy végigjártam aztán a vezetői és tudományszervezői ranglétrát is, hiszen voltam tanszékvezető, tanszékcsoport-vezető, dékánhelyettes, dékán, rektorhelyettes és végül rektor. Így minden ide kötött, nagyon szép tudományos élet volt ez, ami még most is tart. Abszolút szerencsés embernek tartom magam, mert egész életemben azt csináltam, amihez kedvem volt, én választottam magamnak ezt a pályát, és nagyszerűen kiélem magam benne, olyannyira, hogy külön hobbira sem volt szükségem, mert a térképtörténet mint a térképészet egy részterülete az egyik legkedvesebb hobbim. Sok külföldi tudományos szervezet és társaság rendes vagy tiszteletbeli tagja, valamint a német Leopoldina Akadémia és a Magyar Tudományos Akadémia tagja vagyok. Úgy érzem, amit lehetett, azt kihoztam magamból.

Említette a geoinformatikai paradigmaváltást: ez az oka annak, hogy a tanszék átkerült a Természettudományi Karról az Informatikai Karra?
A térképészet annak idején a TTK-n indult, habár egy ideig a BME-re akarták költöztetni, ahol a földmérőket is képzik, végül az első tanszékvezetőt, a már korábban említett Irmédi-Molnár Lászlót az ELTE-re hívták tanítani, ahol akkor az úgynevezett térképfelhasználókat képezték. A térképészet tulajdonképpen a kettő között, a földmérés és a térképfelhasználás között helyezkedik el, olyan értelemben nem is igazán nevezhető természettudománynak, mint a biológia vagy a kémia. Az informatika fejlődésével aztán egyértelművé vált, hogy habár az adatainkat a természettudományoktól vesszük, a módszereink mégis az informatikához, ezen belül is a geoinformatikához kötnek minket. Ezért a tanszék, bármennyire is jól éreztük magunkat a Természettudományi Karon, végül az Informatikai Karon lelt otthonra. Nem utolsósorban ennek praktikus, üzemeltetési okai is voltak, valamint az eszközbeszerzések miatt is célszerűbb volt az átköltözés.

A tudományos pálya után beszéljünk a tudományszervezésről is...
Az embernek ennyi idősen már van ideje végiggondolni az életét: tulajdonképpen, amit én mindig is ambicionáltam a karrierem terén, az a tudományos fejlődés és előrelépés, a tudományszervezői oldalon pedig az, hogy ott legyek egyetemi tanár és tanszékvezető, ahol tanultam. Emellett a többi: ajándék volt a közösségtől. Dékánhelyettesnek Medzihradszky Kálmán kért fel, az akkori időszak semmilyen szempontból sem volt könnyű. Az ő leköszönésével aztán dékánná választottak, ezt követően az Egyetemi Tanácsban én képviseltem a TTK-t Vékás Lajos és majd Szabó Miklós rektor úr alatt. Később ő kért fel rektorhelyettesnek, majd 2000 és 2006 között őt követtem a rektori poszton. Ez volt a nagy egyetemépítés időszaka, a Lágymányosi épületek felépítésének végigkísérése szép kihívás volt. Szintén akkor vonták össze az egyetemeket és főiskolákat: ekkor csatlakozott a Tanító- és Óvóképző Kar, valamint a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar. Rektorságom alatt jött létre – a BTK-ból kiválva – a Pedagógiai és Pszichológiai Kar, valamint a Társadalomtudományi Kar, a TTK-ból pedig kivált új karként az Informatikai Kar is. Itt is remek csapat vett körül és segített, kezdve a Hallgatói Önkormányzattól egészen a közvetlen kollégáimig: nagy volt a teher, de nekik köszönhetően sosem roppantott össze. 2006 után, amikor lejárt a rektori mandátumom, visszatértem a tanszékre, mint „mezei” professzor, 2013–2014-ben rövid ideig államtitkár voltam, manapság pedig főállású nagyapa vagyok.

Mit jelent Önnek a díszdoktori cím?
Nagyon meglepett: bármennyire is tagadjuk, hiú lények vagyunk. Platón szerint az ember egyik fő vágya az, hogy mások megbecsüljék, hiszen ez saját önbecsülésének alapja is. A díszdoktori felterjesztés azért is meglepett, hiszen akarva-akaratlanul, de vezetőként nemcsak jó dolgok történtek velem, hanem olyan döntéseket is hoznom kellett, amikkel esetleg másoknak ártottam. Azt mindig is tudtam, hogy a különböző dékáni majd rektori feladatok lejártával vissza fogok térni a tanszékre, és kíváncsi is voltam, hogy fogadnak majd itt. Hallatlanul jó érzés volt, hogy minden kollégám örömmel és szívesen fogadott vissza a tanszéki kötelékbe, én magam pedig azt gondoltam, hogy akkor ezek szerint mégsem okoztam olyan sok embernek rosszat. Ezek az emberek voltak, akik először a Kar, majd a Szenátus felé felterjesztették a díszdoktori kinevezésem, akik aztán el is fogadták. Ezért nagy köszönet jár, és ez a megbecsülés, ami az egykori tanítványok és a kollégák részéről érkezik, hihetetlen örömmel tölt el.