"A megismerés segíthet, hogy kicsit természetesebben álljunk a nehézségekhez"

2017.11.15.
Vadas András, a BTK Középkori és Kora Újkori Egyetemes Történeti Tanszékének tanársegédje az inspiráló fiatal oktatók közé tartozik. Egy új területtel, történelem és földrajz határvidékével: környezettörténettel foglalkozik. 2009-ben végzett az ELTE történelem-földrajz szakán, PhD-jét 2015-ben védte meg. Először az 1000. év környéki világvégevárás kutatása kötötte le figyelmét, majd érdeklődése olyan természeti jelenségek – járványok, erdőpusztulások, árvizek – felé fordult, melyek a társadalmat beavatkozásra késztetik. Az ő elkötelezettségének is köszönhető, hogy a környezettörténet tárgy idén bekerülhetett a medievisztika mesterszakos tantervi hálóba. Épp ennyire foglalkoztatja azonban az is, hogyan késztetheti tárgya segítségével komplex gondolkodásra hallgatóit.

Felébred egy reggel a környezettörténész és hallja a rádióban, hogy az Irma hurrikán tombol Floridában. Min gondolkodik el? És beviszi a témát az órájára?
Szeretünk nagyon elhamarkodottan következtetéseket levonni: a különböző médiumokban rendre, ha jön egy óriási jégeső vagy éppen hurrikán, akkor rögtön a klímaváltozásra hivatkoznak. Van globális felmelegedés és bizonyos szélsőséges időjárási jelenségek nagyobb gyakorisággal jelentkeznek, de ez így önmagában nem elég. Igyekszem a hallgatók figyelmét is felhívni, hogy próbáljanak meg egy kicsit tudományosabban gondolkodni, ne vonjanak le mindig messzemenő következtetéseket. Most például az egyik szemináriumon előjött, hogy idén mennyi erős hurrikán volt, legalábbis idén erről többet hallottunk, Irma és a többiek, és, hogy itt vajon alkalmi változásról vagy másról van-e szó, és hogyan tudnánk ezt eldönteni, milyen forrásokhoz nyúlhatunk. Középkori és kora újkori történelmet tanítok, de igyekszem mai dolgokhoz kapcsolódni: ha időben és térben kicsit közelebb kerülünk a hétköznapokhoz, a hallgatók érdeklődését is könnyebb felkelteni.

A környezettörténet viszonylag új diszciplína itt Magyarországon.
Azzal foglalkozik, hogy

a történeti környezetváltozások hogyan hatottak az emberre, illetve az ember hogyan hatott a történeti környezetre.

Ennek egyik iránya például a klímaingadozások vizsgálata. Aztán azzal is foglalkozik például, hogy az emberek mikor, hogyan viszonyultak az erdőkhöz, miként használták azt, vagy hogy egy adott időszakban mi jellemezte egy közösség vízhasználatát. Szintén részét képezi a környezettörténetnek, hogy az ember miként próbálta befolyásolni a természeti elemeket általában. Vagy egy másik irány: hogyan és milyen erőforrásokhoz jutott egy adott társadalom, és ez milyen következményekkel járt.

Ilyen kérdésekkel foglalkozott az a kutatócsoport is, amelyet „Környezeti kihívások, társadalmi válaszok” címmel vezetett?
Ez egy 2 éves ELTE-n belül vezetett kis kutatócsoport volt, működése mostanában ér véget. Különböző környezeti jelenségekre adott társadalmi válaszokat vizsgáltunk néhány, alapvetően történelem és földrajz szakos hallgatóval. Környezettörténettel foglalkozom szűkebben, és korábban egy-egy szakszemináriumon lehetett inkább erről szó. Idén tudom először azt tanítani, ami a leginkább érdekel, részben különböző képzésbeli átalakításokat követően – a környezettörténet most először került be a medievisztika mesterszakos tantervi hálóba. Viszonylag kevesen vagyunk, akik középkori egyetemes történelmet tanítunk itt az ELTE-n, többen úgy éreztük, jobb lenne, ha erről kicsit több szó esne. Nyugat-Európában és különösen az Egyesült Államokban nagyon sok történész foglalkozik hasonló kérdésekkel, és nem árt, ha erről itt is hallanak a hallgatók.

Produkál valamit a természet, erre valahogy reagál a társadalom…
amire aztán a természet megint válaszol. Nem egyirányú folyamatról van szó. Valahogyan befolyásoljuk a természetet, és kérdés, hogy utána a természetben milyen változások állnak be: a változások egy részét az ember akarta, de nyilván lesznek olyanok is, amelyeket nem akart, és ezeket utána a társadalomnak megint le kell reagálnia. Engem pontosan ezért izgat ez a terület. A doktori munkámban foglalkoztam azzal, hogy Vas megyében a kora újkorban az emberek beavatkoztak bizonyos folyók természetes folyásába, hadászati és más okokból ez hasznos volt a közösség számára, de a beavatkozás olyan következményekkel is járt, amikre egyáltalán nem számítottak. És ezek megnehezítették, mondjuk, a napi gazdálkodást. Tehát új problémák születtek! És akkor megint érdekes volt azt megnézni, hogy ezekre hogyan válaszolt az adott társadalom a 17-18. században. Engem mindig ezek az egymásrahatások foglalkoztatnak.

Úgy tudom, az órái is így zajlanak, nagyon interaktívak.
Igyekszem azt elérni, hogy sokat beszéljenek a hallgatók. Alapvetően szemináriumot tartok, és ott az a feladatom, hogy azt érjem el, hogy valamilyen kommunikáció elinduljon, akár a hallgatók közt, akár a hallgatók és köztem bizonyos témák kapcsán. Még nagyon sokat kell azon dolgoznom, hogy ez jól működjön. Az mindig nagyon változó, hogy mennyire tudom a hallgatókat reflexióra késztetni az olvasmány kapcsán.

Az oktatási tevékenységem egy részében különböző középkori forrásszövegekkel foglalkozunk, és ez önmagában nem feltétlenül vonzó a gyakran inkább a modern kor iránt érdeklődő hallgatók számára. Arra igyekszem ugyanakkor rámutatni, hogy

egy középkori forrás nem feltétlenül csak önmaga miatt érdekes,

hanem legalább annyira azért, hogy megtanulhassuk általa, egyáltalán hogyan is nyúljunk egy forráshoz. Bármilyen forráshoz.

Bármennyire is szeretném, hogy elolvassák, mondjuk, Szent Márton életrajzát, mert szerintem ez egy izgalmas mű, bármely szentéletrajz vagy elbeszélő forrás vizsgálata során a lényeg mégiscsak az, hogy kibogozzuk, mi a mű célja, milyen megfontolások állhatnak e mögött, mik lehetnek a szerző indítékai, ezek hogyan jelennek meg a szövegben, mennyire ügyesen érvel egy-egy szöveg. Ezek a szempontok ugyanis éppúgy használhatók a 16., mint a 21. századi szövegek elemzése során. Igazából próbálom magára a módszerre kihegyezni az órákat, nem pedig arra, hogy a hallgatók betéve ismerjék a bencés Regulát vagy más szöveget. Inkább azok a problémák foglalkoztatnak és azok az óráim szoktak jobban sikerülni, ahol sikerül arról beszélni, milyen indíttatások állhatnak a forrás keletkezése, a megírás módja mögött.

Mondana egy konkrét példát társadalom és környezet egymásrahatására?
Egyik kedvenc olvasmányom az elmúlt évekből egy brit történésztől – Greg Bankofftól - származó munka, a Fülöp-szigetek természeti katasztrófáival foglalkozik. Erről keveset hallunk, a sajtó erősen nyugat-európai–amerikai túlsúlya miatt, pedig a Fülöp-szigetek minden elképzelhető természeti szempontból az egyik legborzasztóbb helyen lévő sziget, tele van szélsőséges természeti jelenségekkel, cunamikkal és egyebekkel. Folyton történik ott valami. A szerző azt mondja, hogy a Fülöp-szigeteken nem építenek olyan házat, aminek értéke van, ez egy tökéletes stratégia, nem érdemes ugyanis drágább anyagból építkezni, mert úgyis elviszi egy földcsuszamlás, nagy esőzés. És ez a stratégia nagyjából 300 éve jól működik. Nő a lakosság, és a helyiek sok szempontból sokkal természetesebben veszik a természeti „katasztrófákat”.

A környezettörténet általában éppen a mellett érvel, hogy nincsenek természeti katasztrófák,

ezek vissza-visszatérő események, melyek azért válnak katasztrófává, mert mi nem jól kezeljük őket, például olyan helyekre települünk le, ahova nem kellene, folyók árterébe, földrengésveszélyes helyekre. Ez például olyan problémakör, amivel nagyon szeretek az órákon foglalkozni.

Valójában érdemes alaposabban megvizsgálni ezt a kérdést: persze szörnyű, hogy emberek elvesztik az otthonukat, de lehet, hogy nem kéne oda építkezni, ahol kétévente árvíz van. Jó példa a Római-part, ahol nagyjából ugyanezt a folyamatot látjuk: egy ártérben elkezdtek építkezni, ahol igazából csónakházakat érdemes csak felhúzni, mást nem, mert a Duna természetes vízjárása bármikor elérheti a területet. Az ókori Pompei is olyan területen épült, ahol bármikor vulkánkitörés lehet, ma is. Valójában mindig át kell gondolni, hogy egy-egy esetben mennyire kiprovokált katasztrófákról van szó, sokszor az a baj, hogy a katasztrófa sújtotta területen nem sikerült kialakítani egy hosszú távú stratégiát a védekezésre. A Fülöp-szigeteken nem építenek erős házakat és sok gyerek született mindig, mert tudták, hogy a katasztrófák miatt nagyobb a mortalitás, és sok más, az európaiak számára értelmezhetetlen stratégiát is alkalmaznak.

Milyen más aspektusokkal találkozik a középkor, a kora újkor kutatója?
Csak egy példa, 1348-ban Karintiában volt egy földrengés, amiről sokat tudunk, mert éppen a nagy pestisjárvány alatt történt, sokat foglalkoztak azzal a történészek, hogy amiért a két esemény így együtt történt, nem lehetett-e ezt klasszikus „istencsapása"-ként értelmezni. Az derül ki a forrásokból, hogy nem, mert az ahol történt az esemény, mindennaposak voltak a földrengések, semmi nem utal arra, hogy ennek jelentőséget tulajdonítottak volna. Nagyon érdekes egyébként azt vizsgálni, hogy hasonló eseményeknek – árvizeknek, földrengéseknek – hogyan változott a percepciója, van-e változás, mondjuk, a vallásossággal összefüggésben, például a reformáció mennyire hozott, hozott-e változást a természeti jelenségek észlelésében

A természet és társadalom kapcsolatát illetően egyébként számos sztereotípia van, amely akár a középiskolás könyvekig is hatol, mint például az oszmán időszakban kipusztuló erdők, elvaduló folyók képe. Egy ideje ezzel foglalkozom, erről írok egy monográfiát. A pontos témája az oszmán-magyar határszakasz környezeti változásai. Az érdekel, hogy mit jelent a kora újkor kontextusában a háborús környezet, milyen következményekkel járt a környezetet illetően egy több mint 150 éves katonai konfliktus.

A társadalom végül is alkalmazkodik valamennyire a természethez, az adott kor technikai szintjének megfelelően védekezik, ez a középkorban nyilván nem annyira aktív védekezés volt, de ez nem jelenti azt, hogy ölbe tett kézzel várták a különböző események megtörténtét.

Hogyha megismerjük ezeket a környezeti eseményeket, akkor kevésbé félünk tőlük?
Az biztos, hogy ha megismerjük őket, akkor a jövőbeli eseményekhez kicsit magától értetődőbben állunk. Kevésbé a világvégét várva, mert van egy ilyen irány a közbeszédben.

Az emberiség viszonylag sok kihívással tudott már megbirkózni,

valószínűleg a globális felmelegedéssel is megküzd majd. Persze aggasztó, ami ma történik a globális környezetben, a klímaváltozás rettenetesen fontos dolog, amivel abszolút kell foglalkozni, ugyanakkor ez egy elkerülhetetlen folyamat bizonyos fokig. Egy részéért az ember tehető felelőssé, egy részéért valószínűleg nem, de akárhogy is van, gondolkodni kell a megoldáson. Szembe kell nézni problémákkal. Én úgy látom, hogy erre régen is képes volt minden társadalom, szóval igen, azt gondolom, hogy a megismerés segíthet nekünk, hogy kicsit természetesebben álljunk a nehézségekhez.