A nyughatatlan reformer
1985-ben lettél ELTE-s. Milyen szakra jártál és miért jelentkeztél annak idején az ELTE-re?
A TTK fizikus szakát végeztem, matematikai fizikából írtam a diplomamunkámat az általam ismert legzseniálisabb elméletalkotónál, Matolcsi Tamásnál. 1985-ben vettek fel, a kötelező katonaság miatt egy évvel később iratkozhattam be. Annyit tudtam a fizikus szakról, hogy ide kellett a legmagasabb pontszám matek-fizikából, magamról meg azt, hogy meg akarom ismerni az anyagi világot, aminek az elemi alapjait a fizika írja le.
Társadalomkutatóként gyakorlatilag nem lehet monoton munkád, hiszen társadalmunk is folyamatosan változik. Mivel foglalkozol mostanában leginkább?
Éles váltás volt, amikor felvettek ösztöndíjasnak a BTK-n éppen megalakult pszichológia doktori iskolájába. Elsődleges kutatási területem, amiből a PhD-mat is írtam, a világproblémák szociálpszichológiája. Ez arról szól, hogy a mindennapok emberei miket tartanak ma az emberiség legsúlyosabb gondjainak, melyeket gondolják a többinél fontosabbnak, illetve milyen cselekvési lehetőségeket látnak, mit tehetünk mi, egyszerű földi halandók a globális problémák megoldásáért.
Mennyire tér el a mostani kutatási területed az akkoritól?
Csak néhány példát említek. Az egyik, bár már ez is két évtizedes, a magyar társadalom különböző értékrendű csoportjait különíti el többdimenziós skálázás segítségével. A munkát még egy nemzetközi összehasonlító vizsgálat keretében kezdtük el László Ervin rendszerkutató (akit a Római Klub tagjaként ismerhetnek sokan) inspirálására és koordinálásában. Szintén sokat foglalkoztam az ún. kiválóságiból tömegképzéssé vált felsőoktatás elvi és működési kérdéseivel, beleértve a világon egyedülálló magyar diákhitel-rendszer kialakítását. A szívemhez különösen közel áll a fenntarthatóság kérdésköre, ezen a téren nem csak kutatásokat, de többek között civil munkát, egyetemi szakkönyvet és egy országos stratégia megtervezését is koordináltam, no meg lassan 25 éve ezt tanítom az ELTE-n. Számomra a napi életnek is középpontjában áll az egészségfejlesztés, és az a szerencse ért, hogy részt vehettem a legnagyobb hazai önkéntes egészségpénztár szakmai rendszerének felépítésében, egy országos egyetemi egészségfejlesztő stratégia megalkotásában és akciótervek kifejlesztésében.
Milyen állapotban és mikor vetted át a BEAC-ot?
A rendszerváltással sikerült teljesen abszurd jogi helyzetbe hozni az egyetemi sportot: a létesítményeket – persze lepusztult állapotban – az egyetemek kapták meg, míg a sportot szervező egyesületek önálló, az egyetemektől teljesen független jogi személyekké váltak. Ahol ehhez személyi ellentétek is kapcsolódtak, mint pl. a BEAC esetében, ott a klub azt mondta, hogy „Mi köze az egyetemnek hozzám?”, az egyetem meg azt, hogy „Miért különbözzön a viszonyom ehhez a klubhoz, mint bármely másikhoz?” Az egyiket a BEAC ügyvezetője mondta a kétezres évek elején, a másikat az ELTE egy korábbi rektora. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy egy Eötvös Loránddal indult csodálatos házasság – az egyetem és sportklubja között – futott zátonyra a kilencvenes években. Amikor 2009-ben ügyvezető elnökké választottak, úgy vettem át a klubot, hogy mindössze egy félállású titkársági asszisztens minimálbérére volt forrás. Hamar kiderült, nem hogy egy új sportra, de szép lassan semmire sincs forrása sem az egyetemnek, sem a klubnak.
Mi változott a vezetésed alatt és mit látsz most? Milyen jövőt jósolsz az egyesületnek?
Akkoriban rengeteget dolgoztam azon, hogy működésben maradjon az egyesület a maga 12-13 szakosztályával. Ezt 2012-ig teljesen ingyen, önkéntes munkában végeztem, akkor adtam át Simon Gábornak, aki addig az EHÖK sportért felelős vezetőjeként dolgozott. A BEAC hosszú távú fennmaradásának elsődleges záloga persze nem csak, és nem főleg a pénz. Sokkal inkább az, hogy egyetemi klubként tele legyen hallgatókkal és oktatókkal. A bő 3,5 éves munka fő eredményei is ehhez kapcsolódnak: az addig egy fős (!) hallgatói részvétel egyharmad fölé került a BEAC elnökségében, az egyetemi és kari HÖK-ökkel kötelező együttműködést alakítottunk ki a szabadidősportban, sportáganként kerestük meg és kötöttük össze a hallgatók által vezetett öntevékeny sportcsoportokat és az azonos területen működő szakosztályokat, a klub sportszakmai tudását tettük a fiatalos lelkesedés mögé és forrást vontunk be a BEAC-ba a sportösztöndíjas rendszeren keresztül, majd a korábban elbukott pályázatokat újraírva és beadva kívülről is.
Tekintve, hogy az ELTE Egészségfejlesztési és Sporttudományi Intézetének (ESI) is egyik alapítója voltam, az általam jegyzett kurzusokkal kezdtük el összekötni a BEAC-os edzéseket a testnevelés órákkal – megtörve a két terület teljes szeparáltságát. Talán ma furcsán hangzik, de az akkor alakuló ELTE Sport Kft. segítségével visszaszereztük az egyetem jogosultságát a saját sportlétesítményei fölött, ahogy a BEAC-ból is végleg száműztük azt a felfogást, ami addig minden hallgatói kezdeményezést „elhajtott”.
Sok történetet hallottunk már arról, hogy a versenysport miatt be kellett fejeznie valakinek a tanulmányait, vagy éppen fordítva. Lehet a kettőt egyszerre sikeresen csinálni és ha igen, hogyan?
Úgy tűnik, igen. E mögött az állításom mögött – tudtommal – nincs erős elméleti háttér, viszont annál több tapasztalat. Pl. a magyar olimpiai csapat kb. kétharmada egyetemi hallgató vagy diplomás, ahogy az olimpiai érmesek nagy többsége is ebből a körből kerül ki. Meglepő lehet, hogy ennyire erős a korreláció a legsikeresebb sportolók és a tanulás között, de még azokban a sportágakban is így van, ahol kiemelten sok időt vesz igénybe a felkészülés. Azt is mondhatnám, hogy nem igaz az a régi edzői hiedelem, hogy a teljesítménynövelést akadályozza a tanulás. Ahogy az is egy mítosz, hogy egy nemzetközi élsportoló bizonyára képtelen felsőfokú szinten tanulni. Éppen az ellenkezője igaz, a legjobbakra mindenképpen.
Székely Mózes "Világproblémák" című előadása a Harmadik kor egyeteme rendezvénysorozatán 2016 októberében az ELTE PPK-n
Egy elit versenyzőnek ez a főállású munkája, tehát a tanulás lesz a másodlagos. Az USA-ban gyakran úgy fogalmazzák ezt meg, hogy a sportoló olyan, mint egy fogyatékkal élő: neki időhiánya van. Azaz hosszabb ideig kell járnia az egyetemre, segíteni kell abban, hogy a kurzusokat és vizsgákat időben illessze a versenynaptárához. Egy olimpia előtt pedig természetes, hogy akár passzivál egy egész tanévet. Egyre kell – szerintem – kiemelten figyelni: a tartalmi követelményekből nem szabad engedni, mert a diploma ugyanazt kell jelentse. De a végzettség megszerzéséhez vezető utat lehet segíteni oktatók és a hallgatótársak segítségével.
A BEAC honlapján olvasható teljes interjúban szó esik még a Polythlon Klubról, az ironman sportágról, versenyszellemről, motivációról, tudományos és sportos ambíciókról, valamint arról is, hogy Székely Mózes mennyire érzi magáénak a nyughatatlan reformer titulust.