„A periférikus élethelyzetek érdekelnek”

2015.02.23.
„A periférikus élethelyzetek érdekelnek”
Közel negyven éve oktat a Bárczin, mára a gyógypedagógiai szociológia egyik legelismertebb szaktekintélye. Bánfalvy Csabával a fogyatékkal élők csodavilágáról, a vakos főzésről és az integráció árnyoldalairól is beszélgettünk. A Fogyatékosság és Társadalmi Részvétel Intézet (FOTRI) egyetemi tanára a legtöbb monográfiát jegyzi a Bárczi oktatói között az Egyetem legutóbbi kiválósági listáján.

Hogyan válik valaki közgazdászból a társadalmi integráció, a fogyatékkal élők helyzetének szakértőjévé?
Teljesen véletlenül. Amikor végeztem a Közgazdaságtudományi Egyetemen, nem találtam állást, egy távoli ismerősöm szólt, hogy a Gyógypedagógiai Főiskolára keresnek embert: így kezdtem először politikai gazdaságtant, majd szociológiát tanítani. ’77 óta, tehát már ezer éve itt vagyok. Rájöttem, hogy az általános szociológia mellett az itt tanuló hallgatókat – és egyre inkább engem is – a gyógypedagógia világa érdekli. A nyolcvanas évek végén felmerült, hogy nem állítanék-e össze egy gyógypedagógiai szociológiai jegyzetet: a könyv azóta négy kiadást élt meg és kötelező tárgy lett a gyógypedagógia szakjain. A gyógypedagógiai szociológiát tekintem fő területemnek. A kilencvenes években szociális munkásokat képeztünk – ők 2000-ben kerültek át a mai TáTK-ra –, akiknek jelentős része ekkor találkozott először a munkanélküliség fogalmával, így ebben a témában is írtam néhány könyvet. Világos lett számomra, hogy engem a periférikus élethelyzetek, a marginális csoportok, a szokatlan helyzetek érdekelnek. Visszagondolva, már az egyetemi szakdolgozatomat is afrikai országok duális gazdaságáról írtam, teljesen abszurd volt akkor ezzel foglalkozni. A gyógypedagógia is tele van csodabogarakkal, nagyon különleges világ.

Milyen szociológiai mintázatok jellemzik, jellemezhetik a hazai fogyatékkal élőket? Lehetséges egyáltalán ilyen modellek felrajzolása?
Persze, de azért ne túlozzuk el. Először is a fogyatékosság minden társadalmi csoportban előfordulhat, számos helyzet nem függ a társadalmi helyzettől: Down-szindrómás gyermek születhet egy eldugott kisfaluban és a miniszternél is. Az egészségszociológia azonban már régóta tudja azt, hogy vannak olyan élethelyzetek, amelyek betegítenek, szélső esetben fogyatékossá tesznek. Nagyon egyszerű példák, hogy a kovácsok, zajos helyen dolgozók között sok a hallássérült, az író-olvasó emberek, összeszerelő üzemben dolgozók között több a látássérült. Ha egy közösségben alultápláltság, szenvedélybetegség, iskolázatlanság és alacsony jövedelem van, akkor az károsan hat a gyerekekre, ez is evidens. Az azonban, hogy a különböző társadalmi csoportokba születő fogyatékos gyerekek milyen ellátáshoz, fejlesztő foglalkozáshoz jutnak hozzá, milyen jövőtervek vannak a családban, már a gyógypedagógiai szociológiához tartozik: ettől függően nagyon más minőségben élhetnek azok, akik teljesen egyforma diagnózist kapnak. Egy friss kutatásban például azzal foglalkozunk, hogy a felnőtt korban látássérültté válók számára milyen rehabilitációs módszerek az igazán hatékonyak.

Hogyan fogadta a szakma a gyógypedagógiai szociológia megjelenését huszonöt évvel ezelőtt?
Ez csak itthon számított unikumnak, Nyugaton akkor már létező diszciplína volt. A gyógypedagógusok akkor úgy érezték, hogy a szociológia a gyógypedagógia területei közé „nem fér be”. Azt hiszem, azt gondolták rólam, hogy egy rendes ember vagyok, bár néha fura dolgokat beszélek, ezért hagyták, hogy próbálkozzam. Így szépen, lassan fejlődött a terület, és elfogadták a gyógypedagógusok is, hogy egy Down-szindrómásnak nemcsak magassága és IQ-ja, hanem környezete, családja, barátai és munkahelye is van vagy nincs. Ma már ez abszolút bevett gondolkodásmód: sokan foglalkoznak fogyatékos üggyel a szociológusok között, a gyógypedagógusok pedig nemcsak a fogyatékossággal törődnek, hanem azzal a sok minden mással is, amiről előbb beszéltem. A fogyatékkal élők világa csodavilág: minden ugyanúgy működik náluk is, mint az épeknél, csak mindent kicsit vakosan, kicsit siketesen csinálnak. Ez nagyon érdekes: próbálj meg egyszer vakosan főzni, rájössz, hogy mennyire más, de abszolút lehetséges, magadról is nagyon sokat megtudsz ezáltal. Rengeteg fogyatékkal élő tanítványom van és volt, elképesztő dolgokat tanulok tőlük.

Egy korábbi kutatásában foglalkozott a fogyatékkal élők (látás, hallás- és mozgássérültek) diplomaszerzésével. Mi történik velük, milyen szakokon jelennek meg?
Sokáig azt gondolták, hogy a diploma és a fogyatékosság eleve kizárja egymást, fel sem vettek fogyatékosokat a felsőoktatásba. Ma már szerencsére ez nem így van, a hallgatóink és a kollégáink között is vannak fogyatékkal élők. Vannak olyanok, akik diplomát szereznek, majd egy betegség, baleset következtében fogyatékossá válnak, másrészt – ez tényleg nem köztudott – számos fogyatékkal élő szerez diplomát. Kutatásunkban elsősorban velük foglalkoztunk. Rengeteg szociális munkást, különböző segítő szakmában dolgozó kollégát találunk köztük, de számos mérnök, nyelvész és jogász is kikerül az egyetemekről, nagyon változatos a minta. Például most jár az előadásaimra egy fiú, aki a Testnevelési Egyetem első vak hallgatója. Az integráció elvileg mindenkinek egyformán jó, de a mindennapi gyakorlatban egyáltalán nem egyszerű. A felsőoktatásban is más technikákkal kell vizsgáztatni, ha egy csoportban siketekkel, látássérültekkel és épekkel dolgozunk együtt – ez mindenkinek folyamatos tanulást jelent, de gazdagítja az embert, ez biztos. A fogyatékosok egyébként az én tapasztalataim szerint két dolgot utálnak: ha agyonpátyolgatják, vagy csökkent értékűnek tekintik őket. Nem kell a vakokkal hangosabban is beszélni, vagy éppen nem kell a siketeket elkísérni a mosdóba. Ezek jó szándékú reflexek persze, figyelemmel kell lenni a speciális igényekre, de mértéket kell tartani. Először persze mindenki kicsit ügyetlen, de aztán rájön, hogy egyáltalán nem ördöngösség, erre jó az iskolai integráció. A Bárczi egy mintaintézmény, itt minden akadálymentes, gyakran jönnek hozzánk vendégek is kvázi tanulmányútra.

Egy korábbi könyvében azonban integrációs cunaminak nevezte azt a kétezres évek elején lejátszódott folyamatot, amelynek során a tömeges integráció váratlanul, gyakran előkészület nélkül tört rá az oktatási intézményekre. Közel egy évtized telt el, hogy értékeli a jelenlegi viszonyokat?
Az integráció nagyon-nagyon hasznos és fontos, de csak akkor, ha jól csinálják: a tenger, az jó dolog, de a cunami már egyáltalán nem. Ha rosszul csináljuk, lejáratódik az egész gondolat: az nem integráció, amikor statisztikai indíttatásból normál osztályba kerülnek a fogyatékos gyerekek, de a speciális igényekre már nem tudnak figyelni. Nincs mellettük gyógypedagógus és nem akadálymentes az épület, vagy – hogy a másik oldalról beszéljek – nincsenek felkészítve az ép gyerekek és szülők arra, hogy milyen változások lesznek innentől a tanteremben. Évtizedekig nem találkoztak ezek a gyerekek egymással, idő és nagyon sok türelem kell, amíg ez mindenki számára természetes lesz. Állandó felülvizsgálatra, szakmai kontrollra és természetesen anyagi forrásokra is szükség van. A régi rendszert sem írnám le teljesen: egy gyógypedagógus kolléga mesélte, hogy a vakok iskolájában az ünnepségek királylánya a normál iskolában a hetedik lándzsás, nem boldog, nincsenek sikerélményei. Kérdem én, nem kellene arra is odafigyelnünk, hogy a gyerekek boldogok legyenek? A normál iskolákban tanító pedagógus kollégák nem tanultak gyógypedagógiát, az ő helyzetük sem egyszerű.

Az integráció magával hozta a szegregációt is, a régi kisegítő iskolákat sok helyen kezelhetetlennek bélyegzett, szociokulturálisan hátrányos helyzetű gyerekekkel töltötték fel. Az integráció pozitív vonatkozásaiban gyakran nincs elég türelem, szakszerűség és odafigyelés – én erről viszonylag gyakran írok. Nehéz feldolgozni a gyógypedagógiának és a gyógypedagógusoknak azt, hogy jelenleg nem csak a szakma szempontjai alakítják a jövőjüket. A gyógypedagógiai érdekvédelem gyerekcipőben jár, ez nem egy harcos pálya, nem így vagyunk szocializálva. Ezt rosszkedvűen mondom, mert látom a jobb sorsra érdemes ügy válságát. Emellett az is nagyon fontos, hogy a nálunk képzett gyógypedagógusok szaktudását nagyra értékelik Dubaitól Edinburgh-ig: olyan szakmai tudással felvértezve indulnak, amely kiemelkedő nemzetközi szinten is.