A prófétai „propaganda”

Nagyon sok tényező függvénye az, hogy egy propaganda mennyire hatékony. Ennek szemléltetésére jó példa lehet maga a „Propaganda az Ókorban” című előadássorozat is, amely közvetett célként sikeresen népszerűsítheti az ókort, ill. az ókortudomány művelését (mégha elsődleges célja az ismeretek átadása is). Az előadássorozat népszerűsítő hatása azonban függ a hallgatóság motiváltságától, érdeklődésétől, felkészültségének fokától, továbbá attól is, hogy az előadók mennyire tudnak ráhangolódni a hallgatók igényeire, tudására, tudásvágyára, hogyan építenek a közös háttérismeretekre, milyen arányban közölnek új információkat, mennyire jó a retorikai készségük.

Koltai Kornélia e rövid, analógiának szánt szemléltető bevezetéssel arra kívánta felhívni a figyelmet, hogy a Héber Biblia-beli/ószövetségi próféták propagandatevékenységének is számos összetevője van.

Vajon minek köszönhető, hogy egyes próféták sikeresebben léptek fel, mások kevésbé?

Előadásában tehát elsősorban a hatás problematikájára fókuszált, különös tekintettel a „kortárs” befogadók reakcióira. Az időkeretekre tekintettel határt kellett szabnia, így választása a sokak által ismert Illésre, Ámoszra és Jónásra esett, e három emblematikus próféta verbális megnyilatkozásain keresztül vizsgálta a prófétai propagandatevékenységet.

Az előadó mindvégig hangsúlyozta: számolni kell azzal, hogy bizonyos értelmezői hagyomány befolyása alatt állunk, valamint azzal is, hogy a Héber Biblia-beli beszámolók és gyűjtemények is már eleve az emlékezet által szelektált, interpretált, szubjektív lejegyzéseknek tekinthetők. A próféták történeti hitelességének kérdése tehát jelen esetben irreleváns, a kulturális emlékezetben, a kánonban fennmaradt tradíció azonban nagyon is érvényes, sőt, kizárólagos forrás az analízis szempontjából.

Elsőként azt mutatta be a hallgatóságnak, mit mond a ránk maradt szöveghagyomány Illés működéséről. Illés mint az Úr/JHWH (vallásának) propagandistája esélytelen, eleve vesztésre ítélt, kilátástalan helyzetben lépett fel az i.e. 9. században, az északi királyság területén, ahol virágkorát élte éppen a Baal-kultusz. A különálló történetek egybefűzéséből létrejött narratívában számos olyan verbális megnyilatkozás található, amely arról tanúskodik, Illés nem volt tekintettel a „célközönség” érzelmeire, hitére, meggyőződésére. A legkevésbé sem akart rájuk hangolódni, közösséget vállalni velük. Nem állt szándékában, hogy lassan-fokozatosan adjon hangot saját meggyőződésének, és nem tekintette feladatának azt sem, hogy észérvekkel bizonyítsa, miért járna Izrael jobban azzal, ha elhagyná a Baal- és egyéb kánaáni kultuszokat, ill. a szinkretista vallásgyakorlatot.

Az általa képviselt valóságmodellt hatalmi eszközökkel kívánta érvényesíteni.

Legfőbb propagandaeszközei a megfélemlítés, a folytonos fenyegetőzés, valamint az Úrra mint megbízóra, felhatalmazó tekintélyre való hivatkozás voltak. Kommunikációs eszköztárából a csodatétel és a kivégzés sem hiányzott. Meggyőzés, észérvek helyett tehát vagy-vagy politikát, a „kizárólagosság” propagandáját alkalmazta. Hol erővel, erőszakkal, hol pedig fölényes, lekezelő, gúnyos megjegyzésekkel élt. Felmerül ugyanakkor a kérdés: e látványos erődemonstrációval nem éppen a saját gyengeségét kompenzálta-e, ahogy azt a Királyok első könyvének 19. fejezetében is olvashatjuk. Mindenesetre nem véletlen, hogy népszerűtlen és feltehetően elszigetelt személy is lehetett. Elizeus sem a tanítása hatására vált követőjévé. Vallási propagandája a kortársak között nem bizonyult sikeresnek, nem volt hozzáférése azokhoz, akikhez a küldetése szólt.

Ezt követően Koltai Kornélia az első „írópróféta”, Ámosz tevékenységéről beszélt, aki egy évszázaddal később, ugyancsak az északi királyság területén működött, gazdasági szempontból virágzó időszakban. A könyv tanúsága szerint ebből a jólétből azonban nem az egész társadalom részesült, csupán egy szűk elit járt nagyon jól, a társadalom alsó rétegei egyre inkább leszakadtak, elszegényedtek. Ámosz éppen az ő érdekükben prófétált a dúsgazdag Somrónbeli elit ellen.

A szociális igazságszolgáltatás mellett szenvedélyesen képviselte a tiszta, ősi JHWH-vallás: az Úr vallásának ügyét is.

Ámosz egészen más taktikát folytatott, mint elődje  igaz, nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy tevékenysége elsősorban a neki tulajdonított prófétai, költői mondásokból rekonstruálható, köszönhetően a megváltozott irodalmi hagyománynak. Ha megnézzük a hozzá rendelt verbális megnyilatkozásokat, kijelenthetjük, Ámosz meggyőzni akart, nem pedig hatalmi attitűddel, isteni felhatalmazás általi hatalmi fölényből parancsolgatni  ez óriási különbség. A próféta kiválóan alkalmazta az iróniát is: ezen keresztül helyezkedett a másik nézőpontjába, miközben relativizálta is azt; ironikus retorikáján keresztül tette viszonylagossá a konvencionális eszméket, kultikus tabukat, és rombolta le a kommunikációs konvenciókat, miközben arra késztette „célközönségét”, hogy gondolja át, definiálja újra bebetonozottnak tűnő előítéleteit. Ámosz arra az értékrendre, melyet szenvedélyesen vallott, finoman, ám megalkuvást nem ismerve vezette rá a hallgatóságot, empatikusan reflektálva érzelmeikre, előismereteikre, a közös háttértudásra. S bár a könyv nem ad eligazítást arra nézve, hogy a kortársak hogyan reagáltak Ámosz verbális propagandájára (leszámítva a király és a bételi pap negatív reakcióját a könyv hetedik fejezetében),

az iróniahasználat arra enged következtetni, hogy a hallgatóság sokkal indirektebb módon állhatott ellen a prófétai felszólításoknak,

mint például Illés esetében, és legalábbis nem zsigerből tiltakozott, mikor az utasításokat hallotta.

Az előadás harmadik részében Jónás próféta működéséről hallhattunk. Könyve jóval későbbi, mint amely korba egy ilyen nevű prófétát helyez a Héber Biblia. A Királyok második könyve szerint Jónás Ámosz kortársa volt, ám hogy a próféta egyáltalán létezett-e, s hogy milyen népszerűségnek örvendett a bibliai időkben, nem tudhatjuk (mint ahogy az előzőek esetében sem). Az viszont tény, hogy a feltehetőleg a fogság utáni évszázadokban keletkezett-lejegyzett könyvet Jónás nevével fémjelezték, s egyúttal őt tették meg az elbeszélések főszereplőjévé is.

A beszámoló szerint mindösszesen egyetlen kijelentést címzett a próféta Ninive lakóihoz: „Még negyven nap, és elpusztul Ninive!”. Ez a higgadt, józan kijelentés, amely tartalmában fenyegetés, műfajában jóslat, nem tekinthető propagandisztikusnak a szó szoros értelmében. Nincsenek benne észérvek, logikai bizonyítások, nincs szó benne arról, hogy ez a tényállás megváltoztatható, befolyásolható lenne. Látszólag paradox módon azonban éppen ezzel hatott: a város megtért, az Úr/JHWH pedig megváltoztatta szándékát. Ha megnézzük a közlést közelebbről, láthatjuk: rövid, könnyen érthető, megjegyezhető, egyértelmű. Jónás a „célközönség” félelmeire apellált, hiszen városuk pusztulását s ily módon hamarosan bekövetkező halálukat helyezte kilátásba. A befogadók pedig hitelt tulajdonítottak Jónás szavainak, kétségük sem volt afelől, hogy Jónás információtöbblettel bír. S mivel nem volt semmilyen utasítás, nem történt felszólítás, saját elhatározásukként élték meg a cselekvést.

Jónás az Úr/JHWH-vallásnak egyedülálló propagandistája volt, hiszen még szembe is került önnön álláspontjával küldetése teljesítése közben.

Akarata ellenére teljesítette az Úr/JHWH eredeti, majd módosított akaratát, amely az események fényében a város megtérítésére irányult. Jónás tehát az egyetlen próféta a három közül, aki bizonyítottan nem azonosult küldetése szellemiségével, és explicite sikeresnek bizonyult a propagandája.

Mindhármukkal kapcsolatban elmondható azonban, hogy propagandatevékenységük az utókorra igen pozitív hatást gyakorolt. Ez a pozitív viszonyulás azért születhetett meg és maradhatott fenn nagyon leegyszerűsítve a képletet, mert az élet a prófétákat igazolta: az idők során az Úr/JHWH vallása vált a nemzetközösség fennmaradásának zálogává. Jónás könyvének népszerűségét ezen felül még az adja, hogy a nemzet nagyságáról és erejéről tanúskodik: mivel a térség nagyhatalma behódolt az Úr/JHWH vallásának, Izrael mentális-spirituális ,,revansot” vehetett az elszenvedett fizikai sérelmekért.