„A spektroszkópia a fény és a szivárvány tudománya”

Több mint ötven éve – az első hazai tudósok egyikeként – foglalkozik mágneses magrezonancia spektroszkópiával (nuclear magnetic resonance, azaz NMR). Hogyan kezdődött?
Az 1960-as évek közepén, egy ipari vásárra érkeztek japán kiállítók egy NMR-készülékkel, de mivel rendkívül drága volt, úgy tűnt, hogy itthon senki sem tudja megfizetni. A szállítás is horribilis összegbe került, ezért a japánok mindenképpen szerették volna itt hagyni. A Gyógyszeripari Egyesülés akkori vezetőjének fia éppen akkoriban végzett vegyészmérnökként, ezért apja megvette a készüléket a Gyógyszerkutató Intézetnek abban bízva, hogy majd a csemete foglalkozik a műszerrel. Végül azonban mégsem így történt. 1960-tól dolgoztam a Gyógyszerkutató Intézetben, ahol infravörös (IR) spektroszkópiával foglalkoztam. Varga László igazgató úr, a nemzetközi hírű szénhidrát-kémikus, „van már spektroszkópiához értő szakemberünk” felkiáltással engem bízott meg az új műszer működtetésével. Teljesen új terület volt számomra az NMR-spektroszkópia, egy néhány órás tanfolyamot leszámítva addig semmit sem hallottam a módszerről. Azonnal belevetettem magam az irodalomba, és szinte teljesen egyedül, segítség nélkül kellett felfedezzem, megismernem és megtanulnom az új méréstechnikát és az alapjául szolgáló elméletet.

Az elmúlt fél évszázad mely kutatási eredményeire a legbüszkébb?
Azt hiszem, hogy nem is a kutatást emelném ki első helyen. Ennél fontosabbnak tartom, hogy 1969-ben Magyarországon elsőként kezdtem el a kémiai szerkezetkutatás egyik, sőt talán a legfontosabb nagyműszeres módszerét, az NMR-spektroszkópiát oktatni az ELTE-n: a két féléves speciálkollégiumot az elmúlt tanévig szinte minden évben megtartottam. Már korábban elhatároztam, hogy amikor 80 éves leszek, akkor abbahagyom az oktatást, mielőtt a diákok észrevennék, ha mondjuk memóriazavar lépne fel előadás közben. Toscanini, a nagy karmester, aki mindig kotta nélkül vezényelt, amikor első alkalommal emlékezetkiesése támadt, letette a vezénylő pálcát és soha többé nem lépett fel – én még ezt megelőzve szerettem volna elhagyni a katedrát.

Tulajdonképpen mindig is pedagógus szerettem volna lenni,

de ezt több dolog is nehezítette. Értelmiségi származásom mellett az is problémát jelentett, hogy matematika–magyar szakos tanár szerettem volna lenni, de ilyen párosítás akkor nem indult. A kémia nem érdekelt, kivéve középiskolai tanárom kísérleteit és szakkörét, amelyben lelkesen részt vettem. Édesapám viszont nagyon szeretett volna vegyészmérnök lenni, de a múlt század elején Erdélyből áttelepedve nem tudott asztalpénzt fizetni a laborban, így lett végül jogász. Azt szerette volna, hogy legalább a fia kémikus legyen. Emellett már kamaszként is ambiciózus voltam, és a műszaki egyetem vegyészmérnöki szakát azért is választottam, mert 1954-ben ide jelentkeztek a legtöbben és itt volt a legmagasabb a ponthatár. A tanulmányi versenyhelyezések és a középiskolából magammal vitt, továbbá a felvételin szerzett maximális pontszám ellenére azonban „hely hiányában” nem vettek fel a Műegyetemre, s az első évet az Agrártudományi Egyetemen végeztem. A második évtől kerülhettem vissza a műszakira, egyszerre végezve az első és a második évet, ahogy az azóta is őrzött indexemben áll „feltételesen beiratkozva”. Az ominózus pecsét az ’56-os forradalomban való részvételem miatt egészen negyedéves koromig szerepelt a leckekönyvben, így érdekes módon csak negyedéves koromban lettem legális műegyetemi hallgató. Még 1959-ben az államvizsgámon is tiltakozott a KISZ-titkár, hogy én diplomát kapjak, de Földi Zoltán, a nagyszerű kémikus, a bizottság elnöke elkergette azzal, hogy itt kémiából folyik a vizsgáztatás, tessék távozni.

Hogyan emlékszik vissza oktatói pályájára és hallgatóira?
Az összes diákom nevét és vizsgaeredményét feljegyeztem és őrzöm, sajnos sokukra különben már nem emlékeznék. Közülük később többen lettek akadémikusok, professzorok és egyetemi kollégák. Például Hollósi Miklós és Perczel András akadémikusok, Rohonczy János docens, az egyetemi NMR-labor jelenlegi vezetője. Az első évfolyam hallgatója volt Dvortsák Péter, aki később a világ legnagyobb NMR-gyártó cégének lett fejlesztőmérnöke, Csámpai Antal és Tóth Gábor ELTE-s, illetve műegyetemi professzorok, vagy éppen Ladányi László, aki az ELTE Analitikai Kémiai Tanszékének oktatójaként volt hallgatója a speckollomnak.

Nemcsak a magyarországi NMR-kutatások egyik elindítója és meghonosítója volt, 1995-ben az Ön által vezetett FEFA (Felsőoktatási Fejlesztési Alap) pályázat elnyerése során szerezték be Egyetemünk első, 500 megahertzes NMR-spektrométerét is.
Valóban, ez volt az első nagyteljesítményű csúcsműszer hazánkban. Korábban a Szerves Kémiai Tanszéken, még a Múzeum körúton volt egy csehszlovák gyártmányú TESLA-berendezés, amelyet a Lágymányosra költözéskor már nem hoztak magukkal, mert az eleve is korszerűtlen műszer akkorra már nagyon rossz állapotban volt, így néhány évig nem volt NMR műszer egyetemünkön. Ezért is volt nagy dolog az 1995-ös beszerzés. Pályafutásom kezdetétől együttműködtem az ország szinte minden fontos kémiai kutatóhelyével, főleg a szegedi, a pécsi, a veszprémi és műszaki egyetemi kollégákkal. Döntően szerves vegyületek, elsősorban hetero-gyűrűs molekulák szerkezet-felderítésével foglalkoztam. Az EGIS Gyógyszergyárban 1980-tól dolgoztam, ott még magam mértem az NMR-műszerrel. Nagyon szerettem mérni, de amikor 1992-től tanszékvezető lettem az ELTE-n, sajnos egyre kevesebb időm jutott mérésre. A gyárba kerülésemkor néhány hónapig nem volt műszerem, partra vetett halként tehetetlen voltam gép nélkül. Kihasználva ezt a „holt időt”, ekkor írtam meg az első hazai NMR-spektroszkópiai monográfiát, amelynek átdolgozott, angol nyelvű, három kötetes változatát az Egyesült Államokban is kiadták. A világ minden táján tanítottak a könyvből, sajnos idehaza nem, mert annyira drága volt, hogy nem tudták megvenni. Az első magyarországi IR spektroszkópiai szakkönyvet Holly Sándor kollégámmal közösen írtuk a ’60-as években.

A magyar szakirodalomban máig versenytárs nélküli két monográfia segítségével szakember-generációk ismerkedtek meg a szerkezetkutatás két alapvetően fontos módszerével.

Nyolc évig vezette az Általános és Szervetlen Kémiai Tanszéket, egy sok szempontból nehéz időszakban.
Két cikluson át vezettem a tanszéket, amelyet elég rossz állapotban vettem át elődömtől. A több mint húsz oktató közül mindössze négynek volt tudományos fokozata. Az első években ezért a kollégák tudományos előrelépését szorgalmaztam, s ez néha konfliktusokkal járt. Amíg érdemleges kutatás alig folyt a tanszéken a kezdeti időszakban, az oktatói munka kimagasló volt, hiszen az elsőéveseknek szóló, rendkívül fontos előadásokat és laborgyakorlatokat a Tanszék tartotta magas színvonalon. Kiemelendő az is, hogy elindítottunk egy szakirányú képzést, amelyben a nagyműszeres és elméleti módszerek, valamint az ezekhez csatlakozó laborgyakorlatok szerepeltek. Előadóknak a legjobb magyar specialistákat hívtam meg. A képzés nagyon népszerű volt, az évfolyamok legkiválóbb hallgatói vettek részt rajta. Kissé más keretek között, de a mai napig elérhető a vegyészhallgatóknak.

Kollégái és barátai között régóta ismert, hogy rajong Richard Wagnerért. Hogyan kapcsolódik egymáshoz a kémia és a komolyzene?
Mindenkinek vannak passziói, nekem több is van, de közülük számomra valóban Wagner a legfontosabb. Amikor a szakmai elfoglaltságaim gyérülni kezdtek, szerettem volna kitölteni az űrt, és ezért kezdtem el foglalkozni alaposabban is Wagnerrel, és számos előadást is tartottam a Wagner-zenedrámákról. A Wagner-zene és a kémia között nehéz összefüggést találni. Amikor készültem az akadémiai székfoglalómra, többen jöttek hozzám azzal, hogy ugye Wagnerről is beszélsz majd? Bogarat ültettek a fülembe, és bár először úgy gondoltam, hogy lehetetlen kapcsolatot találni a kettő között, később több kapcsolódási pontot is felfedeztem. Egész életemben szerves, gyűrűs vegyületekkel foglalkoztam, Wagner legnagyobb szabású műve, a Tetralógia, a Ring, vagyis a gyűrű. Életemnek négy nagy szakasza volt: pályakezdőként a Gyógyszerkutató Intézet alkalmazásában itt, az Egyetemen, a Bruckner-tanszéken kezdtem vendégkutatóként, a második blokk volt az újpesti Gyógyszerkutató, a harmadik az EGYT/EGIS, a negyedik pedig újra az ELTE. A párhuzam a Tetralógia négy darabjával így adott volt, s erre a vázra építettem fel a székfoglalómat. További kapocs, hogy a Ring végén szivárványhídon vonulnak be az istenek a kelta mitológia menyországába, a Walhallába, és az optikai, közöttük az IR spektroszkópia is a fény és komponenseinek, a szivárványnak a tudománya. Így hát én is a szivárványhídon vonultam be az Akadémiára, a tudományok fellegvárába. Két cikluson át saját akadémiai kutatócsoportom volt, s az ennek keretében folytatott kutatások témájául a gyógyászatban és az anyagtudományokban rendkívül fontos fémorganikus, ferrocén-vegyületekkel foglalkoztunk: a ferrocén olyan molekula, amelyben két gyűrűs részt egy vasatom kapcsol össze, hasonlóan ahhoz, ahogy Wagner Sigmundjának csodakardja, a Nothung is vasként ékelődik a kőrisfa törzsébe a Walkürben.

Nagyon boldog vagyok, hogy egy évtizeddel nyugdíjazásom után, professor emeritusként még bejárhatok az egyetemre,

megtarthattam dolgozószobám, használhatom a könyvtárat és a műszereket, oktathattam és doktoranduszokat vezethettem. A pályafutásom egyik utolsó nagy szerkesztői és szerzői munkája, a „Gyógyszerkutatás műszeres módszerei” című szakkönyv, néhány hónappal ezelőtt került a könyvesboltokba. Nagy öröm és megtiszteltetés számomra, hogy a Lexika Kiadó „Magyar tudósok” életút-sorozatában helyet kapott egy rólam szóló kötet, amely éppen a napokban jelent meg. E két könyv azt hiszem, jó lekerekítése, záróköve életpályámnak.