„A tanítást soha nem éreztem munkának”

2017.09.01.
„A tanítást soha nem éreztem munkának”
Vérbeli pedagógus, aki minden korosztály esetében megtalálja az ismeretfeldolgozáshoz vezető legoptimálisabb utat. Legyen szó közös futballozásról az általános iskolásokkal vagy éppen filmek pedagógiai elemzéséről az egyetemistákkal. Horváth H. Attila, az ELTE PPK egyetemi docense magas színvonalú szakmai munkájáért a közelmúltban a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét vehette át. A díj kapcsán arról is mesélt, hogyan fér meg egymás mellett munkásságában a tanítás, a foci és a kutatás.

Hogyan indult a karrierje?
Az ELTE magyar-történelem szakán végeztem, és már az egyetemre is úgy érkeztem, hogy tanítani szeretnék. Mindig sikerült jól döntenem a munkahelyeimmel kapcsolatban. A középiskolai tanár diplomámmal általános iskolában helyezkedtem el 1979-ben, mert úgy éreztem, az nagyobb kihívás, ott még jobban kell nevelni a gyerekeket. Később az általános iskola mellett gimnáziumban is tanítottam. A tanári pályával párhuzamosan a kutatás mindig vonzott, így nagy örömmel töltött el, amikor elnyertem az MTA három éves tudományos ösztöndíját. A kandidátusi fokozatot már az Országos Pedagógiai Intézet munkatársaként szereztem meg. Itt is remek csapattal dolgozhattam együtt, hiszen Mihály Ottó kiváló szakembereket gyűjtött maga köré az iskolakutatással és -fejlesztéssel foglalkozó központban. Itt ismertem meg a Freinet-pedagógiát, ami azonnal magával ragadott.

Mi fogta meg leginkább ebben a reformpedagógiai irányzatban?
Celestin Freinet francia néptanító volt. Munkásságában központi szerepet kapott az életközeliség és az életöröm. A gyerekek szükségleteiből indult ki, és sajátos technikáival a szabad kifejezés lehetőségét biztosította számukra. A gyerekek saját tapasztalataiból, élményeiből, a kísérletező tapogatással kutatott ismereteiből szabad szövegek, nyomtatott újságok, a munka könyvtára kötetei készültek. A gyerekek ebben a pedagógiában megélik az alkotás és a közösség élményét és fontosságát. Izgalmas korszaka volt az életemnek, amikor Galambos Ritával jártuk az országot, megismertettük a kollégákat a Freinet-pedagógiával. 1987-ben rendeztük meg az első országos találkozót, amely éves rendszerességgel a mai napig él.

Az irányzat zömében az óvodai nevelésben működik, noha a Freinet-pedagógiát nagyon aktuálisnak érzem az egész oktatási rendszerre nézve.

Hogyan került be az egyetemi oktatásba?
A rendszerváltás idején a Pedagógiai Intézetből Országos Közoktatási Intézet lett. Folytattuk tovább az iskolakutatást és -fejlesztést, tevékenyen részt vettünk a Nemzeti Alaptanterv implementációjában. Ez is egy nagyon mozgalmas időszak volt, hiszen a tantestületeknek nagyon sok tréninget tartottunk a pedagógiai program és a helyi tanterv elkészítését segítendő. Időközben a Miskolci Egyetemen megalakult a Neveléstudományi Intézet, amelynek a munkájába 1997-től két évig bekapcsolódtam én is. Ezt követően óraadó lettem a Veszprémi (később Pannon) Egyetemen, ahol 2000-től 2015-ig teljes állásban dolgoztam: a Pedagógia-Pszichológia Tanszéket vezettem, majd a Tanárképzési Központ főigazgatója lettem. Nap mint nap ingáztam Budapest és Veszprém között. Az összes buszsofőrt ismertem, előfordult, hogy ha késésben voltam, megvártak.

A munkámban kihívást jelentett az új szakok indítása, illetve a tanárképzés népszerűsítése, hiszen egy kisvárosban mindig kevesebb a hallgató. Ugyanakkor ott rendkívül családias légkör uralkodott, minden tanárjelölt diákot személyesen ismertem, hiszen minimum egy félévben mindegyiket tanítottam. Az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar Neveléstudományi Intézetében 2015 óta oktatok. Ez egy különleges élmény, hiszen itt bőven van hallgató, egy tárgyat párhuzamosan több csoportban is vihetek, és válogatottan jó diákokkal találkozhatok. Mivel többen oktatunk egy-egy tantárgyat, így a kollégákkal mindig van alkalmunk eszmecserére, közös kutatásokra.

Mi volt a legnagyobb sikerélménye?
Ahogy visszatekintek a pályámra, szerencsésnek érzem magam, hiszen mindig jó csapatba kerültem, mindig szerettem az adott intézményt, ahol dolgoztam. A tanítást pedig soha nem éreztem munkának, szívvel-lélekkel tettem a dolgomat. Az általános iskolában a ’80-as években szombaton is volt tanítás. Ilyenkor az órák után mindig elmentünk a gyerekekkel kirándulni. Nagyon elevenen él bennem egy olyan emlék, amikor a nyolcadikosaimmal túráztunk, fociztunk, jól elfáradtunk, és kértem őket, adjanak nekem tíz perc pihenőt. Éppen E. L. Doctorow Ragtime-ját olvastam akkoriban, körülvettek a gyerekek, és kérték, hogy olvassak fel nekik hangosan. A tíz percből egy óra lett és mindenki csendben figyelt, ott a Rám-szakadék szélén.

A középiskolából a kapott szerenád emléke él bennem, az egyetemről pedig azok az élmények, mikor a hallgatóimnak sikerül valamilyen vágyott célt elérniük.

Azzal segítek, hogy helyzetbe hozom őket, megerősítem a bennük lévő lehetőséget, energiát, hogy önmagukra találjanak.

A párom, akivel még egyetemistaként házasodtunk össze, közgazdász, a saját vállalkozását vezeti, amely unikális a maga területén. A fiam is ott dolgozik. Velük beszélgetve nemcsak a szakterületem, hanem a gazdasági érdeklődésem is előkerülhet.

A fő kutatási területe az informális tanulás. Milyen aspektusból vizsgálja ezt a témát?
A kandidátusi dolgozatomban a tanulók iskolai és iskolán kívüli ismereteit vizsgáltam, ami tulajdonképpen megelőlegezte ezt a területet, noha az informális tanulás fogalmát akkoriban nem ismertem. Egyszerűen világos volt, hogy nem csak az iskola lehet a tanulás forrása. Jellemző adalék, hogy a ’80-as évek elején az NDK-ban nem fogadtak ezzel a kutatási témával. A másik nagy témám az erkölcsi szocializáció volt, amely kutatásban Szekszárdi Juli kolléganőmmel dolgoztunk együtt, akivel kétszer is OTKA pályázatot nyertünk és Széchenyi István Ösztöndíjjal is támogatták munkánkat. Szakaszosan, lépésről lépésre kerültem közelebb az informális tanuláshoz.

A foci kiemelt szerepet játszik az életemben. Több mint 40 éve hétfőnként mindig futballozunk egy barátokból, ismerősökből álló társasággal. Nem véletlen, hogy a kedvencem Az informális tanulás az Aranycsapat korában című könyvem, mert ebben összekapcsolódott minden szívemhez közel álló terület: az informális tanulás, a foci, a neveléstudomány, a történelem és a szociológia. Miközben

az informális tanulásnak napjainkban egyre több lehetősége és kihívása van,

én mégis folyamatosan a történeti dimenzióját kutatom. A most készülő könyvem „Az informális tanulás történeti megközelítésből” munkacímet viseli. A kultúrába, a társadalomba való betagozódás/beilleszkedés, a társadalmi cselekvőképesség és a kultúra segítségével történő önkifejezés képességének megszerzése olyan út, amelynek bejárása hozzátartozik az emberhez.

Az egyén oldaláról ez mindig tanulás, amely az élete végéig elkíséri, és amelynek jelentős része informális tanulás. Ebben az egyik legizgalmasabb kérdés, hogy sok olyan tudattalan mozzanata is van, amit az ember egészen váratlan módon hív elő. Polányival szólva: „Többet tudunk, mint amennyit el tudunk mondani”. Mindebben fontos szerepe van az informális tanulásnak.

A diákok körében népszerűek a filmrészletekkel színesített órái. Miért választja ezt a módszert?
Minden filmet pedagógiai szempontból is nézek. Már gazdag gyűjteményem van a tananyaghoz kapcsolódó filmekből. Volt egy emlékezetes eset még Veszprémben. Egy diákom úgy vélte, nem lehet minden filmből pedagógiai tanulságot levonni. Kértem, hogy válasszon egy filmet, és a közös elemzés során ő is belátta, hogy valóban vannak benne pedagógiai momentumok.

Ha egy-egy adott témához bemutatok egy filmrészletet, az sokkal inkább nyomot hagy a diákokban. A pedagógiáról úgy gondolkodom, hogy az egyik oldalról tudomány, a másik oldalról az életvezetésre való felkészítés segítése: elgondolkodunk különböző helyzeteken, amelyekben újra meg újra rá kell kérdezni önmagunkra, a külvilágra, a viszonyainkra, az értelmezéseinkre. Akkor tud a tanárjelölt ember a majdani diákjainak facilitátorként támogatójává válni, hogyha ezt az utat saját maga is bejárja. Én életörömöt szeretnék átadni, miközben problémákat hívok elő, azt hangsúlyozva, hogy ezek a mindennapjaink velejárói, amelyekkel szembe lehet nézni, amelyeket meg lehet oldani, és vannak olyanok is, amiket tovább kell vinni, mert most éppen nincs rá megoldás.