„A tudomány gyakorlati haszna nagyon fontos szempont”

Keszler Borbála nevéhez köthető a magyar leíró grammatika rendszerének megújítása, a magyar írásjelhasználat történetének kidolgozása, de elévülhetetlen érdemei vannak a magyar íráskultúrát meghatározó, utóbbi három évtizedben megjelent helyesírási szabályzatok és szótárak megszületésében, és szerepe volt A magyar orvosi nyelv története című munka megalkotásában is. Mindeközben nyelvészek generációit készítette fel a pályára. Az ELTE Mai Magyar Nyelvi Tanszékének professor emeritusával Széchenyi-díja kapcsán beszélgettünk.

Kevesen töltenek ennyi időt egy munkahelyen. Mi köti mindmáig az ELTE-hez?
Kitűnő tanáraim, s később kitűnő munkatársaim voltak. A tanszék olyan volt, mint egy nagy család. Az egyetem szinte a második otthonom volt. A tanítványaimat is nagyon szerettem, most is szívesen vagyok közöttük, és mindig büszke voltam arra, ha nyelvészek lettek, és  szép eredményeket értek el. Aki szeret  tanítani, annak a számára gyógyszer a tanítás. A katedrán ugyanis elfelejti az ember minden  baját és bánatát.

Hogyan került az egyetem magyar–német tanári szakára?
A véletlennek köszönhető. Sorsomat gyakran a véletlenek irányították. Amikor felvételire készültem, akkor még orvos szerettem volna lenni, s a matematika és a fizika is nagyon érdekelt. Be is adtam a jelentkezésemet az orvosi egyetemre, de a család visszavetette velem. Egy gyerekkori betegségem miatt féltettek az orvosi pályától.

És jött egy másik impulzus is. A gimnáziumom gyakorlóiskola volt. Az egyik vizsgatanításra ellátogatott Komor Ilona, aki az ELTE német tanszékének volt tanára. El volt ragadtatva a némettanárnőnktől és a jelölttől is. Javasolta, hogy egy ilyen remek némettanárnőtől jelentkezzék valaki német szakra. Én voltam a legjobb németes… De valójában csak a nyelvtant tudtam igazán jól, és gyengén beszéltem. Szerencsémre az évfolyamtársaim is. A német szakon minden németül folyt. Eleinte nagyon kínlódtunk, de év végén már mindannyian sikeresen vizsgáztunk német nyelven.

Valami vonzhatta a katedrához. Az egyetem után általános iskolában kezdett el tanítani, majd az egyetemre került.

A családban benne volt a tanításhoz való vonzódás.

Igaz, hogy csupán apai dédapámnak és nagyapámnak, valamint édesanyámnak volt tanári végzettsége, de a család más diplomával rendelkező tagjai is (jogászok, orvosok, mérnökök) mind tanítottak, többnyire egyetemeken. Lehet, hogy innen származott az én pályaválasztásom is.

Már középiskolás koromban, s később egyetemi hallgatóként is voltak tanítványaim, s a legnagyobb siker számomra az volt, ha jó jegyeket szereztek az iskolában. Dicsekvésnek tűnhet, de az történt, hogy amikor a gyakorló gimnáziumban megtartottam az első órámat, azt mondta a vezetőtanárom, hogy katedrára születtem. Nádasdy Marikával és Tandori Dezsővel voltam beosztva egy tanárnőhöz. Remek csapat voltunk, a tanárnő dicsekedett velünk. Marika a módszertant tudta igazán jól, Tandori Dezső pedig vagány és lezser volt, és ez nagyon tetszett a gyerekeknek. A Radnótiba jártunk gyakorló tanításra. Soha nem izgultam, kifejezetten örültem, ha kiállhattam a katedrára.

A tanítás gyakorlata iránti érdeklődése mindvégig megmaradt.
Mikor végeztem, nagyon nehéz volt állást kapni, de végül sikerült bejutnom egy rákoskeresztúri általános iskolába, ahol a gyerekek tudása erősen hiányos volt. Nagy kihívásnak éreztem azt, hogy megszerettessem velük a magyar tantárgyat, és hogy megfelelő szintre emeljem a tudásukat. Mikor ez sikerült, akkor éreztem igazán, hogy jó pályát választottam. Amikor felkínálták az ELTE oktatói állását, boldogan fogadtam el a meghívást, bár fájt a szívem az általános iskolai tanítványaim elvesztése  miatt. Az egyetemi óráimra nagy lelkesedéssel készültem. Eleinte csak a tanítás érdekelt. Voltak módszertani újításaim, de kimondott módszertani cikkeket nem publikáltam, csupán több nehezen tanítható anyagrésszel kapcsolatban írtam meg, hogyan lehet könnyebben megértetni a problémák megoldását.

Az egyetemen eleinte elsősorban nyelvtörténetet kellett tanítanom, de kaptam leíró nyelvtani, stilisztikai, nyelvjárástörténeti és szakmódszertani órákat is. Volt egy idő, amikor nyugdíjba ment az egyetlen szakmódszertanos. Felmerült a kérdés: ki vállalja helyette? Mivel  dolgoztam általános iskolában, ismertem és használtam a módszertanos irodalmat, fiatal is voltam, természetes volt, hogy nekem kell elvállalnom. Sikerült egy újítást bevezetnem:

én voltam az első, aki mikrotanítási gyakorlatot tartottam az egyetemen.

Minden héten tíz-tizenkét tanulót kértem el a József Attila Gimnáziumból. Az óráimon hárman szerepeltek egyszerre. Az első hallgató megtartotta a számonkérést, a második bevezette az új anyagot, a harmadik pedig kipróbálta a gyakoroltatást.

Hogyan lett a tanításból leíró nyelvtan? Hogyan indult az elméleti munkássága?
Az már nem volt véletlen. Az egyetemen mi kaptuk meg Abaffy Erzsébetet nyelvészeti szemináriumvezetőnek. Olyan kitűnően tanított, hogy beleszerettem a tantárgyba, és ez megmaradt egészen az egyetem végéig. Ő beszélt rá, hogy Bárczi Gézához menjek speciális kollégiumra. Arra is, hogy nyelvtörténetből írjam a szakdolgozatomat. Mestereimnek tekintem mindkettőjüket. Kiemelném még Szemere Gyula docenst. És bár nem volt kollégánk, később nagy hatással volt rám Deme László professzor munkássága, valamint Tompa József bölcs tanácsai is.

Amikor már az egyetemen dolgoztam, Rácz Endre létrehozta a leíró grammatikai kutatócsoportot, és kiosztott nekem is néhány témát, hogy próbáljam a korábbi Mai magyar nyelv című tankönyv fejezeteit tovább fejleszteni. Ez sikerült, én pedig rájöttem, hogy érdekes problémák vannak a leíró magyar grammatikában is.

1988-ban lettem tanszékvezető. Sok feladatot örököltem. Átvettem a leíró grammatikai kutatócsoport irányítását is. Szerettem volna folytatni és összefoglalni azt a munkát, amit Rácz Endre elkezdett. Az egyetemi tankönyv egyes részei  elévültek, ezért elhatároztuk, hogy írunk egy új leíró grammatikát. A Magyar grammatika elkészítésében hatan vettünk részt, nagyon jó csapat volt. A témákat kiosztottuk. Minden héten összeültünk, és a kidolgozott fejezeteket megvitattuk (néha egyes fejezeteket többször is). Nagyon szép, emlékezetes, tartalmas munka volt. Ez is hozzájárult a tanszék összekovácsolódásához.

Lengyel Klárával készítettünk feladatgyűjteményt is az elméleti anyaghoz: a tudomány gyakorlati haszna nagyon fontos szempont. A Magyar grammatikai gyakorlókönyv és ugyancsak a Lengyel Klárával közösen írt Kis magyar grammatika is ezért született.

Jó néhány új kutatási irányt indított el, sokfelé ágazott a szakmai érdeklődése, szűk területekre tört be, például elsőként foglalkozott a beszélt nyelvvel egyetemi órán, és írt a központozás szabályairól és történetéről is.
Én voltam az első az országban, aki beszélt nyelvi speciális kollégiumot indított.

Érdekeltek a beszélt nyelv grammatikai sajátosságai, rengeteg hanganyagot gyűjtöttünk össze a hallgatókkal,

és elkészítettük a Beszélt nyelvi adatbázis kiinduló köteteit. Még mindig a szekrényemben állnak azok a magnószalagok, amelyeket részben digitalizáltunk, részben digitalizálásra várnak, és körülbelül 200 óra hanganyagot tartalmaznak. Nagy kincs ez, mivel akkor még szabad volt spontán beszédet fölvenni, ma már tilos. A beszélt nyelv grammatikai és mondatfonetikai vizsgálatából jó néhány tanulmányt írtam, de még mindig vannak terveim, ugyanis a beszéd változásainak vizsgálatával kapcsolatban még sok kutatnivaló van.

Az egyik kedvenc  területem az írásjeltan. Sokat foglalkoztam helyesírással, de a központozás grammatikai alapjainak, valamint történetének leírása hiányzott a magyar szakirodalomból. Ebből írtam meg az akadémiai doktori disszertációmat. Két írásjeltani könyvem jelent meg, ezekben összefoglaltam a magyar és az európai írásjeltan történetét is.

Érdekelt az orvosi szaknyelv története is. Az orvosi nyelv jellegzetesen írott nyelv. Az első tanulmányomban a fogak elnevezésének történetét vizsgáltam a 16. századtól kezdve. Aztán belemerültem a 16–17. század orvosi nyelvének részletes elemzésébe. Érdemes lenne egy orvosi nyelvi történeti szótárt is készíteni. Rengeteg olyan adatom van, ami hiányzik az etimológiai szótárakból, különösen az összetételek és a körülírásos kifejezések.

Melyik munkájára a legbüszkébb?
Valóban sok mindennel foglalkoztam, olykor még fonetikai kérdésekkel is. És még mindig vannak terveim, ha telik az időmből, igyekszem ezeket is megvalósítani. A régi munkáimhoz is szeretnék gyakran visszatérni, ugyanis

ahogy megjelenik egy munkám, már tudom, hogyan lehetne folytatni,

vagy hogyan lehetett volna még tökéletesebben elkészíteni. Ezért soha nem érzek nagy büszkeséget a műveimmel kapcsolatban. Mégis örömmel  gondolok az írásjeltanomra. Úgy gondolom, hogy  a Magyar grammatika is jó tankönyv lett, és a helyesírási szabályzat elkészítése is nagy eredménynek számított – persze az utóbbiakat többen (kiváló kollégákkal) készítettük, tehát egyik sem csak az én érdemem.

Új feladata lett az Édes Anyanyelvünk szerkesztése. Milyen céljai vannak?
Korábban a Magyar Nyelvőr főszerkesztője voltam, nagy örömmel fogadtam el az Édes Anyanyelvünk felkérését is. A célunk az, hogy a lapban magas színvonalú, de ugyanakkor mindenki számára érthető, érdekes cikkek jelenjenek meg.

Keszler Borbálával 80. születésnapján egykori tanítványa, későbbi munkatársa, az ELTE Mai Magyar Nyelvi Tanszék docense, Lengyel Klára készített interjút, az Anyanyelv-pedagógia című lapban megjelent 2019-es beszélgetést az alábbi linken olvashatja el.