A versengés pszichológiája

2020.07.10.
A versengés pszichológiája
Fülöp Márta szociálpszichológus szerint a vetélkedés nem ördögtől való, sőt javunkra szolgál, ha megtanuljuk fair módon művelni. Konstruktív formája fejleszti a személyiséget, és mind az egyének közötti kapcsolatokat, mind a csoporton belüli összetartást erősítheti.

A fair versengés egyik legfontosabb feltétele, hogy a versengő felek bízhassanak abban, egyikük sem rúgja fel a kapcsolat írott és íratlan szabályait. Ha valamelyik fél ezt mégis megteszi, már nehéz elkerülni, hogy negatív spirálba forduljon, destruktívvá váljon a folyamat, ilyenkor ugyanis a másik fél feljogosítva érezheti magát arra, hogy akár agresszív, akár manipulatív vagy hazug választ adjon.

Fülöp Márta szociálpszichológus, az ELTE Pszichológiai Intézetének professzora szerint a mindennapi életben kevéssé tanítjuk és értékeljük a szabálytartó versengést, pedig ennek sokféle szerepe és funkciója van az életben. Evolúciós megközelítésben

a versenynek az a célja, hogy konkurenseinket megelőzve hozzájussunk valamilyen szűkös erőforráshoz.

De a versengésnek lehet másik megközelítése is. Nagyon sokszor szeretnénk megtudni, hogy másokhoz képest mennyit érünk: a társas összehasonlítást akkor akalmazzuk, amikor a dolgok nem mérhetők egzakt módon.

Ha egy összehasonlítás során másoknál gyengébbnek bizonyulunk, feszültséget keletkezik bennünk, ami fejődésre ösztönözhet. Ennek hatására a versenytárs is jobb teljesítményt igyekszik elérni, így a versengő felek egymást ösztönzik. Ez a megközelítés jellemző például a japán társadalomra, ahol a riválisra mint partnerre tekintenek, akivel kölcsönösen fejlesztik egymást a versengés segítségével. Magyarországon a szűkös erőforrások miatt inkább az ellenséges versengés él a társadalomban a kutató szerint, és ebben a konstrukcióban az erősebb, az ügyesebb tud győzedelmeskedni. Természetesen minden országban megtalálható mindkét versengéstípus, a különbség az arányokban és az elfogadott társadalmi normában van. 

A gazdagabb társadalmakban kisebb a tétje a győzelemnek és a vereségnek is, mert van elegendő erőforrás. Ha nincs, intenzívebb lesz a verseny, és a felek könnyebben térnek át olyan eszközökre, amelyek az egész folyamatot eltorzítják. Ahol szűkösebbek a források, ott sem kell azonban az embereknek feltétlenül egymás ellen fordulniuk,

kialakulhat a kooperatív versengés, ha megvannak a megfelelő kulturális társadalmi minták.

A magyar szülők többsége félti gyermekét a versenytől attól tartva, hogy ha alul marad, csökken az önbizalma és elveszti a motivációját. Paradox módon ugyanígy tartanak a győzelem káros hatásaitól, vagyis attól, hogy a gyereket strébernek, nagyképűnek bélyegzik vagy irigykednek majd rá. A versengésnek itthon nagyon fenyegető keretezése van, ez a fenyegetés pedig elsősorban a vesztéstől való félelemből fakad. Nem tanuljuk meg magabiztosan kezelni azt a “sérelmet” hogy én gyengébb voltam, mint a másik, és nem engedünk teret a nyílt büszkeségnek sem.

A szociálpszichológus szerint fontos gyermekeinket megtanítani arra, hogy bizonyos dolgokban sikertelenebbek, más területeken pedig sikeresebbek lesznek másoknál. Az életben jellemzően azok a gyerekek teljesítenek jobban, akikkel a szüleik egy-egy vereség után leülnek és kielemzik a helyzetet, megbeszélik, miben voltak jók, miben érdemes még fejlődniük, arra is kitérve, érdemes-e az adott dologgal komolyan foglalkozni, vagy jobb lenne megcélozni valami mást. De a győztest is meg kell tanítani arra, hogy szolidáris legyen, számoljon a vesztes szomorúságával, tudjon neki gratulálni.

Ha a felek verseny közben felrúgják a szabályokat, csalnak, akkor a versengés társadalmi szinten is gyengíti a kohéziót. Holott a konstruktív versengés éppen ellenkező hatást gyakorolna: mind az egyének közötti kapcsolatokat, mind a csoporton belüli összetartást erősítheti.

Forrás: Marie Claire
Borítókép: Thomas Wolter/Pixabay