„A zene áthangol, együttműködővé tesz és figyelemre tanít”
Mióta része a zeneterápia a művészetterápiás módszereknek?
Tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy az őskortól kezdve, amikor az összművészet jellemezte a gyógyítási funkciókat és tevékenységet. A csoportokban, akik együtt éltek, a sámán táncolt, énekelt, színes ruhákat hordott, s mindehhez nagyon fontos volt az a hiedelemvilág, amit a csoport átélt, elhitt és megélt közösen. Gondoljunk csak a Gólya, gólya gilice kezdetű dalunkra, amelyben „síppal, dobbal, nádi hegedűvel” gyógyították a gólya véres lábát! Egészen a felvilágosodás koráig az úgynevezett ráéneklés élő gyakorlat volt, sőt Erdélyben még most is vannak olyan idős asszonyok, akik bizonyos kisebb baleseteknél, például ha megégetik az ujjukat, ráolvasással próbálnak gyógyítani. Az, hogy ebből mennyi volt ténylegesen hatékony, a mai kutatások tárgyát is képezi, ebbe részletesen nem is érdemes belemenni.
A felvilágosodás mit-miért-hogyan logikai lépéseinek köszönhetően a régi hiedelmekhez kapcsolódó rítusokat lassan teljesen elvetették,
hiszen nem tudtak pontosan választ adni ezekre a kérdésekre. Persze a szorosan értett természettudományi ismeretekkel ezekre a hatásokra ma sem tudunk pontosan választ adni, hiszen azt sem tudjuk pontosan definiálni, mi a zene. Arra pedig különösen nehéz válaszolni, hogy a zene miért hat, hogyan hat, hogyan képes egy zenemű egyik személyre hatással lenni, mást viszont teljesen hidegen hagyni. Jelenleg az agykutatás területe az, amely például a szorongás és a zene kapcsolatát is feltárhatja, akár a közeljövőben a biokémia eszközeivel. De amikor az orvostudomány igazán fejlődésnek indult, ezeket a már említett, hiedelmekhez kacsolódó gyógymódokat sarlatánságnak bélyegezték.
Az első világháború után azonban változott a helyzet – s a második világháború tovább „szélesítette” e gyakorlatot: a harcok végeztével nagyon sok olyan ember jött vissza a frontról, akik az ott szerzett élmények hatására képtelenek voltak visszailleszkedni a társadalomba, amely szintén nagy sérüléseket szenvedett a háborús évek alatt. Addigra a pszichológia Freud és Jung hatására már elég nagy teret nyert, felmerült, hogy a lélek megsegítésén keresztül, különböző pszichoterápiás beszélgetésekkel kéne ezeket az embereket integrálni a társadalomba. Azonban
a szakemberek azzal is szembesültek, hogy bizonyos élményeket nem lehet szavakba foglalni:
nincs rá szavunk, vagy nem találjuk a megfelelőt, illetve ha kimondjuk, az olyan érzelmi megrázkódtatással jár, hogy tovább nem is lehet beszélni róla. Ekkor indult el a művészetterápia igazi története: az élményeket ekkor kezdték el lefesteni, elzenélni vagy elmozogni, s a terapeuta ezt próbálta megérteni, érzéseit, tapasztalatait visszajelezve ebből kiindulva ketdeményezett beszélgetést. Ez pedig rávilágított arra, hogy a művészeteknek komoly rehabilitációs szerepük van.
Melyek voltak az első ilyen próbálkozások?
A két világháború között például Carl Orff zeneszerző és munkatársa is foglalkozott a zenei nevelés terápiás területével: a zene és tánc összekapcsolásával, a ritmus érzékeltetésén át próbálták siket gyerekek beszédtanulását segíteni. Az ő módszerük lényege az volt, hogy a gyermekeket egész kicsi koruktól megismertetik a zenével, rászoktatják őket az „öröm-zenélésre”, azonban nem a szó szoros értelmében vett zenepedagógiai eszközökkel, hanem inkább hangszerekkel, a hangadás élményének segítségével, a készségfejlesztés szintjén. Akik pedig később komolyan érdeklődnek a zene iránt, azokat 10–12 éves koruktól kezdve meg lehet tanítani a zeneelméletre és a kottaolvasásra is.
Azonban a zenetanulásnak is van egy úgynevezett imprinting időszaka, egy ideális életszakasz, amikor a legkönnyebben és leghatékonyabban képes az ember zenét tanulni. Aki hegedülni vagy zongorázni szeretne – de ha teljesen más példát akarunk, akkor megemlíthetjük az úszást is –, annak tudnia kell, hogy minél később kezdi, annál kevésbé rugalmas az izomzata, ami befolyásolja például az ujjak mozgásának technikai fejlődését. A kezdeti élményszerű zenélést – amelynek keretében nem voltak gyakorlást igénylő feladatok Orff módszere szerint – is csak később váltaná fel a szabályozott zenetanulás. Az pedig már kitartó feladatvállalást, „szórakozásról lemondást”, gyakorlást igényel, ami nagy változás a gyerekeknél a zenéléshez való viszonyulásban. Így az ő módszeréből kiindulva kevesen tanultak meg professzionális szinten zenélni.
Ezek a módszerek hogyan találtak otthonra nálunk?
A kecskeméti ének-zenei általános iskolába jártam, ott rengeteg olyan élményem volt, aminek hatására elköteleződtem a kodályi zenetanítás módszertana és filozófiája iránt.
A zene fontos humanizáló, érzékenyítő eszköze az embernek, sőt a szocializáció szempontjából is erős hatása van:
nagyon nagy probléma, hogy a mai társadalom – a rövid távú érdekek miatt – nem akarja Kodály gondolatait meghallani, és a művészetek folyamatosan a fősodron kívül kerülnek az oktatásban és sajnos a szabadidő eltöltésében is. Ha mindenki tanulna zenét, az bizonyos fokig prevencióként is működhetne. Orffhoz hasonlóan Kodály is azt mondta, hogy a zenetanulást minél fiatalabb korban kell elkezdeni. Nekünk nagyon nagy szerencsénk, hogy kultúránk rengeteg mondókát és gyerekdalt őrzött meg, amik egészen kiskortól segítik a zenéléssel való játékos megismerkedést. Éneklésük családi körben régebben természetesnek számított, ma újra meg kell tanítani rájuk sok anyukát, például a Ringató-foglalkozásokon. Kodály azt szerette volna elérni, hogy első perctől kezdve értékes zenén nevelődjenek a gyerekek,
hiszen ezzel a növendékek stílusérzéke, igényessége, az értékek iránti fogékonysága is fejlődik, megmenekülnek a giccstől, és képesek lesznek megismerni és befogadni a zenetörténet legnagyobb alkotásait is, mint például Bach h-moll miséjét vagy Beethoven szimfóniáit. Azért is fontos, hogy a kezdetektől ismerkedjenek a zene nyelvével, mert akkor később ők maguk is tudják a kottát használni. Cél lehet, hogy be tudjanak állni egy kórusba vagy zenekarba, ahol közösségben zenélhetnek.
A közös zenélés alkalmazkodásra tanít, együttműködésre, felelősség- és áldozatvállalásra, és a közös munka örömét is adja.
E tulajdonságok a felnőtt, például munkavállalói lét szempontjából is kulcsfontosságúak, ezért mondhatjuk, hogy a zenélés szocializál és preventív hatású.
Kodály módszerénél már a kezdetektől jelen van a (hangszer)gyakorlással, a feladat teljesítésével a lemondás, az áldozathozatal, a felelősség: ezt a kisgyerekek nehezen értik meg, s a szülők is sokszor belefáradnak a bíztatásba. Sokan pedig sajnos nem is gondolnak a zenetanulás fontosságára. Így Kodály sem érte el azt, amit szeretett volna, hogy „legyen a zene mindenkié!”, bár az általa ajánlott énekléshez mindenkinek „ingyen hozzáférhető a hangszere”, a torka. Sajnos sok esetben, amikor a szülő beleegyezik, hogy a gyermek abbahagyja a zenélést, nem látja, hogy ezzel a személyiségfejlődését is elemi fontosságú tényezőktől fosztja meg. Később persze rengetegen sajnálják ezt a döntésüket: tanári pályafutásom alatt is számos hallgatótól hallottam vissza, mennyire megbánták, hogy abbahagyták az aktív zenélést. Gyógypedagógusok esetében pedig a zene rendkívül fontos eszköz.
Habár Kodály soha nem használta a zeneterápia kifejezést, mégis van néhány olyan mondata, ami mindenképpen figyelemre méltó ezzel kapcsolatban: „A zene felszabadít, gátlásokból kigyógyít, testi-lelki diszpozíciót javít és munkára kedvet csinál. Egész embert mozgat, nemcsak egy-egy részét”. Ezek a terápiás célok között is szerepelnek: a saját praxisomban, amikor 19 évig pszichiátrián is dolgoztam, számos alkalommal megéltem, hogy a zene volt az egyetlen eszköz, amivel egy beteget be lehetett vonni a közösségbe, és szóra lehetett bírni. A zene áthangol, együttműködővé tesz és figyelemre tanít.
Ön hogyan ismerkedett meg ezekkel a módszerekkel?
Az 1968-as események hatására a magyarországi rendszer is engedékenyebbé vált: több lehetőség nyílt külföldi konferenciákra látogatni. A hazai orvostudomány képviselői, valamint pszichológusok ott ismerkedtek meg a zeneterápiával, majd hazatérve, esetlegesen ugyan, de alkalmazni kezdték az ott látott módszereket saját osztályukon. Ez a receptív terápiát, azaz a zenehallgatást jelentette, ami a verbális terápia előkészítése volt tulajdonképpen. Ezek a hazai szakemberek 1985-ben találkoztak Tatán – ahol az akkori főorvos alkalmazott ilyen alternatív terápiás módszereket – tapasztalataik kicserélése céljából. Köztük volt Sári László zeneszerző is, aki sajátos minimal-art eszközeivel zenéltette az osztály betegeit. Így ő a zeneterápiás módszerek egyik hazai úttörője lett. Az ő együttműködésüknek köszönhetően ismerkedtem meg én is később ezzel a területtel.
Hogyan épült be a főiskolai képzésbe a zene és a zeneterápia?
A rendszerváltás időszakában szélesedett a főiskola profilja, határozott nyitás történt a terápiás módszerek felé. Én főiskolai oktatóként – akkor már 1975 óta tanítottam itt a hallgatóknak zenét –, zenetanárként és gyógypedagógusként kapcsolatban voltam már ennek a zeneterápiát használó csoportnak a tagjaival. Lehetőségem nyílt arra is, hogy a tanszéken speciálkollégiumot indíthassak, ahová ezeket a zeneterápiával foglalkozó szakembereket meghívtam, hogy tartsanak előadást a hallgatóknak. Én magam is közéjük ülve gyűjtöttem az információkat. Emellett arra is lehetőségünk volt, hogy ellátogassunk kórházakba, ahol alkalmazzák ezeket a módszereket, például Intaházán Konta Ildikóhoz vagy Dobán Bálint Árpádhoz.
Ebben az időszakban indult Pécsett az Orvostudományi Egyetem és a Zeneakadémia közös, hároméves képzéseként az első zeneterápiás évfolyam is, amelynek én is hallgatója voltam. Ezt követően elkezdtem az európai országokba járni konferenciákra és kurzusokra, megismerkedtem a módszer különböző fajtáival. Az ott megszerzett új információkat aztán beépítettem a tanításba. Sok pályázati lehetőség is adódott: ezekből épült ki a hangszerpark, amellyel a mai napig dolgozunk. Számos továbbképző kurzuson – körülbelül 13–14 éven keresztül – tudtam részt venni, sőt, külföldi vendégelőadókat is meg tudtam hívni, hogy ne csak az én közvetítésemmel halljanak az itthoniak a zeneterápiáról. Felmerült, hogy a karon is indítsunk zeneterapeuta-képzést, a pécsitől kicsit elütő profillal: a prevenciót és gyógypedagógiát kicsit jobban hangsúlyozva.
Tizenhét külföldi tantervet is áttanulmányozva sikerült végül a jelenlegi tantervünket kidolgozni.
Számos kolléga segített a létrehozásában.
Ezzel párhuzamosan Gonda Jánossal is kapcsolatba kerültem, aki megalapította a Nemzetközi Kreatív Zenepedagógiai Intézetet, melynek az volt a célja, hogy a Kodály-módszeren túli lehetőségeket is megismerjék az érdeklődők. Ennek keretében – a mai 120 órás sajátélményű tanfolyam „őseként” – minden nyáron több tábort is szerveztünk zenetanároknak, óvodapedagógusoknak, pedagógusoknak a zeneterápia személyiségfejlesztési lehetőségeinek megismertetése céljából. Ezzel egy időben kidolgoztuk a gyógypedagógus tanárjelöltek részére az általános iskolás korú értelmileg akadályozottaknak, siketeknek valamint vakoknak szóló zenei tantárgyak programját is: ezek mind segítettek abban, hogy kialakítsuk a főiskolai képzés egyes zenei moduljait. A képzés aranykorában úgy végzett egy gyógypedagógus hallgató, hogy a 4 éves képzés minden évfolyamának minden szakán legalább három-, de akár hatféle zenei modullal is találkozhatott. Később – a gyógypedagógus képzés koncepciójának átalakulása miatt - sajnos ezek száma megfogyatkozott, ma már igen kevés zenei tanegység van. Jelenleg a gyógypedagógus képzés zenei tárgyain kívül 120 órás sajátélményű kurzust is tartunk, valamint a diploma megszerzése után szakirányú zeneterápiás, négy féléves posztgraduális képzésre is lehet jelentkezni.
Miért jó eszköz a zene a terápiában?
Leginkább az aktív zeneterápiában dolgoztam, megemlítek néhány szemléletes példát. Amikor a kórházban a pszichiátriai és addiktológiai osztályon új csoporttal kezdtem el dolgozni, annak első lépése az ismerkedés volt. Az én foglalkozásaimon egy asztal körül ültünk, az asztalon voltak letakarva a hangszerek: úgynevezett instrumentáriumok, melyek egyszerű ütős, rázós ritmushangszerek, metalofonok, dobok különböző méretben. Megkértem a betegeket, hogy aki akar, nyúljon a takaró alá, hogy megtudja, mi van ott. Arról, aki először odanyúlt a hangszerekhez, máris kaptam egy információt: kíváncsi, vállalkozó szellemű, aktív ember.
Az, hogy valaki hogy viszonyul egy eszközhöz és mit csinál vele, számos más dolgot is elárul róla.
Ezért elsőként megkértem őket, találják ki, hogyan lehet egy közösen kiválasztott hangszerből minél többféle – azaz nemcsak a megszokott – hangot kicsikarni. Ehhez el kell kezdeni gondolkodni, használni kell a fantáziát, kreatívnak kell lenni. Egy-egy hangszer felfedezése során látensen tanultak is a csoporttagok: egymástól is, és önmagukról is. A következő instrukció az volt, hogy válasszanak ki egy-egy hangszert és zenéljenek szabadon, közösen. Eleinte nem is akarták elhinni, hogy úgy fogunk együtt zenélni, hogy ehhez nincs semmilyen előképzettségük. Biztatásomra rövidebb-hosszabb ideig improvizáltak közösen, melynek tanulságait is megbeszéltük, tovább tágítva a résztvevők gondolkodását, alakítva rugalmasságukat. Gyakran fordultam humorral a csoporthoz, mert az segít oldani a feszültséget, és ez nagyon fontos.
Milyen előnyei vannak az ilyen aktív terápiának?
Az aktív zeneterápiában önmagáról is képet kap a résztvevő: szembesül azzal, hogy előre viszi vagy épp akadályozza a csoportot, a másikhoz viszonyítva látja saját aktivitását vagy épp passzivitását, szembesülhet gondolkodásának, nézeteinek helyességével vagy éppen tévességével. Nekem mint terapeutának az a dolgom, hogy a foglalkozásokon hozzásegítsem a résztvevőket a felismerésekhez s kimondásukhoz. A szembesülés során az önismeret fejlődik, s arról, amivel az egyén vagy a csoport szembesül, arról már lehet beszélgetni. A visszajelzések nagyon fontosak, a viselkedésből és az egyes helyzetekre adott reakciókból nagyon sok mindenre lehet következtetni, nagyon sok mindent képesek a segítségükkel a páciensek is felismerni, de a legfontosabb, hogy ezeket képesek legyenek vissza is csatolni saját életükre. Tulajdonképpen a verbális terápia során is ez történik: mi az, amiért ide kerültem, mi az, amin változtatni kell, hogy ismét teljes életet élhessek. A zene itt „megnyitó és rásegítő” eszköz, de ez nem jelenti azt, hogy a terápia során egyáltalán nem zenélünk. Sőt!
Az improvizációk eljuthatnak olyan fokra, hogy katartikus élményt nyújtva segítik hozzá a résztvevőket a változáshoz.
Amikor felfedeztük a hangszereket, akkor kezdődik a közös zenélés. Persze ez is megrökönyödéssel indul, mivel a terapeuta a szabad improvizációhoz nem ad támpontokat. A legelemibb felismerés, amivel a páciensek szembesülnek az, hogy mennyire elveszettek, amikor nem mondják meg nekik, hogy mit csináljanak. A bátrabbak ebben az esetben is kezdeményeznek. Ha túlzottan határozottan kezdenek dobolni, akkor így fogják őket követni a többiek. Ők azzal szembesülhetnek ilyenkor, hogy uralják a csoportot, pedig egy közösségben tekintettel kell lenni a többiekre is, teret kell hagyni másnak is. Ez a felismerés csak csoportban születhet meg, közösségben. Az improvizáció során eleinte mindenki csak a saját „szólamát" játssza, de idővel a tagok egymásra hangolódnak, elkezdenek egymásra figyelni, rendeződik a ritmus, és hallásra is kellemes zene jön létre. Ez pedig már csoportmunka, amely együttműködésből jött létre. Ebből aztán újabb – a „kinti” életre is érvényes – következtetéseket lehet levonni: egy folyamat akkor működik jól, ha figyelek a másikra, s együttműködöm vele.
Ha valaki receptív terápiába jár, vagyis zenehallgatás folyik, az sem passzív. Hiszen a páciensnek végig figyelnie kell önmagára: milyen érzelmeket, képeket, emlékeket mozdít meg benne a zene. Én magam talán a tanítás miatt is választottam az aktív terápiát, de azért is, mert tapasztalataim szerint az aktív terápiás módszer – a korábban említett példákat nézve – rögtön információkhoz, visszajelzésekhez juttat. A receptív terápia talán nem ilyen „direktben”, hanem finomabb rezonanciával hat, „dolgozik”. Az aktív terápiának is vannak „hátulütői”, sokszor provokatívnak hathat. De éppen ezért nagyobb az esély arra, hogy a kórházi – többnyire 2–3 hónapos – terápiás időszakban valami tényleges előrelépés is történik. Voltak olyan betegek, akik rögtön az elejétől érzékelték, hogy a zene jót tesz nekik: egy visszatérő skizofrén páciens csak e terápia során érezte magát biztonságban, önbizalmat adott neki, így akárhányszor visszakerült az intézetbe, mindig kérte a zeneterápia lehetőségét. Természetesen a terapeutával való kapcsolat is fontos és befolyásoló.
El lehet vagy el kell-e választani a zenepedagógust a zeneterapeutától? Hogy tudja egyik segíteni a másikat?
Nagy kár, hogy elválasztjuk őket, de bizonyos pontokon el kell választani. A cél /feladat és a szemlélet az elválasztó. Ebből a szemléletet kellene közelítenünk. Jelenleg még mindig a betegséggel és az orvostudománnyal kapcsolják össze a terápiát, pedig Buda Béla már korábban felhívta a figyelmet arra, hogy a terápia a pedagógia, a nevelés keretében jobban értelmezhető. Nagyon fontos lenne, ha a pedagógusképzésben ezt az elfogadó, rugalmas szemléletet is tanítanák. Miből is áll ez? Elsőként a maximális elfogadásból. Mivel én is végigjártam a zenei képzés minden lépcsőfokát, jól tudom, hogy a tanárnak, aki egy szakmára készíti fel a tanítványait, teljesítményt kell követelnie, amiért a tanítványnak nagyon meg kell dolgoznia. Akkor számít a tanár jónak, ha sokan lesznek a növendékei közül jó tanulók vagy például befutott és sikeres zenészek. Sajnos sokan éppen ezért, a folyamatos terhelés és elvárások miatt hagyják abba az aktív zenélést, vagy utálják meg az iskolában az énekórákat. Ezért legalább az iskolai művészeti tárgyaknál nem kellene minősíteni a tanulót, hanem az élményre kellene koncentrálni. Aki viszont művészeti szakot választ, azt már nem lehet felmenteni az erőfeszítés és a minősítés alól.
A terápiában a minősítés hiányával és a teljes elfogadással tudok a legtöbbet segíteni.
Az iskolában a tanterv előírja az elérendő szinteket, mely tanárnak, tanítványnak szigorú kereteket határoz meg. A terápiában a terapeuta a páciens állapotához igazodik, és a klienst saját tempójához alkalmazkodva segíti. Azért lenne szükséges, hogy ez a szemlélet része legyen a képzésnek, mert – habár a terápiás módszer a maga teljességében nem alkalmazható az iskolában a tantervi előírások miatt – mégis megtaníthatja azt, hogyan lehet kíméletesen visszajelezni és fejleszteni. Mindkét terület tehát más attitűddel rendelkezik, éppen ezért más a hatásuk is. Azok a pedagógusok, akik elvégezték a képzéseink valamelyikét, szemléletükben alakultak át, ezt a változást pedig kamatoztatni tudják a munkájukban.
A szabad improvizáció és annak folyamatos gyakorlása elemi része kellene, hogy legyen a zenei képzésnek, de egyelőre ezt az akadémiai szinten elutasítják. Kár, hogy nem tudtuk még eléggé megismertetni ennek a fajta improvizációnak a zenéhez nem értők számára felszabadító hatását, aminek az is oka lehet, hogy az improvizáció szó a köztudatban mást jelent. A terápiában használt szabad improvizáció teljesen különbözik a szakzenészek által ismert és művelt, hangnemhez, szerkezethez, formához, stílushoz kötött improvizációtól – például amit Bach is művelt –, hiszen az utóbbi magas szintű szakmai tudást követel. A terápiában viszont semmilyen zenei tudás nem szükséges. A katartikus élményt e téren az összehangolódás, az együttműködés, az önátadás és beleélés, s a közös zenélés eredményeként létrejött hangzás adja.
Zenepedagógusként és zeneterapeutaként mi a hitvallása?
A legfontosabb, ami eszembe jut, a morál. Annak fényében, ahhoz viszonyítva tenni mindent. Ez lebontható a munkatársakkal való kapcsolatra, a tanítványokhoz és a betegekhez való hozzáállásra, a tanári-terapeuta hivatásra, de akár a zeneterápia ügyével kapcsolatban is: irányadó a kezdetektől fogva.