Aki Latin-Amerikát Magyarországra hozta

2018.03.20.

Angol-francia szakon végzett, de ahogy megtanult spanyolul, az addig Magyarországon ismeretlennek számító latin-amerikai irodalom kutatásában és hazai népszerűsítésében találta meg hivatását. 1968 őszétől talán elsőként a világon ő tanított egyetemen Márquezt, s azóta is a friss, modern realista latin-amerikai szerzők vonják magukra figyelmét. Vallja, hogy az irodalom által magunkhoz kerülünk közelebb s ezáltal gazdagítjuk környezetünket. A Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetéssel 2018. március 15-én elismert Kulin Katalint, az ELTE professor emeritusát két korábbi interjújának szerkesztett változatával köszöntjük.

Honnan a spanyol nyelv iránti érdeklődése? Hogyan indult a karrierje?
Debrecenben végeztem, angol-francia szakon, viszont a politikai helyzet miatt sajnos nem maradhattam ott, még csak középiskolai tanár sem lehettem volna. Így amellett döntöttem, hogy felköltözöm Budapestre, és ez így is lett: a külkereskedelemben találtam állást, levelezőként dolgoztam, köszönhetően az angol-francia nyelvismeretemnek.

Az egyetemi körökből senkit nem ismertem Budapesten, így nem fűztem nagy reményeket az itteni munkahelyekhez. Az ’50-es évek elején azonban a Külügyminisztérium spanyol nyelvtanfolyamot indított. Kedvet kaptam hozzá, és amikor az osztályvezetőnk bejött a terembe és megkérdezte, hogy kinek lenne kedve és energiája hozzá, én jelentkeztem. Ez döntötte el a sorsomat.

Kulin Katalin a díjátadó ünnepségen (Fotó: Mudrai László, Origo)

Mi történt ezután? Hogyan tudta hasznosítani a nyelvtanfolyamon szerzett tudást?
Néhány év múlva megkezdődött a spanyoloktatás az egyetemen is, bár akkor még az Olasz Tanszéken belül működött a spanyol csoport. Nem sok esélyem volt arra, hogy bekerüljek, de az egyik ismerősömnek köszönhetően eljutottunk az Olasz Tanszék vezetőjéhez, és felvettek levelező szakra. Kicsit abszurd volt a helyzet, hiszen összesen öten voltunk a szakon, és ilyenkor nem szoktak levelező hallgatót felvenni, mégis így végeztem el a spanyol szakot öt év alatt.

Amikor végeztem, Hankiss Elemér ismerősöm egy jó barátság visszaállításának reményében felhívta az akkori spanyol csoport vezetőjét és beajánlott engem, így kezdhettem el ott tanítani, ami nagyon nagy dolog volt az életemben. Már az egyetemre való jelentkezésem óta erre vágytam, viszont Debrecenben ez reménytelennek tűnt. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hiszen mondhatjuk, hogy szinte minden az ölembe hullott.

Az egyetlen saját döntésem az volt, hogy beiratkoztam a spanyol tanfolyamra,

onnantól kezdve nem kellett komoly döntéseket hoznom. Mindig maguktól alakultak a dolgok, jöttek a lehetőségek, én annyit tettem csak, hogy éltem velük. Az egésznek az a bája, hogy ha nem dolgoztam volna tizenhárom évig a külkereskedelemben, akkor nem tanulhattam volna spanyolul, és soha nem kerültem volna az egyetemre, ahol aztán egész életemben dolgoztam. Hosszú folyamat eredménye az, hogy életpályámmá lehetett, amit teljes szívemből és örömből csináltam.

Hogyan teltek az első évek oktatóként?
Eleinte legfőképpen nyelvet tanítottam, de egy-két év múlva már volt irodalom órám is. Itt, a bölcsész karon szereztem meg a kisdoktorátust, aztán a kandidátusit és végül a nagydoktorit is. 1963-ban kerültem az egyetemre, és ’84-ben már nagydoktorként dolgoztam a Spanyol Nyelvi és Irodalmi Tanszék falai között. Közben pedig sokat utaztam külföldre. 1964-ben jutottam ki először Franciaországba, majd pedig Spanyolországba, ahol tudományos előadásokat tartottam és konferenciákon vettem részt.

A tanításban nekem nem az a legfontosabb, hogy a hallgatók kiválóan ismerjék a műveket, hanem hogy életté váljék bennük az irodalom és rajta keresztül megismerjék önmagukat. Nagyon nagy baj, hogy mostanában nem szívesen olvasnak az emberek, ezért fennáll annak a veszélye, hogy emberi kapcsolataik is egyre rosszabbul funkcionálnak. Mert hiszen nem lelik meg a helyüket az életben és nem tudják magukat elfogadni olyannak, amilyenek, hiszen nem tudják, hogy milyenek. Ezért vagy túlértékelik, vagy alulértékelik magukat: mind a két megoldás nagyon rossz, és alkalmatlan arra, hogy akár egy igazán jó párkapcsolat épülhessen rá, és természetesen, nagyobb távlatból nézve, hogy jó közösségi emberek váljanak belőlük.

Ezután következett a híres kubai ösztöndíj; ezt én is megkaptam, majd két évre egy UNESCO ösztöndíjat ajánlottak fel, amivel az Egyesült Államokba, illetve Mexikóba utazhattam volna. Ezt sok-sok intézménynek kellett jóváhagynia, köztük az egyetemnek, a Minisztériumnak és az UNESCO-nak is, ahol volt egy atyafim, aki Argentína megbízottjaként dolgozott. Ismerte a családomat, és amikor meglátta a nevemet, felhívott telefonon, megadott néhány elérhetőséget, ahova majd Mexikóban fordulhatok. Akkor ezt nem tudtam, később viszont rájöttem, hogy ez lehetett az oka annak, hogy amikor közeledett az utazás napja, közölték, hogy ilyen komoly kiküldetés csak a tanszékvezetőknek jár, úgyhogy azok a fórumok vonták végül vissza a kiküldetésemet, amelyek azelőtt helyeselték. Valószínűleg lehallgatták a telefont és gyanús volt nekik az ismeretség.

De még ebben a helyzetben is megtalált a szerencse: jóvátételként felajánlották, hogy utazzam el még egyszer Kubába. Számomra nem volt nagy álom még egyszer Kubába menni, de persze nem mondtam nem-et, és ki is utaztam 1967–’68 fordulóján. Ekkor ismertem meg García Márquez akkor megjelent Száz év magány című könyvét. Ha akkor nem megyek el, nem kezdek el ezzel a témával foglalkozni.

Arra törekedtem mindig, hogy időben tájékozódjam arról, milyen új módszereket alkalmaznak Nyugat-Európában. Amikor én a Száz év magánnyal kezdtem el foglalkozni, akkor már módomban állt olyan francia strukturalistákhoz fordulni, mint Roland Barthes – akit máig is csodálok agyműködésének páratlan tökéletessége miatt –, aki megmutatta nekem, hogyan kell egy témához hozzáfogni. A mítosz volt akkoriban az egyik legfontosabb kérdés, amelyet akkor õ is felvetett és nagyon sok szempontból megvizsgált. A strukturalizmust, amelyet magam is igazán hidegnek minősíthetek, én valójában ötvöztem a strukturalizmushoz egyáltalán nem illő értelemkereséssel. Miután megpróbáltam felfejteni a Száz év magány szerkezetét, ennek a szerkezetnek az üzenetét is megpróbáltam megmutatni. Mélységes meggyőződésem, hogy minden mű fellelhető szerkezeti és egyéb eleme egyúttal hitvallás is a szerző világszemléletéről, ha igazán kiváló az alkotó. Ami engem igazán érdekel, az éppen ez a bizonyos szemlélet, ami hozzásegíthet ahhoz, hogy a saját szemléletem táguljon és értékesebbé váljék, hiszen ez szükségképpen nagyon nagy területen fedi le az emberi életet.

Mi történt a második kubai út után?
Amikor hazaértem, 1968 őszétől már García Márquezt tanítottam, valószínűleg a világon először. A könyv 1967 végén jelent meg. Kongresszuson is tartottam róla előadást, és

hihetetlen érdeklődést tapasztaltam, akkoriban még senki nem tudott róla semmit.

A hallgatóim nagyon örültek, hogy új dolgokat hallhatnak. Javasoltam a könyv fordítását is, Székács Vera dolgozott vele, és a magyar változat nem sokkal később meg is jelent. A fordítás során felkértek korrektornak, én írtam az előszót is a magyar kiadáshoz. Az a második kubai út során eldőlt, hogy ez lesz majd a szakterületem. Akkoriban spanyol középkort tanítottam, de a tudományos munkáim középpontjában ettől fogva az új latin-amerikai próza állt, és ez az, amivel a mai napig is foglalkozom.

Hogyan alakult aztán az élet a tanszéken?
1990 után elindították a PhD-képzéseket, és kérték, hogy az egyetemi tanárok adjanak be erre vonatkozóan programot. Rögtön be is adtam az enyémet, ennek köszönhetően nálunk azonnal megindult a PhD-oktatás, ami elvileg egy kissé kínos helyzetet teremtett a tanszékeken dolgozók és a PhD-t megszerzők között, hiszen aki megszerezte a fokozatot, elvben akár azonnal egyetemi tanár is lehetett volna, holott a régi tanárok közül is sokan tanársegédként dolgoztak. Azzal segítettek a helyzeten, hogy ha egy tanszéknek volt PhD-programja, akkor azon a tanszéken az oktatók megkaphatták a doktori címet. Én hosszú időn keresztül témavezető voltam és rögtön meg is kaptam a felajánlást, de sem az Olasz, sem pedig a Francia Tanszéken senki sem pályázott, így végül engem kértek fel, hogy készítsek egy újlatin nyelvű középkori programot.

Tehát nem csak a latin-amerikai, a portugál és a spanyol középkori irodalom órákat kellett tartanom, de mellette az olasz és a francia programhoz is nekem kellett tanárokat kerítenem. Végül debreceni segítséggel meg tudtam szervezni a francia PhD-oktatást. Más dolog a spanyol középkori irodalmat általános színvonalon tanítani és más PhD-színvonalat biztosítani belőle, így hát rengeteget kellett ezzel dolgoznom, miközben sokszor utaztam Spanyolországba is, ahol be tudtam szerezni a megfelelő szakirodalmat.

Hogyan bővült a Spanyol Nyelvi és Irodalmi Tanszék tanárainak köre?
Akkoriban én tanítottam spanyol középkori irodalomból a saját kollágáimat is – már akinek erre szüksége volt –, ennek következtében, amikor valaki megszerezte a PhD-címet, akkor már tarthatott órát, ezzel pedig levette az óratartás terhét a vállamról. Érdekes módon alakult a Tanszék története olyan szempontból, hogy az első két hallgató, aki jelentkezett, a barátnőm volt – ma már ők is hetvenen felül járnak –, felhívtam őket a lakásomba, ott kezdtünk el tanulni. A következő társaság is ilyen volt, ők már öten voltak, és ők is feljártak hozzám,

szép lassan rendszerré lett, hogy nem az egyetemen, hanem otthon tartom az órákat.

Ez persze az egyetemnek sem jött rosszul, nem kifogásolták. Az elején nagyon jól ment az a dolog, a PhD-képzés során ugyanis a témavezető kapta meg azt az összeget, amivel belátása szerint rendelkezhetett az oktatása szervezésére. Én ebből ugyanannyit biztosítottam magamnak, mint amennyit a hallgatóimnak, anélkül ugyanis nem lehetett komoly tanulmányt írni, hogy külföldre ne utazott volna az ember. Oktatásom alatt tizenhatan szereztek PhD-fokozatot. Aztán sajnos megváltoztatták a rendszert, de azért így is sok diák juthatott ki külföldre a program segítségével.

Mivel foglalkozik most? Mi áll a kutatásai középpontjában?
Hetvenéves koromban mentem nyugdíjba. Hosszú ideig dolgoztam témavezetőként, 85 éves koromban viszont úgy éreztem, hogy most már helyesebb, ha átadom a témavezetőséget az akkori tanszékvezetőnek, Scholz Lászlónak. Ettől függetlenül tovább dolgoztam, folyamatosan írom a tanulmányokat és kutatok, a múlt hónapok folyamán is adtam le tanulmányokat. A kutatásaim a katalán és a latin-amerikai irodalommal kapcsolatosak. Szerencsém volt, mert az egyik nagyszerű PhD-hallgatóm – aki annak ellenére, hogy talán a legkiválóbb volt, végül nem írta meg a disszertációját – sok baráti kapcsolattal rendelkezett Spanyolországban, és ő hívta fel a figyelmemet néhány új szerzőre, a legutóbbi könyvem is egy ilyen új íróról szól. Ezek az írók nem igazán vonzóak az olvasóközönség számára, mert a regény műfajának általános jellemzőitől eltérően sem következetes történetet, sem jellemeket nem tartalmaznak, és annyira keverik az időt, hogy nehéz őket követni. A társadalomról nem olyan képet adnak, mint a régi realista irodalom, ami persze nem a régi realisták hibája, a mai társadalom lett töredezett, kaotikus, ebben különbözik a korábbi társadalmaktól. Mondhatjuk, hogy egy modern realizmust valósítanak meg, amit igen nehéz követni.

Számomra valószínűleg a világ megismerése a legnagyobb gyönyör, így minden, ami az emberről valami olyat mond, amit addig nem hallottam vagy amit mélységesen igaznak gondolok. Valószínűleg nem egészen erre a pályára kellett volna mennem. Bár igyekszem az esztétikai hatást létrehozó módszereket kutatni, világos, hogy engem végső soron a műnek az igazsághoz fűződő kapcsolata érdekel. Az, amit a világról igazságként hisz vagy tagad – mindegy, mert az igazság vagy annak hiánya ugyanannak a dolognak a két oldala. Ebből a szempontból azt mondhatnám, hogy az érdekődésem talán sokkal inkább filozófiai, mint esztétikai. De ez csak a végső érdeklődés. Hogy miért kapcsolom össze a módszerek kutatását és valamiféle értelem feltárását? Meg vagyok győződve arról, hogy az ismeret a világról, az igazságnak vagy az igazság hiányának szuggesztiója a rejtett részletekben mutatkozik meg.

Az interjút és a címlap fotót 2017 novemberében Horváth Lívia készítette az ELTE Spanyol Nyelvi és Irodalmi Tanszéke és a Budapesti Cervantes Intézet által közösen szervezett kerekasztal-beszélgetés során, a Tanszék fennállásának 50. évfordulóján; a beszélgetés a KultúrTapas hispanista online magazinban jelent meg. A kiemelt szövegrészek az ELTE BTK egykori tudományos és kulturális folyóirata, a Palimpszeszt 1997. novemberi, Kulin Katalinnak szentelt számában található születésnapi interjúból valók; ezt az interjút Bánki Éva, Csuday Csaba, Dobolán Katalin, Hammerstein Judit, Imrei Andrea és Ladányi-Turóczy Csilla készítették.