Az AKG-tól az Igazgyöngyig

Ezek az alkotások sehol máshol nem tekinthetők meg egyben. Miért döntött az ELTE PPK mellett?
Győrik Edit, akinek a nevéhez olyan intézmények alapítása kötődik, mint a Belvárosi Tanoda, a Megálló Csoport vagy a KOMA Bázis, egy közös munkánk után kérdezte meg, hogy hozzájárulnék-e a filmjeim közzétételéhez a karon, ahol oktat. Számomra ez megtiszteltetés, hiszen a filmkészítésnek akkor van értelme, ha a filmnek van közönsége. Rendkívül érdekesek azok a szakmailag hiteles és elkötelezett emberek, akikkel forgattunk, és a problémák is, amikkel foglalkoznak – különösen leendő pedagógusok számára.

Mit lehet tudni a sorozatok indulásáról? Hogyan kerültek középpontba a köznevelési problémák?
Jómagam elsősorban szülőként, a rendszerváltás idején váltam érintetté oktatási kérdésekben: egy baráti társaság tagja voltam, iskoláskorúak lettek a gyerekeink, és bepánikoltunk, hogy akkor most mi lesz.

Ebből a szülői pánikból született egy csomó iskolai kezdeményezés a 80-as évek végén,

a 90-es évek elején, meg abból a naiv vágyból, hogy ha csinálunk egy jó iskolát, akkor előbb-utóbb jó társadalom nő ki belőle. Közelről figyelhettem a Rogers iskola és a Közgazdasági Politechnikum alapítását, bekerültem ebbe az "iskolacsinálói" körbe, és meg akartam másoknak is megmutatni, amit láttam. 1993 körül elvittem a Magyar Televízióba a tervemet, ahol először úgy néztek rám, mint egy őrültre. Majd másfél évvel később megkerestek, és végül elkészült az Iskolák a láthatáron című sorozat, ahol ezekről az akkoriban alternatívnak mondott iskolákról forgattunk.

Hét sorozat került most a kari könyvtárba, amelyek nem csak az alternatív iskolákkal, de olyan mindennapi témákkal is foglalkoznak, mint a tanárok megbecsülése, a diszkrimináció, az integráció vagy az iskolai konfliktusok.
Mi alapvetően mindig innovatív embereket kerestünk, akiknek a munkáját vagy a dilemmáját érdemes bemutatni, és így jutottunk el számos oktatási helyszínre. Itt nem csak a veszélyeztetett kisebbségekre kell gondolni, a középosztály számára is izgalmas kérdések merültek fel.

Az „alternatívak” azért voltak külön érdekesek, mert nyíltan rákérdeztek dolgokra,

például arra, hogy mire való az iskola, vagy hogyan lépjünk egy-egy konkrét oktatási vagy társadalmi ügyben. Az már más kérdés, hogy például Skandináviában értelmetlen "alternatív" iskoláról beszélni, hiszen ott egy átlagos állami iskola is olyan, mint nálunk egy alternatív.

Számos intézményben forgattak. Önre melyik volt legnagyobb hatással?
Rengeteg nagy formátumú pedagógussal találkoztam, nehéz egyet kiemelni közülük. Az például különösen megfogott, hogy a Belvárosi Tanoda mekkora sikerrel ad válaszokat a nehezebb életkorban, élethelyzetben levő gyerekek problémáira. Visszatérően, 3-4 évenként forgattam ott, és azt láttam, hogy hiteles tanárok hiteles helyzetekben merész megoldásokkal nagyon jó eredményeket érnek el. Vagyis a gyerekek jó eredménnyel leérettségiznek. De jártam több Waldorf iskolában, művészeti intézményben, forgattunk rendkívül innovatív egyházi iskolában is. Az egyik legkülönösebb példa a Csenyétei Általános Iskola volt, ahol a modern, befogadó, gyerekközpontú pszichologizáló iskola találkozott Magyarország legszegényebb falujának írástudatlan lakosságával. Mindenütt volt egy-két tanár, aki az események motorjaként az oktatáson keresztül olyan társadalmi közeget akart kialakítani, ahol az emberek jól érzik magukat.

Vannak a filmek közt szívszorító történetek is. Filmkészítőként hogyan lehetett ezt bírni?
Kezdőként egy unatkozó, „cinikus” tévéstábbal forgattam. Ám előfordult, hogy ez a sokat próbált, érzelmileg kissé kiégett csapat a forgatásról csöndben, magába fordulva ment haza.

Ez jel volt, hogy itt valami történt, ami őket is megragadta.

Volt, hogy sírtunk, de bíztunk benne, hogy a tragédiák mellett valami jóra is ráirányítottuk a figyelmet. Talán. Ezek az alkotások nem propaganda filmeknek készültek. Azért mentünk az iskolákba, hogy megfigyeljük a tevékenységüket, és a jó vagy rossz oldalukkal együtt bemutassuk őket, és ne mi mondjunk véleményt, hanem majd a nézők.

Az utolsó epizódok a 2010-es években készültek. Hogyan változott a kezdeti időszakhoz képest az intézmények élete, az őket körülvevő oktatási helyzet?
Amikor ’95-ben a sorozat elindult, még nem voltak ismertek ezek az iskolák, később azonban egyre többen hallottak róluk, és megváltozott az emberek hozzáállása is. A Gyermekek Háza például, ami egy önkormányzati iskola, bekapcsolódott a tanárképzésbe is, elkezdte kommunikálni az eredményeit. Vidéken is egyre több alternatív intézményt alapítottak, amelyek heroikus küzdelemmel maradtak fenn. Számomra korunk egyik hőse L. Ritók Nóra, akinek a berettyóújfalui Igazgyöngy iskolája felfoghatatlan módon még ma is működik.

Az ügy nincs lezárva sorozatban szakértőként vett részt Vekerdy Tamás. Milyen volt együtt dolgozni egy ilyen szaktekintéllyel?
Csak utólag fogtam fel valójában, hogy egy ennyire meghatározó személlyel álltam kapcsolatban éveken keresztül. Rendkívül inspiráló, kedves, gondolkodó embernek ismertem meg, aki elképesztő hatást gyakorolt a környezetére, köztük az én gondolkodásomra is. Mindig azt képviselte, hogy a gyerekeket békén kell hagyni, és akkor lehet náluk bármit elérni, ha kellő motivációt kapnak, ha azt látják, hogy van értelme annak, amit csinálnak. Az élet egyik nagy adománya, hogy vele dolgozhattam.

Számos helyzetre, célcsoportra különböző módszerekkel és hozzáállással igyekeznek válaszolni ezek az iskolák. Van esetleg valamilyen közös elemük, amely a bölcsek kövét rejti?  
Én magam egyetemi oktatóként is sok olyan technikát és megoldást alkalmazok, amelyeket a pedagógusoktól lestem el a forgatásokon.

Akiktől „loptam”, azok mind a diák személyiségét helyezték a munkájuk középpontjába:

kik ők, milyen önismerettel, énképpel rendelkeznek, s hogyan lehet nekik segíteni, hogy megtalálják az érdeklődésüknek megfelelő célokat. Az egyetemen nagyon hasonló módszereket alkalmazok, igaz, szerencsés vagyok, mert a hallgatókkal kiscsoportokban dolgozhatom. A másik lényeges elem, hogy buzdítsuk a fiatalokat a kooperációra, amit egy átlagos magyar diák nemigen tapasztal meg érzésem szerint a közoktatásban eltöltött 12 év alatt. Ezt az egyetemistáknak is gyakorolniuk kell, netán tanulniuk.

A 90-es évek egyik nagy pedagógiai állítása az volt, hogy az iskola háromféle embert hoz össze: tanárokat, gyerekeket és szülőket. Sok kísérleti intézmény arra jött rá, hogy valójában először a szülőkkel kellene foglalkozni, csak azután a gyerekekkel. Ez ma is érvényes gondolat, sőt azóta talán alapkérdéssé is vált a szülőkkel való folyamatos kommunikáció szükségessége.

Hogyan alkalmazhatók ezek a kisfilmek az egyetemi órákon, a felsőoktatásban?
Már eddig is használták ezeket a filmeket vitaindítónak, hiszen ez a formátum, az alig félórás, egyórás videó erre nagyon alkalmas. Érzelmileg és értelmileg is bevonhatók a nézők, akik jelen lehetnek valós jeleneteknél, és ez az élmény kiegészítheti vagy átértékelheti a tanultakat. Ott van például Az ügy nincs lezárva című sorozatunk, amelyik kiélezett iskolai konfliktusokról szól. Az iskolabíróság intézményén alapszik, amely egy bevett konfliktuskezelési technika, de már csak 1-2 helyen élnek vele. Ajánlom fiatal pedagógusoknak, mert olyasmit fognak látni, amivel sajnos már nemigen találkozhatnak munkájuk során. Emellett én őszintén azt gondolom, hogy ezek a filmek kivétel nélkül jó anyagok, hogy el lehessen gondolkodni olyan kérdéseken, mint hogy mi az a pedagógia, mire való az iskola. És ebben a pedagógusoknak milyen cselekvési terük adatik.

Forrás: ELTE PPK