„Az egyetlen követelmény a minőségi munka”

Hogyan választotta az elméleti fizikát?
A szép gondolatokat mindig szerettem, de a középiskolában elég gyorsan rájöttem, hogy sokkal jobban érzem magam azokkal a gondolatmenetekkel, amelyek végén egy szám áll, nem pedig szubjektív vélemény. Ennek megfelelően a matematika és a fizika voltak kedvenc tantárgyaim, s a választás a kettő között egy sor véletlen összejátszásának következménye. Az egyik leglényegesebb véletlen az volt, hogy édesanyám eljött az elsőéves gimnáziumi évzáróra, ahol Niedermayer Ferenc, későbbi munkatársam és barátom, központi szerepet kapott az országos tanulmányi versenyen elért eredményei miatt, valamint azért, mert bejelentették, hogy a Leningrádi Egyetem fizika szakán fogja tanulmányait folytatni. Hazafelé menet hangzott el mamám megjegyzése, ami sokáig csengett a fülemben, „valószínűleg külföldi egyetemekre nem akárkit vesznek fel, ez a Niedermayer olyan intelligensnek látszik első ránézésre is”. A következő véletlen az volt, hogy a gimnáziumi években egy padban ültem Niedermayer Péterrel, akitől gyakran hallottam bátyjáról és a fizikus diákok vonzónak tűnő életéről. A harmadik véletlen, hogy egy antikváriumban kezembe került Rutherfordnak, a XX. századi fizika egyik nagy alakjának az életrajza. A könyvből leginkább egy furcsa részlet hatott rám, utazásai során Rutherford meglátogatott egy holland fizikust, aki épp nagy lelkesedéssel csiszolgatott egy optikai lencsét, s amikor fél év múlva megismétlődött a látogatás, a lencsét továbbra is ugyanazzal az intenzitással csiszolgatták. A történet tudományos hátterét nem értettem, de azt éreztem, hogy valami nagyon érdekes dolog lehet, amit ezzel a lencsével meg akarnak nézni, s bennem  maradt az a gondolat, hogy én is valami hasonlót szeretnék csinálni. Azt hiszem, ebben rejlik a válasz arra a kérdésre, hogy mi fogott meg a fizikában: kísérleti eszközeinket vagy egyenleteinket csiszolgatjuk, fejlesztgetjük, s készülünk arra, hogy olyan helyekre nézzünk, ahol a homályból remélhetően sosem látott, izgalmas dolgok fognak előtűnni.  

A Széchenyi-díj átvétele után adott interjúban hangsúlyozta, hogy a díj az Elméleti Fizikai Tanszék évtizedes munkájának elismerését is jelenti.
Szerencsésnek érzem magam, hogy az egyetem után, a ’70-es évek elején a Nagy Károly által vezetett, igen szabad szellemű Elméleti Fizika Tanszékre kerültem, ahol az egyetlen követelmény a minőségi munka volt. Itt jól megválogatott, tehetséges fiatalok gyűltek össze, akik jelentős, mai szemmel nézve alig hihető önállósággal rendelkeztek. Témavezetőm, Szépfalusy Péter irányítása abból állt, hogy elmesélte a fázisátmenetek univerzalitásának problémáját, ami érdekes és izgalmas volt minden részletében, s a legkülönbözőbb szinteken lehetett rajta dolgozni, eredményeket elérni. Nem mellékesen, mindenki tudta, hogy a probléma teljes megoldása Nobel-díjat ér. Ennek megfelelő lelkesedéssel folyt a kutatás, s az intenzív diszkussziókban a fiatalok nagyon gyorsan érett fizikusokká váltak. Szerintem a szigorú kiválasztás, a nagyfokú önállóság megadása és a minőség szigorú megkövetelése az Elméleti Fizika Tanszék olyan meghatározó jellegzetességei, amelyek alapjául szolgáltak (és jelenleg is szolgálnak) annak a több évtizedek keresztül kiválóan teljesítő tudományos közösségnek, amely számomra inspiráció forrása volt 45 éven keresztül.

Mely fordulópontokat emelné ki pályájáról?
Az első kanadai utam 1973-ban fordulópont volt annyiból, hogy kísérleti fizikusokkal dolgozva megtanultam tisztelni a kísérleteket, megtanultam, hogy a természet az elméleti meggondolásoknál sokkal érdekesebb fordulatokat tud produkálni. A kísérletekkel való szoros kapcsolat azonban igazából csak 1987-ben jött el, amikor Zrínyi Miklós (akkor az ELTE-n dolgozó kémikus) megismertetett a Liesegang-jelenséggel, megmutatta kísérleteit a gélekben mozgó reakciózónák által létrehozott, az achát kövek csíkozatára hasonlító csapadékmintázatokat. A mintázatok egyszerűsége sok bonyodalmat takart, s Gálfi László kollégámmal elhatároztuk, hogy először a reakciózónát próbáljuk megérteni. S itt jött a következő fordulópont, megjelentek a személyi számítógépek, s egyik utamról én is hoztam egyet. A géppel való ismerkedés és a ma már nevetségesnek tűnő memória és tárolási kapacitás melletti programozás tartogatott meglepetéseket, de pár nap múlva már nagy élvezettel néztük az egyenleteink megoldásaként a képernyőn kirajzolódó görbéket, s hamarosan kész volt a diffúz reakciózónák elmélete. Ezután a Liesegang-jelenség megértése még eltartott vagy 10 évig, de közben a reakciózóna elmélete elkezdett külön életet élni, s a legváltozatosabb területeken alkalmazták sikeresen, legyen szó korróziós folyamatokról, biológiai inváziós frontokról, kvantum spin-láncok relaxációjáról. Én azt tartom legfontosabb eredményemnek, hogy a mozgó reakciózóna önálló fogalommá vált, s a vele kapcsolatos kép már 25 éve inspirálóan hat mind az élő- és élettelen természettudományokban, mind pedig mérnöki alkalmazásokban.

Másfél évtizedet töltött észak-amerikai és nyugat-európai egyetemeken, milyen hatások érték ezekben az években?
Háromévente utaztam el, s általában két évet töltöttem külföldön. Az utazások lehetővé tették, hogy már fiatalon megismerkedjek a rendkívül gyorsan fejlődő statisztikus fizika legjelentősebb egyéniségeivel, megtanuljak számomra új gondolkodási stílusokat, s megtaláljam helyem a jelenségek megközelítésének nagyon laza és a nagyon precíz határai között. Azt hiszem, a külföldi tartózkodás jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. A tudomány tele van az adott pillanatban fontos, kis részletekkel, amik sem előadásokon, sem pedig cikkekben nem jönnek elő. Megismerésükhöz személyes kapcsolatokra és személyes jelenlétre van szükség, s persze a nemzetközi közösség elfogadott tagjának kell lennünk. Mindezt persze nem könnyű elérni, de utazás nélkül biztos nem megy.

Fotó: MTI / Balogh Zoltán