„Az elsődleges az, hogy rávegyük a gyerekeket a mozgásra”

Rengetegen felteszik azt a nevetséges kérdést, amikor olimpiai bajnokkal beszélgetnek, hogy az illető hogyan érezte magát, amikor a dobogó legfelső fokán állt. De milyen út vezetett el az aranyéremig?
Amikor sportolni kezdesz, nem gondolkodsz azon, hogy olimpiai bajnok leszel. A családban először a bátyám kezdett el tornára járni, én pedig vele mentem az edzésekre, ültem a padon és néztem, hogy miket csinálnak a nagyobb fiúk. Emlékszem, tetszett, hogy sokat játszottak, fogócskáztak. Az alapgyakorlatokat később próbáltam otthon is gyakorolni. Ami a bátyámnak sikerült az edző segítségével, az nekem egyedül is ment. Olyan dolgokat tudtam megcsinálni, amelyekkel később megdöbbentettem az edzőt: például terpeszülésből felnyomtam magam kézállásba.

Hány éves volt ekkor?
Öt. Hat hónaposan már felálltam, kilenc hónaposan pedig járni is tudtam. Kisgyermekként látszott, hogy a fizikai képességeim átlagon felüliek, erősebb voltam, mint a többi gyerek és tetszett, hogy gyorsabban meg tudom tanulni a gyakorlatokat.

Hogyan emlékszik vissza az első versenyekre?
Emlékezetes volt ez az időszak. Volt, hogy a japán tornacsapat látogatott el hozzánk Győrbe, és teljesen lenyűgöztek bennünket a tudásukkal.

Motiváló volt, hogy a kőkemény edzésekkel nagyon messzire el lehet jutni:

állandóan a pár évvel idősebbeket akartam utolérni, ez főleg akkor hajtott, amikor bekerültem az ifikeretbe. Láttam, hogy ők már járnak külföldre is, az NDK-ba, Bulgáriába, Csehszlovákiába.

Ez tényleg fontos motiváció lehetett.
Persze, és akkor azért küzdöttem, hogy mindig bekerüljek a csapatba és tudjak velük utazni. De természetesen nem csak ez volt a cél, hanem hogy mindig a legjobbak között legyek. Tizenöt évesen voltam először ifjúsági Európa-bajnokságon, ahol az idősebbekkel együtt már a legjobb háromban voltam. Tágult a kör az Európa-bajnoksággal, mert nemcsak a szocialista országok versenyzőivel kellett megküzdeni, hanem mindenki ott volt, aki számított. Szembesültem vele, hogy hol állok az európai színtéren. Lólengésben és gyűrűben is bekerültem a fináléba, ötödikként végeztem úgy, hogy három évvel fiatalabb voltam a többségnél. ’86-ban, egy évvel később, lólengésben hatodik, gyűrűn második lettem.

Semmilyen más sportág nem zökkentette ki a tornából?
Voltak hullámvölgyek, amikor elgondolkodtam, hogy esetleg elmegyek focizni a bátyám után, de ilyenkor a szülőkkel és az edzőkkel közös beszélgetések átsegítettek a mélyponton, visszatereltek a helyes útra. Sosem volt a tornán kívül más sportágam.

Említette, hogy a versenyeken lólengésben és gyűrűben is sikereket ért el. Mikor dőlt el, hogy a gyűrűre fog koncentrálni?
A tornát elméletileg úgy oktatják, ahogyan az atlétikát: minden ágában kipróbálod magad, aztán majd kiderül, hogy miben vagy igazán tehetséges. Tornabajnokságokon egészen 1996-ig hat fővel állt fel egy csapat, mind a hat ember versenyzett az összes szeren, végül ezek a részeredmények adódtak össze. 1996-ban volt egy irányváltás, ezután már csak a négy legmagasabb pontszám számított, lehetett „cserélgetni” a szereket, nem indult mindenki minden számban. A tendencia ’92-ben kezdődött, akkor tartottak egy olyan világbajnokságot, ahol nem volt csapatverseny és egyéni összetett, hanem minden nevezett sportoló azon a szeren indult, amelyiken szeretett volna, csak szerfinálékat tartottak. Szerintem ez egy rossz irány, többé nem kellett minden szeren jónak lenni. Lettek lótornászok, gyűrűtornászok, és így tovább…

Egyre inkább különváltak a tornasport ágai.
Igen, és egyre több világbajnokságot is tartottak, tartanak. Az egész sportág eltolódott a média kiszolgálásának irányába. Régebben például volt kötelező gyakorlat, ma már csak szabadon választható van. 1996-ban, az atlantai olimpián még tizenhárom gyakorlatot csináltam, Sydneyben már csak kettőt. A kvalifikáció is átláthatatlanabb lett, a kvalifikációs világbajnokságra is kvalifikálni kell.

A rangos nemzetközi versenyeken is az idősebbek, híresebbek utolérése jelentette a hajtóerőt?
Inkább azt mondanám, hogy

mindig minél jobb eredményt szerettem volna elérni.

Az első olimpiám Barcelonában volt, dobogóra akartam állni, de ez akkor még nem sikerült, gyűrűben hatodik lettem, kicsit szomorú is voltam. Atlantában lettem ezüstérmes, majd Sydneyben már az aranyérmet nyertem el.

Sydney után lassan felhagyott a versenysporttal. Az olimpiai arannyal csúcsra ért?
2002-ben Debrecenben volt egy világbajnokság, ott szintén aranyérmes lettem, így megszereztem a világbajnoki aranyérmet is az Európa-bajnoki cím és az olimpiai arany mellé. Volt rengeteg ezüst és bronzérmem különböző versenyeken. Az edzőm is tisztában volt vele, hogy ez a csúcs.

Hogyan alakult ezután az élete? Milyen volt visszarázódni a hétköznapokba?
Egészen a sportkarrierem végéig nem volt számomra olyan, hogy hétköznap. Két hét nyári leálláson kívül nem volt szünet, be volt osztva majdnem minden napom. Nem kellett azon gondolkoznom, hogy mihez kezdjek a szabadidőmmel. Amikor befejeztem, fel is tettem a kérdést, hogy „Akkor most mihez kezdjek?” Azóta voltam minden, csak akasztott ember nem: dolgoztam önkormányzatnál a sportosztályon, voltam újságíró, edző külföldön, egy ideig még pultos is.

Az izlandi és svájci edzőmunkák után szeptembertől a Savaria Egyetemi Központban készítheti fel az iskolákban tornát oktató testnevelő tanárokat.
Sok felkérést kaptam már, de ez nagyon meglepett. Nincsen egyetemi végzettségem ahhoz, hogy főállásban tanítsak, viszont rendelkezem szakoktatói papírral, így külsősként a tornát oktathatom. Van két csoportom jelenleg, levizsgáztathatom őket, átadhatom nekik a saját sportágam tapasztalatait. Tanítani egészen más, mint edzősködni. Az edzésen nem kell arra figyelni, hogy később az iskolában a tanítványod hogyan foglalkozzon a gyerekekkel. Nekem egy tornaedzésen az a dolgom, hogy megtanítsam az illetőt a gyakorlat helyes kivitelezésére, ezzel szemben az egyetemi órákon másokat kell megtanítanom a tanításra. Kettős a dolog, mert a bemutatandó elemet is meg kell tanítanom, és a tanítás módját is. Úgy gondolom, hogy

sokkal fontosabb az, hogy a jövendőbeli testnevelő tanár jól tudjon oktatni, mint az, hogy ő maga tökéletesen képes legyen megcsinálni az adott gyakorlatot.

Meg kell tanulniuk felismerni a hibákat és el kell sajátítaniuk a helyes asszisztálást.

Milyennek találja az ELTE SEK testnevelőszakos hallgatóit? Felkészültek, jó a fizikumuk?

Tudom, hogy testnevelő tanárok lesznek és nem tornászok, így engem jobban érdekel az, hogy a tanítást és az asszisztálást elsajátítsák. Hogy félév végére meg tudják-e csinálni például a kézen átfordulást, az inkább másodlagos. Ha valaki küzd, harcol, és úgy nem sikerül, akkor nem hiszem, hogy rossz tanár lesz belőle, ha mellette tudja az oktatás fogásait és erre edzett kőkeményen. Ebből a szempontból talán „könnyebb” tanár vagyok, de hiszek benne, hogy tudok olyan dolgokat adni a hallgatóknak, amik a könyvben nincsenek benne. Az elsődleges azonban az, hogy rávegyük a gyerekeket a mozgásra, ehhez pedig egy nyelvet kell velük beszélni.

Az interjú az ELTE Online-on megjelent beszélgetés szerkesztett változata.

Fotó: Lutor Katalin