"Az ember boldog életet akkor élhet, ha heti négy-öt napot sportol''

Professzor úr, egészen jól tartja magát. 
Köszönöm, hogy ezt mondod. Húsz évvel ezelőtt még naponta futottam, de most már nem tudok és nem is akarok. Ahol lehet mozgok. Még 80 éves koromban is minden nap tornázom, egy órát biciklizem itthon, nyaranta pedig nagyon szeretek úszni a Balatonon. Ezzel együtt minden nappal szép fokozatosan megy lefele az ember.

Mennyire elégedett az elért eredményeivel, van-e bármilyen hiányérzet Önben? 
Nehéz erre válaszolni, mert nincs olyan, hogy ’mi lett volna ha’. Talán azt mondanám az egész életutamra, hogy szép lassan mentem felfelé, és szép lassan mentem lefelé. Nem voltak benne soha akkora törések, amelyek szerencsétlenné tettek volna.

Lehet erre tudatosan készülni? 
Szerintem nem lehet. Ezt a Jóisten vagy így adja, vagy nem adja így. Az a véleményem, hogy mindig olyan célokat kell kitűzni, amit az ember kellő erőfeszítéssel végre tud hajtani. A legfontosabb az, hogy tudjad, pontosan ugyanazokkal az emberekkel fogsz találkozni, amikor felfelé mész, mint amikor lefelé jössz.

2021-ben az Európai Egyetemi Sportszövetség Végrehajtó Bizottsága Érdemrend kitüntetést adományozott Dr. Kiss Ádámnak. Az Európai Egyetemi Sportszövetség az Érdemrend (order of merit) elismeréssel azokat a személyeket díjazza, akik jelentősen hozzájárultak az európai egyetemi sport fejlődéséhez és népszerűsítéséhez.

Böngészve az eredménysorait, rengeteg díja van a tudományos világban. De hogyan jött ez a ’mellékág’ a sporttal? 
A neveltetésemből is jött, hogy elkötelezett vagyok a sport iránt, de bizonyos sportágak mindig nagyon vonzottak. Ilyenek voltak a labdajátékok, ezeken belül is a kosárlabda, amit középiskolás koromban kezdtem el csinálni, utána pedig hat évig a BEAC-ban sportoltam az első csapat környékén. Többször is játszottam az NB1-ben, de amikor negyedéves voltam, megsérültem és utána már nem kezdtem újra. A régi BEAC-os barátaimmal még mindig találkozunk évente egyszer.

Ez alapozta meg azt, hogy mind a mai napig a sportdiplomáciában szerepet vállal? 
Megítélésem szerint rendkívül fontos az egyetemi korban végzett sport. Nemcsak azért, mert az ember boldog életet csak akkor élhet, ha állandóan, heti rendszerességgel, legalább négy-öt napot sportol, hanem azért is, mert a társadalom a diplomásokról vesz mintát.

Az életszínvonal emelkedik akkor, ha az emberek sportolnak.

Amikor hét éven keresztül a TTK dékánja voltam, fontosnak tartottam, hogy komoly sportélet legyen a karon és az egyetemen, majd amikor államtitkár lettem, jó kapcsolatot alakítottam ki a Magyar Egyetemi – Főiskolai Sportszövetséggel. Frenkl Róbert professzorral, aki akkor a MEFS elnöke volt, személyesen is jóban voltam. És minden pénzt, amivel az egyetemi sportot lehetett támogatni, erre is fordítottam. Később így kerültem én is az egyetemi sportközegbe.

A MEFS-ben végzett munkája során mit tart a legnagyobb eredményének? 
Székely Mózessel nagyon sok időt dolgoztam együtt. Először akkor találkoztam vele, amikor kineveztek dékánnak (1990-től 1997-ig volt dékán – a szerk.), mert akkor alakult meg a Hallgatói Önkormányzat is, előtte nem volt ilyen. Ő volt a TTK HÖK első vezetője, és ő volt az egyetlen, aki elolvasta a többoldalas kari tanácsi előterjesztéseket. Mindig alapos és megfontolt volt, ezért nagyon kedveltem őt. Később a minisztériumhoz kerültem és magammal vittem, főosztályvezetői rangban dolgozott mellettem.

Aztán, amikor a MEFS-nél elnök voltam (2012-től 2020-ig – a szerk.) szintén együtt dolgoztunk, végig ő volt a főtitkár. Vele együtt dolgoztuk ki a Hajós Alfréd-tervet – amely négy évre határozta meg, hogy milyen irányban menjen tovább az egyetemi sport –, aztán a második verziót is, ami újabb négy évre határozta ezt meg. Úgy gondolom, hogy ebben a tervben – amely frontális fejlesztése volt az egyetemi sportnak – sok sikert értünk el. Nemcsak versenyszervezés terén volt eredményünk, hanem a sportirodai rendszert is megalapítottuk. Nagyon sajnálom, hogy nem tudom, hogyan fejlődött ez tovább.

Aktív munkájának köszönhetően 2019-ben a Magyar Örökség részének ismerték el a Magyar Egyetemi-Főiskolai Sportszövetséget. A képen Kamuti Jenővel (középen) és Székely Mózessel

2009 és 2013 között volt a BEAC elnöke és a javára írják, hogy egy megfáradt ELTE-BEAC kapcsolatot élesztett újra.
Amikor 1993-ban először meghozták a felsőoktatási és sporttörvényt, akkor az egyetemi klubokat jogilag leválasztották az egyetemekről. Egészen addig a BEAC az egyetemnek a sportegyesülete volt, a leválasztással viszont az egyetemi klubok teljesen eltávolodtak az egyetemektől. Pár év múlva Klinghammer Pista (Klinghammer István, az ELTE rektora 2000 és 2006 között – a szerk.) azt mondta, hogy ő a maga részéről úgy tekint a BEAC-ra, mintha a Fradira nézne, mert semmi köze az egyetemhez. Ez nekem, mint régi BEAC-osnak borzasztóan rosszul esett. 2008-ban Székely Mózes felkeresett azzal, hogy a BEAC-nak súlyos anyagi gondjai vannak, és teljesen eltávolodott az egyetemtől. Bementem egy ötlettel Hudecz professzor úrhoz, aki akkor az ELTE rektora volt, és ő támogatott mindenben. Megválasztottak a BEAC elnökének. Az volt a koncepcióm, hogy az alapszabály-módosításokkal lépésről lépésre

el kell érni azt, hogy az elnökségben legalább 80 százalékban csak ELTE-s ülhessen

– és 2012-ben ezt el is értük. Úgy gondoltam, ha ettől nem is lesz a BEAC az ELTE része, de az egyetem sportegyesülete lesz. Ez így is történt. Aztán úgy éreztem, hogy összeférhetetlen, hogy a MEFS és a BEAC elnöke is vagyok – noha nagyon szívesen láttam el utóbbi tisztség feladatait is –, így nem indultam újra a pozícióért. Például egy MEFS-es pénz szétosztásánál nem kedvezhetek a BEAC-nak.

Kizárólag anyagi megfontolásból van ennek az együttállásnak relevanciája? 
Nem, ez elvi megfontolás is. A BEAC első elnöke Eötvös Loránd volt, majd két év múlva leköszönt, valószínűleg azért, mert az egyetemen tanszékvezető lett. Ennek az örökösét (ELTE TTK Atomfizikai Tanszék – a szerk.) vezethettem hosszú ideig én is. Nem akarok semmiképpen párhuzamot állítani, de úgy gondolom, nem szabad halmozni a posztokat és a felelősséget, akkor valamit elhagy az ember.

A BEAC elnökeinek tiszteletére állított emléktábla avatása 2018-ban az ELTE ÁJK aulájában

Lehet azt mondani, hogy példaképének tekinteti Eötvös Lorándot? 
Szerintem egy nagyszerű ember volt. Minden nyáron elment Dél-Tirolba és ott túrázott, sőt, van ott egy csúcs, amit róla neveztek el. Volt, hogy biciklivel ment a két lányával a Dolomitokba túrázni. Számomra nagyon szimpatikus volt az a hozzáállás és az a precizitás, amellyel az Eötvös-kísérletet csinálta. Eötvös emberileg és tudósként is példaképe lehet mindenkinek.

Az utána lévő időszakban milyen kapcsolatban állt a BEAC-cal? Hogyan látja a jelenlegi ELTE-BEAC-viszonyt? 
A diplomamunkám miatt abbahagytam a sportot, aztán elég sokáig csak a Népsportban követtem a BEAC eredményeit, de nem ismertem már a klub sportolóit. Dékánként és amikor a minisztériumban dolgoztam próbáltam segíteni a BEAC-ot, ahogyan a MEFS elnökeként is. Mostanában pedig

örömmel járok el régi kosarastársaimmal sörözni és egy jót beszélgetni.

Ha néhány szóban kellene megfogalmaznia, akkor mit mondana, miben különleges a BEAC? Minden egyetemnek szüksége van egy jó sportegyesületre és úgy gondolom az is fontos, hogy ne több, hanem csak egy legyen. Fontos, hogy az egyetemi kluboknak legyenek céljai, mint hogy megszervez egy-egy nemzetközi találkozót, vagy versenyt rendez a sportágban. Ez felrázza az egyesületet és eredményt hoz magának az egyetemnek is. Általában ezeknek jó a visszhangja. Örülök neki, hogy megtaláltam Simon Gábort. Ő egy olyan fiú, akivel szívesen dolgoztam együtt, és mindig sikeresek voltunk a dolgok előre vitelében. Gábor nagyon jó igazgatója a BEAC-nak.

Az interjút a BEAC készítette, teljes terjedelmében itt olvasható.