Az emberek viselkedésének mozgatórugói

2013.07.03.
Az emberek viselkedésének mozgatórugói
„Mindig is izgalmas volt számomra, hogyan lehet jól bánni a gyerekekkel, eredményesen nevelni, és a nehézségekkel küzdő diákokkal is megértetni a tanulnivalót” – mondja Némethné Kollár Katalin, a PPK egyetemi docense, aki idén vehette át az Eötvös József-díjat.

Május végén vehette át az Eötvös József-díjat. Hogyan érinti Önt ez az elismerés? Számított rá?
Nagyon örültem, de egyáltalán nem számítottam rá. A pedagógusi pályán, akár egyetemi oktatóként is, ritka a visszajelzés. Az utóbbi években csak a tornyosuló feladatokat láttam magam előtt, és még a diákoktól jövő visszajelzéseket is csak futólag észleltem. Ilyen díjra különösen nem számítottam, hiszen semmilyen mérföldkőhöz nem értem, se kerek szám, se nyugdíjazás. Ez egy olyan díj, amit kevesek kapnak, én pedig sosem gondolkodom abban, hogy valami díjat, vagy pozíciót el kellene, vagy el lehetne érnem.

A tanárokkal, tanulókkal, iskolai folyamatokkal, kapcsolatokkal foglalkozik. Miért éppen ezt a területet választotta?
Engem nagyon régóta ezek a kérdések foglalkoztatnak. Ha visszagondolok az általános iskolai emlékeimre, de különösen a középiskolaiakra, akkor mindig az érdekelt, hogy a tanárok mit és miért tettek úgy, ahogy tették, és mi volt ezekre a diákok reakciója. A másik kérdés, ami mindig is izgalmas volt számomra, hogyan lehet jól bánni a gyerekekkel, eredményesen nevelni, és a nehézségekkel küzdő diákokat is eljuttatni odáig, hogy megértsék a tanulnivalót. Talán azért is ez a terület fogott meg, mert a családomban több tanár is volt, a mindennapjainkhoz hozzá tartozott az iskola is. Innen egyenes út vezetett oda, hogy tanár akarjak lenni, majd annak a kérdésnek a feltétele, hogy miért is akarok tanár lenni. És a válasz az, hogy engem az emberek viselkedésének mozgatórugói, a társas kapcsolatok alakulása, illetve az a kérdés foglalkoztatott, hogy egy diákot hogyan lehet motiválttá tenni a tanulásra. Ebből egyenesen következett, hogy pszichológus legyek, és ezen belül is szociál- és pedagógiai pszichológiával foglalkozzam.

Emlékszik valamilyen eseményre, pillanatra, ami hatással lehetett a pályaválasztására?
Ilyen pillanat nem volt, bár a pályaválasztás pillanatára emlékszem, mert akkor tényleg egy határozott döntést kellett hoznom. Azt gondolom, hogy az érdeklődésem inkább fokozatos pályafejlődésként írható le. Az nagyon hamar világos volt, hogy emberekkel szeretnék foglalkozni: mindig is szerettem emberek közt lenni, és elég hamar kiderült, hogy ez, mint tevékenység is nekem való. Talán két meghatározó élményem van, melyek azért érdekesek, mert elvezettek ahhoz, amit most csinálok, de első körben egy olyan pálya felé irányítottak, amit sohasem űztem. A gimnáziumi osztálytársaim kértek meg, először csak egyénileg, hogy magyarázzam el a matek példákat, néha a fizikát is. Ebből azután rendszer lett, minden kedden, tanítás után egy órát ott maradtunk, én voltam a botcsinálta tanár, és egy egészen stabil csapat ült ott minden héten. Én pedig élvezettel tanítottam.
A másik élményem, hogy egy hányatott sorsú osztálytársamat – ma már úgy mondanánk, hogy halmozottan hátrányos helyzetű – egy iskolai botrány miatt az iskola arra kötelezett, hogy az osztály által előírt fegyelmi büntetésben részesüljön. Ez egy izgalmas pillanat volt csoportdinamikai szempontból is, mert az iskola erőteljes nyomást gyakorolt ránk, hogy mi legyen a büntetés. Mi úgy döntöttünk, hogy ezt az osztálytársunkat nem megbüntetni kell, hanem segíteni, és amit rá „róttunk”, az volt, hogy heti egy óra korrepetálásra kell mennie egy általunk kijelölt „tanárhoz”. Még a pontos időpontot is kijelöltük. A tanár, akit az osztály kijelölt, én voltam. Az iskola becsületére legyen mondva, minden további nélkül elfogadta ezt a „büntetést”. Így heti egy órában segítettem ennek az osztálytársamnak, aki minden ellenállás nélkül maradt ott a tanítás utáni korrepetáláson, én pedig élveztem, ahogy megérti a tananyagot, és fontos volt az a bizalom is, amit felém közvetített. Ez vezetett odáig, hogy matematika tanár akarjak lenni, és ehhez természetes volt, hogy a pszichológia a másik szak, mert ez adott választ mindarra, ami engem a tanári pályával kapcsolatban érdekelt. A pályaválasztás pillanata az volt, amikor megjelent a felvételi tájékoztató, és kiderült, hogy a pszichológia önálló szakká vált, vagyis nem lehet párosítani tanári szakkal. Ekkor döntöttem el, hogy inkább pszichológus leszek, nem pedig tanár. És tanítok, mióta a diplomát a kezembe kaptam…

Hogyan írná le a szakterületét a laikusok számára?
Két szakterülettel foglalkozom, amik az én fejemben nagyon is összefüggnek egymással: az egyik a tanárképzés, a másik az iskolapszichológia. Egyetemi oktatóként az oktatás a képzés teljes vertikumával foglalkozom, oktatok az alap-és mesterképzésben, tanítok tanár szakosokat és pszichológushallgatókat, óvoda- és iskolapszichológia szakos szakképzésre járó pszichológusokat, fejlesztőpedagógusokat és tanári szakvizsgára készülő pedagógusokat továbbképzés keretében és a pszichológia doktori iskolában.
A tanárképzésben egyrészt azzal foglalkozom, hogy melyek azok a területek, elméletek és kutatási eredmények a pszichológia területén, amelyek a tanárok számára gyakorlatban hasznosíthatóak, és hogyan lehet ezt úgy adni a tanár szakra járóknak, hogy a mindennapi tanári gyakorlatukat eredményesebbé tegye. Azt gondolom, hogy a pszichológia egy olyan szemléletet tud nyújtani, amely segít megérteni a diákokat, és hatékony eszközöket is ad a pedagógus kezébe a diákokkal való bánásmód és az iskolai csoportok fejlesztésében.
A másik terület, amellyel foglalkozom, azt a kérdéskört vizsgálja, hogy az egész tanári felkészítést hogyan lehet rendszerként hatékonnyá tenni. Az iskolapszichológia azzal foglalkozik, hogy közvetlenül nyújtson segítséget az iskolában a tanároknak, diákoknak és szülőknek egyaránt. Alapvetően preventív szemlélettel dolgozik, az egészséges iskolai működést segíti a tanulás, a lelki egészség, a társas kapcsolatok, az egészséges életmód alakítása terén. Az én feladatom ebben egyrészt a szakemberek képzése alap-és szakképzés szinten, másrészt a pályán levő kollegák szakmai támogatása az országos iskolapszichológiai módszertani bázis keretében, amelynek a vezetése szintén az én kötelességem. Ugyanakkor egyik feladatban sem egyedül veszek részt, mellettem áll egy népes tanszék, a PPK Iskolapszichológia Tanszéke, olyan kollegák, akik mindkét terület iránt elkötelezettek.

Jelenleg mi köti le leginkább az érdeklődését, milyen kutatásokat végez?
Úgy gondolom, a kutatói pályám nem klasszikus kutatói pálya. Az oktatás terén sem egy klasszikus területét műveltem a pszichológiának, hanem mind a tanárképzés, mind az iskolapszichológia lehetővé tette számomra, hogy a pszichológia számos területével foglalkozzam egyszerre, a szociálpszichológiától az általános pszichológián át a fejlődéspszichológiáig. A kutatást illetően is sok témával foglalkoztam és foglalkozom mind a mai napig az iskolai társas kapcsolatok jellemzőitől, ezek fejlesztésén át, a tanulói terhelés és az egészséges életmód kérdéseiig. Ezeket összefűzi, hogy mindegyik az iskola világához kapcsolódik, és az is, hogy mindegyik kutatásomat valamilyen gyakorlati igény, vagy a gyakorlat által felvetett probléma inspirálta. Úgy gondolom, így lesz ez a jövőben is, de ebben egyre nagyobb szerepet fog játszani a hallgatóim érdeklődése, főként az, hogy a PhD-hallgatóim milyen témákat hoznak az önmagam számára kijelölt irányon belül, ami az iskola és a pedagógusok világa.

Mik a tervei?
Az elmúlt időszakban mind a tanárképzés, mind az iskolapszichológia területén óriási változások történtek, az én figyelmemet alapvetően ezek a munkálatok kötötték le. Egyrészt, a bolognai képzés beindulásakor a tanárképzésben, a pszichológiaoktatásban, és általában a tanári felkészítés területén óriási változásokat hajtottunk végre – ezek a tartalmi fejlesztések izgalmas feladatot jelentettek. Ehhez kapcsolódott egy igazán kedvemre való kutatás, ami pedagógusok és hallgatók körében azt vizsgálta, hogy milyenek a képzésfejlesztési igények, milyen irányban érdemes a képzést bővíteni. Ennek kapcsán a hatásvizsgálat 2012-ben kezdődött; az erősségek és gyengeségek feltárása még előttünk álló feladat. 2013 őszén indul az újabb, újra osztatlan tanárképzés, ennek bevezetésével kapcsolatos munkákat és a hatásvizsgálatot szintén fontos feladatnak tartom mind a magam, mind a kollégáim számára.
Az iskolapszichológia területén szintén hatalmas változások történnek, melyekkel kapcsolatban számos feladatom volt és lesz is a jövőben. Napjainkban tanúi vagyunk a szakszolgálatok átalakításának, és reményeink szerint az óvoda- és iskolapszichológiai országos hálózat kiépülésének. Az iskolapszichológia több mint huszonöt éve kezdett kiépülni Magyarországon, szerencsésnek érzem magam, hogy annak idején részt vehettem a szakma megalakulásának első lépéseiben is. Ma, amikor az ország minden iskolájában a tervek között szerepel az iskolapszichológusok alkalmazása, ez nemcsak a szakmai támogatás, hanem a módszertani kutatások terén is sok feladatot jelent – ebben is úgy érzem, számos feladatot hoz még számomra is a jövő.
Az egészen közeli jövő feladata a Szabó Éva kolleganőmmel közösen szerkesztett Pszichológia pedagógusoknak c. könyv kétkötetesre bővített új kiadásának a megjelentetése, amely az átalakuló pedagógusképzés számára készül, de reméljük, hogy a pályán levő pedagógusok éppúgy örömmel forgatják majd, mint az előző kötetet.