„Bajnokságot nyerni egyetemista csapatként óriási eredmény”

Mikor került a BEAC kosárlabda szakosztályának vezetői közé?
Az egyetemi sportegyesületek közül a BEAC mellett a műegyetem egyesülete, a MAFC volt még jelentős. A két klub különböző szakosztályi hangsúlyokkal üzemelt, a kosárlabda szakosztályokat illetően a következő megosztás élt Budapesten: az egyetemi sportéletben a BEAC gondozta a női, a MAFC a férfi kosárlabdát. Mindkettő élszakosztály volt, az NB1-ben is meghatározó csapatok. A 80-as évek végétől a kosárlabda szakosztályt Erdődy Gábor professzor vezette, aki maga is kiváló játékos volt, én pedig a szakosztály tanárelnöke. A lányom tizenhárom éves korában a BEAC-hoz került, ennek is köszönhető, hogy felkértek a feladatra.

Mi volt a tanárelnök feladata?
Természetesen főszurkoló voltam. A másik fontos feladatot a sportoló hallgatók egyetemi életének támogatása jelentette, hiszen szinte alig volt köztük olyan, aki ne tanult volna, igazi intellektuális szakosztály volt ez. A tanárelnök egy kicsit a lányok egyetemi életének „kijárója” volt, hiszen a sport sok időt elvett, így fontos volt, hogy alkalmas időpontot kapjanak például a vizsgákra. Akkoriban én a TTK dékánhelyettese, majd dékánja voltam, így ebben tudtam nekik segíteni. Emellett a támogatók felkutatásában is a segítségükre voltunk: egy kevés ösztöndíjat is kaptak akkoriban, hiszen sportolóként az életük több pénzt igényelt. Az egyetem azonban ezt nem tudta finanszírozni, így szponzorokat kellett keresnünk. A kosárcsapat támogatója akkoriban a GÉPSZEV vezetője, Mandula Sándor volt, aki annak idején maga is a BEAC-ban sportolt.

Milyen volt a csapatban a hangulat?
Nagyon jó. Bild Katalin, az edző nagyszerű szakember volt, de németes, eredményorientált stílusban dolgozott, ez sokszor még a lányok egészségének rovására is ment. Nőként – bár ez a magánvéleményem – nehezebben jött ki a csapattal, mint a későbbi férfi edzők. A másodedző Buttás Pál volt, a Tanítóképző Főiskola Testnevelés Tanszékének vezetője, később át is vette a csapatot. Őt elfogadták a lányok mint vezetőt: jó lelkű ember volt és kitűnő szakember, megszűntek a villongások. A szakosztálynak három-négy olyan éve következett, amikor szárnyalt.

Milyen sikereket értek el?
A BEAC négy-öt éves fénykorában szinte mindent megnyert, elsősorban amiatt, hogy nagyszerű társaság jött össze, mind a játékosok – például Szarka Györgyi, Biró Anikó, Balogh Judit vagy Bagoly Vera –, mind pedig a már említett edzőgárda miatt. Most már elmondhatom, hogy annak idején még „nyomták” is egy kicsit a csapatot: az akkori nagy együttesek nehezen viselték, hogy egy amatőr csapat elnyeri előlük az összes címet, ők pedig profi csapataként magyarázkodhattak a saját szponzoraiknak, hogy ez miért történhetett meg. De persze ez is csak azt a nagy egyetemes igazságot erősíti meg, hogy az emberi minőség utat tör magának – a sportban is. Nem túlzás azt mondani, hogy ez 30%-kal jobb teljesítményt eredményez. Persze itt is, mint minden közösségben voltak összezördülések, de ezek elsimításában és megoldásában voltak nagy emberek Buttás Pál és Erdődy Gábor. Néhány éve összejöttünk a bajnoki cím 25. jubileuma alkalmából, jó volt találkozni újra a lányokkal, akik azóta már szakmájukban sikeres nők és családanyák.

A csapatban akkor szinte mindenki egyetemre járt, a rendszerváltás környékén vagyunk. Egyre nagyobb teret a profi sport, számos külföldi játékos érkezett, a mi csapatunkban is játszott egy litván lány. Ez a profizmus idővel azonban tönkre tette az egyetemi sportot, hiszen a végzős lányokat sokkal nagyobb fizetésért elcsalták a nagy csapatok. Akkoriban sokan szerződtek le a Tungsram és az MTK együtteséhez, vagy akár külföldi csapatokhoz is. Az egyetemi sport és az élsport azóta is külön „liga”, hiába van most is NB1-ben a csapat, mások a keretek és a lehetőségek. Természetesen akkor is megértettük, hogy a lányok miért igazolnak el profi csapatokhoz, hiszen ott sokkal jobb lehetőségek vártak rájuk mind szakmailag, mind anyagilag, de azért ezt megsínylette a szakosztály, a 2000-es évek elején már az NB1-ben sem tudott bent maradni a csapat.

Manapság nagyszerű edzője van a csapatnak: Balogh Judit, ahogy mondtam az én időmben a csapat egyik legjobb játékosa volt, a bölcsészdiplomája mellé elvégezte a TF edző szakát is. Ő nemcsak jó játékossá, de emberré is neveli a lányokat, figyelembe veszi azt, hogy elsősorban tanulniuk kell, s csak ezt követ minden más. Most már csak távolról követem ugyan figyelemmel a munkájukat, de nagyon tetszik az, ahogy dolgozik a csapat.

Milyen volt ebben a fénykorban egy meccs hangulata?
A „csarnok” a 80-as években készült el, valójában egy magtár volt, így a csapat a Menyecske utca után új helyre költözhetett. Ennek az új helyszínnek az egyik nagy előnye az volt, hogy a Műegyetem és kollégiumai csak egy ugrásnyira voltak, így az egyetemisták és a kollégisták, a MAFC-os játékosok kijártak a meccsekre. A Magyar Kosárlabda Szövetség folyamatosan fenyegetett minket, hogy betiltják a pályát, annyian jöttek a mérkőzésekre, közel ezer ember volt egy-egy meccsen. Amikor az Egyesült Izzóval vagy az MTK-val játszottunk idegenben, akkor a szurkolótábor is elkísérte a csapatot. Ehhez szerencsére jó sajtó is járult, sokat írtak rólunk, és jót.

Bajnokságot nyerni akkor egyetemista csapatként óriási eredmény volt. Sajnos az amerikai típusú egyetemi sport, ahol sportösztöndíjasként tanulhatnak diákok, itthon nem terjedt el, pedig az egyetemi bajnokságok ott majdnem olyan szinten vannak, mint a profi liga. De azt gondolom, hogy az egyetemi sportnak mindig is egyetemi sportnak kell maradnia – ezt nemcsak magánemberként, hanem volt rektorként is így gondolom.

A BEAC az 1990/91-es Magyar Kupát is megnyerte (álló sor: Porpáczi László, Buttás Pál, Balogh Judit, Dr. Klinghammer István, Molnár Edit, Harsányi Zsolt, Bagoly Vera, Szarka Györgyi, Biró Anikó, Pásztói Krisztina. Alsó sor: Dr. Varga Miklós, Veres Margit, Bársony Szilvia, Ingrid Krischukaite, Márta Bettina, Bellovai Zsuzsa, Laszity György)

Manapság Ön szerint mi az egyetemi sport feladata?
A BEAC előtt ma is le a kalappal: NB1-ben vannak, hallgatókból áll a csapat, Balogh Judit nagyszerű együttest vezet. Az egyetemi sporttal kapcsolatban fontos, hogy a hallgatóknak megannyi lehetősége van sportolni, mind szervezett edzések, mind szabadidősport formájában. Az egyetemnek támogatni kell ezt, de az egyesületi sport mindig más lesz, mint a tömegsport: az egyik „fél profi” a másik teljesen amatőr. A kettőnek egymásért és nem egymás ellen kell dolgoznia. Ami nagyon jó lenne, ha megvalósulna, egy központi sporttelep, ahol a sportélet révén a közösség is jobban fejlődhet, hiszen a mostani többlakiság eredményeként az egyesület sportolói van, hogy nem is találkoznak egymással.

Az egyetemistákról az mondható el, hogy azok sportolnak az egyetem alatt is, akiknek a sport kisgyermek koruk óta része az életüknek. Szerencsére sokan vannak így ma is, illetve a tömegsportnak köszönhetően nemcsak a sporttelepeken, de a kollégiumokban is van lehetőség a sportra. A BEAC mindkettőt nagyon jól szervezi, munkájával az alapító Eötvös Loránd is egyet értene.

Az Ön életében milyen szerepet játszott és játszik ma a sport?
Én magam is körülbelül 30 éves koromig kosárlabdáztam, sokan lejártunk játszani hetente kétszer az egyetemről is a Cukor utcai terembe. Fociban és vízilabdában Fradi-drukker vagyok, az unokámmal ki is járunk a meccsekre. Igyekszem persze a sportéletet szemmel tartani, a diáksportban pedig újra főszurkolóvá váltam, hiszen én hordom fociedzésre az unokámat: igazán komoly mérkőzéseket látok hétről hétre az U8-as kölyökligában.

Forrás: BEAC