Boldog karácsonyt, ELTE! Buon Natale!
Hogyan került Budapestre? Miért éppen Magyarországra jött? És miért az ELTE-re?
Azért választottam az ELTE-t, mert Budapesten van, és én ebbe a városba akartam jönni. Olaszország legkeletibb régiójából származom, és mindig erősen vonzott, ami régebben „a vasfüggöny mögött” volt, és amit kicsit a magaménak, ugyanakkor magamtól nagyon távolinak is érzek. Lényegében erre gondolhatott a neves 20. századi író is, aki egyébként földim, amikor azt írta, nyugtalan vágyakozás űzi a határon túlra, a hasonlóságok keresésére a másféleségekben. Claudio Magrisra gondolok, a könyv pedig a nagyszerű Duna. Szentimentális utazás a forrástól a fekete-tengerig, amit a humángimnáziumban elemeztünk, ahova jártam. A Folyón végigcsorogva Magrist Budapest nyűgözte le, Bécshez hasonló, de annál öntudatosabb városnak látta.
Szerintem Budapest – egyszerűen utánozhatatlan.
Nincs még egy hely a világon, ahol az éjszaka közepéig iszogathatsz a világ minden részéről összesereglett cimboráiddal, majd bevetheted magad egy nagy múltú fürdő termálvizébe, aztán átlődöröghetsz egy káprázatos hídon Pestről Budára, egy modern nagyváros kellős közepén, atmoszférájában. Szeretem Budapestben, hogy egyszerre van meg benne más városok minden egyes nagyszerűsége. Szeretem benne, hogy több mint ezer éve gyűjti magába a legkülönfélébb kultúrákat, melyek keveredve egymással is olvadtak össze a magyarság eredendően pusztai, vadabb szellemével. Annak ellenére, hogy ez az ország nagyon izolált, legalábbis nyelvében és tenger nélküli, kontinentális földrajzi elhelyezkedésében, azt hiszem, igazi multikulturális város. Talán azért is, mert alig négy órás autózással akár tíz másik országba is eljutni innen, Ukrajnától Bécsig, Krakkótól Belgrádig – ez egyszerűen utolérhetetlen. Ez az, amivel Budapest kiegészíti, mondhatnám: megkoronázza az Erasmus-élményt.
Joghallgató vagyok, persze, hogy a tekintélyes és régi egyetemet, az ELTE-t választottam.
Mik voltak az első benyomásai? Változott-e azóta a véleménye a városról, az egyetemről?
Amikor megérkeztem, nem azt találtam, amit vártam. Ahhoz képest, amit olvastam és képzeltem Budapestről, először kicsit elhanyagoltnak és a nagyobb olasz városokhoz képest elmaradottnak láttam. Aztán amikor turistából lassan kezdtem átvedleni helyi lakosba, láttam, hogy itt emberléptékű az élet, ami egyáltalán nem nyilvánvaló egy 1.8 milliós nagyváros esetében. A tömegközlekedés például tökéletes, évtizedekkel megelőzi az olaszországit. Végül meg is szerettem a várost, az országot, amikor már tényleg az otthonomnak éreztem. Van egy érdekes magyar szó, gyakran hallom: haza. Egyszerre jelenti a családi fészket és az országot. Erre a szóra éreztem rá Szerbiából jövet, amikor a határon álltam a sorban. Vágytam rá, hogy Magyarország polgáraként öleljen magához, tényleg haza akartam jönni, tényleg hiányzott Magyarország, jobban, mint Olaszország abban a pillanatban.
Valószínűleg ez az Erasmus-élmény fordulópontja és pénzben nem mérhető nyeresége: egy idegen hely otthonná, hazává válik.
Tényleg azt hiszem, hogy az Erasmus program az egyetlen lehetőség ma arra, hogy egy idegen hely az otthonoddá váljon, méghozzá úgy, hogy nemzetközi társaságban vagy, a szakmáddal foglalkozol, és mindezért még fizetnek is.
Miben különbözik a magyar és az olasz jogászképzés? Voltak-e szakmai elvárásai, mielőtt az ELTE-re érkezett?
Elég sokféle kurzust vettem fel az ELTE-n, és szembe is találtam magam néhány nem csekély kihívással. Szakmai mélység tekintetében természetesen nem lehet összehasonlítani a hazai, anyanyelvi képzést egy külföldi Erasmus programéval. Az otthoni képzés persze jóval magasabb szintű mindenhol. Az Erasmus kurzusokon viszont azt tanultam meg, mennyire másképp is lehet közelíteni a joghoz és általában az élet ügyes-bajos dolgaihoz.
Nálunk Olaszországban például főként szóbeli vizsgák vannak, az előadások pedig nagyon akadémikusak, a hallgatók és az előadók között nagy a távolság. Itt az ELTE-n főként írásban kellett számot adni a tudásomról, és a vizsgák nagy része „nyitott könyv” vizsga volt, ami könnyebbnek tűnik, először én is ezt gondoltam, de igazi kihívásnak bizonyult minden alkalommal. Az ilyen vizsgákon nem definíciókra kérdeznek rá, amiket könnyen le lehet szedni a netről, hanem konkrét problémát kell megoldani a könyvekben megtalálható törvények alapján. Ezt a fajta közelítési módot sokkal hasznosabbnak érzem, ennek van köze ahhoz, amit majd a szakmánkban is elvárnak tőlünk, hogy képesek legyünk egy ügyet megoldani, a rendelkezésünkre álló anyagok alapján képesek legyünk megoldást találni egy problémára. A memorizálásban is ez az út bizonyult hatékonyabbnak. Az olasz képzés vizsgaközpontú jellege nem támogatja a hosszútávú memóriát, a nap végén csak ki kell nyitni a könyved… Talán ma ez az olasz egyetemi képzés rákfenéje: a valós jogi ügyekhez nincs köze az oktatásnak.
Az ELTE-n a vizsgát sokkal inkább éreztem a tanulás egy lépcsőfokának, mintsem a tanulási folyamat lezárásának.
Prezentációk készítése és más csoportos feladatok végzése során is sok mindenre rácsodálkoztam, a csoportos gyakorlatok során könnyebb volt megtanulni valamit, mint hosszadalmas egyéni munkával; azt vettem észre, hogy a csapatmunka különböző, korábban nem ismert képességeimet aktiválta, mint például a csoporton belüli eltérő nézőpontok esetében a koordináció, a kompromisszumkötés. Erre nagy szükségem lesz, ha dolgozni fogok, hiszen az ügyvédi irodák mostanában egyre kiterjedtebb kapcsolatokra törekszenek, és jó, ha építően együtt tudunk működni, meg tudjuk osztani az elképzeléseinket a partnerekkel.
Eltér egymástól a magyar és az olasz jogrendszer? Mennyire érezhető ez?
A magyar jogrendbe nemigen akartam beleártani magam, ennek nem látnám hasznát Olaszországban a munkám során, ezért a nemzetközi területekre figyeltem inkább, amire otthon is szükségem lehet. De szerencsére kapcsolatba kerültem jelenlegi és volt magyar joghallgatókkal is, és velük beszélgetve az derült ki, hogy vannak dolgok, amik ugyanúgy működnek még egy olyan országban is, melynek a nyelve annyira más, mint az enyém. A magyar és az olasz jogrendszer közös alapját a római jog jelenti, ma pedig a nemzetközi jog és az EU-jog köti össze Európa országait Spanyolországtól Romániáig.
Hozott ez a néhány hónap változást az érdeklődésében? Változott valami a terveiben?
Ennyire stimuláló környezetben kiélesednek az érzékek, mint születéskor a kisbabáéi. Vannak az életnek értékesebb fázisai, vannak jelentőségteljesebb időszakok, én ilyennek látom az életemben ezt az öt hónapot itt Budapesten, az ELTE-n. Bizton állíthatom, hogy kitágult a látóköröm. Mielőtt idejöttem, eszembe se jutott, hogy máshol is dolgozhatnék, mint Olaszországban, a legtávolabbi hely a szülővárosomtól egy másik nagyobb olasz város lehetett volna. Most egyáltalán nem tartom elképzelhetetlennek, hogy ügyvédként vagy konzulensként külföldön, idegen helyen dolgozzam. Valószínűleg persze Olaszországban fogok élni, mégis, képessé váltam arra, hogy angolul jogi ügyekkel foglalkozzam és Magyarországon, nemzetközi közegben erről beszéljek.
Mire voltak jók az egyetemen kívüli programok? Változtat valamiben az életmódján, ha hazautazik?
A leginkább a magyar kultúra fogott meg. Legelőször is a nyelv, amihez foghatóval még soha nem találkoztam. A 15 vagy hány jelentése ugyanannak a főnévnek, attól függően, hol helyezkedik el a mondatban és milyen toldalékai vannak.
Rendszeresen meghallgatom az időjárás-jelentést. Hol zápor, hol zivatar várható.
Az emberek az anyanyelvükön gondolkodnak, a nyelv ad keretet a gondolataiknak. Nyelvet tanulni a legjobb módja annak, hogy beleássuk magunkat egy kultúrába, így tanuljuk meg, hogyan gondolkodnak azon a vidéken. Magyarországon először a családnevüket mondják az emberek, amikor bemutatkoznak, csak aztán a keresztnevüket. Gyanítom, hogy ez nemcsak nekem tűnt először merevnek és rém furának. Aztán rájöttem, hogy azért van ez így, mert Magyarországon a közösség megelőzi jelentőségében az egyént, relevánsabb annál, és az identifikációnak ez egy fontos eszköze.
Aztán ott van az egészségedre!, ami a cheers magyar megfelelője, egyben jókívánság is. Ha betérsz egy budapesti kocsmába egy sörre, biztos, hogy sűrűn fogod hallani. Fura, hogy ivás előtt, közben és után is használják, sőt, káprázatos módon így köszönnek vissza, amikor távozol: még egyszer ráerősítenek a másikat érintő jókívánságra, ami már minden poháremeléskor is elhangzott!
Mindenképp haza akarom vinni magammal az itteni termálkultúrát. Sok fürdőbe eljutottam, kisebb helyi fürdőkbe is, és azt tapasztaltam, hogy ide nem sportolni járnak az emberek, nem úszni akarnak vagy merülni, mint nálunk a tengerben, hanem a víz lélekerősítő funkcióját használják ki. Megpihennek, befelé fordulnak, elbeszélgetnek – ahogy mi egy csésze kávé mellett a bárokban szerte Olaszországban. Ülsz a vízben, próbálsz valamit elkapni a melletted ülők beszélgetéséből, vagy csak találgatod, kik is lehetnek azok az emberek, és már repülsz is vissza a múltba. A medence forró vize fölött a gőz majdnem a török kupoláig ér az egyik legrégebbi fővárosi fürdőben, a Királyban, a beszélgető alakok lassacskán belevesznek a párába, s Te a XVI. században találod magad, ottomán birodalmi emberek körében, akik politikáról, hétköznapi dolgokról cserélnek éppen eszmét.
Ilyen varázslat csak Varázsföldön lehetséges, és nem hiszem, hogy valaha is máshol találkozni fogok hasonlóval.
Mindenképpen viszem magammal Olaszországba a magyar konyhát is. Jó néhány honfitársam gondolja úgy, hogy az olasz konyha a legjobb a világon, és én ezzel nagyjából egyet is értek. Mások úgy vélik, nincs az olasz ételnél finomabb, ezért nincs is értelme máshol próbálkozni – ezt már erősen vitatom. Azt hiszem, hazatérésem után több hagymát és paprikát fogok enni, mindkettő jellegzetes ízt ad az ételeknek, egészséges és C vitaminban gazdag.
De legfőképpen annak büszke tudatával fogok hazatérni, hogy van egy második hazám, egy másik életem, vannak új barátaim, köztük olyanok, akikre különös melegséggel a szívemben fogok gondolni mindig, amikor a Nap első sugarát Itáliában meglátom.