Bronzkori populáció leszármazottai kerültek elő a Balaton mellől

A vizsgálatok kiindulópontját adó tömegsír különlegessége, hogy a nyolc egyén testét – a korszakra jellemző hamvasztásos temetkezési rítustól eltérő módon – egy települési gödörben helyezték el. Az emberi maradványokat az ELTE Biológia Doktori Iskola hallgatója, Gerber Dániel a HUN-REN BTK Régészeti Intézetében működő, Kiss Viktória vezette Lendület Mobilitás Kutatócsoporttal együttműködésben genetikai vizsgálatnak vetette alá. A kutatást Szécsényi-Nagy Anna, a HUN-REN BTK Archeogenomikai Intézet igazgatója, valamint Ari Eszter, az ELTE Genetikai Tanszék kutatója vezette.

A vizsgálatok elsődleges célja a csaknem ezer év alatt lezajlott lezajlott népességtörténeti események feltárása volt. Az eredmények azt mutatják, hogy az elhantoltak közül a Somogyvár–Vinkovci-kultúrához tartozó egyén harmadrészben az akkori dél-dunántúli őslakosok, kétharmad részben pedig a kelet-európai sztyeppékről érkező, valószínűleg indoeurópai nyelveket beszélő népcsoportok egy korábban nem vizsgált, feltehetően a Baltikumból származó ágának leszármazottja. Az általa képviselt populáció genetikai összetétele jobban hasonlított a modern balkániakhoz, mint az őket valamikor i.e. 2200 környékén a térségből kiszorító, a Kisapostag-kultúrához tartozó közösség.

A 11 csontvázas temetkezés teljes genomelemzése alapján ez az újonnan érkezett népesség európai viszonylatban

a korszakban egyedülállóan magas, ún. ősi vadászó-gyűjtögető genetikai örökséggel rendelkezett.

A vadászó-gyűjtögetők története a jégkorszak előtti időkre nyúlik vissza, ők voltak Európa őslakosai a földművelés elterjedése előtt. Az i.e. 7. évezredtől fokozatosan beolvadtak a Közel-Keletről újonnan érkező földműves csoportokba, eddigi ismereteink szerint az utolsó elzárt közösségek az i.e. negyedik évezred elejére eltűntek Európából. A Kisapostag-kultúrához tartozó populáció genetikai kutatása azonban radikálisan kitolta továbbélésük idejét.

Az elemzett csoport ugyanis egy, a mindössze néhány száz évvel a Dunántúlon való megjelenésük előtt létezett, nagyrészt érintetlen vadászó-gyűjtögető forrásból származik. Fontos megjegyezni, hogy egy szintén a napokban megjelent – párhuzamosan zajló kutatás eredményeit közlő – tanulmány az ebből a régióból származó adatok alapján felismerte ennek a genetikai komponensnek a jelentőségét, ugyanakkor annak forrását a Baltikumhoz kötötte, míg jelen publikáció eredményei egy korábban ismeretlen, a mai Nyugat-Ukrajna / Moldávia térségében azonosítható forrásra mutatnak.

“A genetikai nyomokat követve ugyanennek

a populációnak több megjelenését és ezzel együtt vándorlási útvonalát is fel tudtuk vázolni

Németország, Csehország, Lengyelország, Ukrajna és a balti államok területén feltárt hasonló korú vagy korábbi időszakokhoz tartozó maradványokat vizsgálva. Ezek az eredmények számos korábbi, az európai őstörténetet érintő régészeti és genetikai ellentmondás feloldásához járulnak hozzá” – hangsúlyozta Gerber Dániel, a tanulmány első szerzője.

Balatonkeresztúr-Réti-dűlő, nyolc egyén temetkezése (tömegsír) a középső bronzkorból, i.e. 1770 és 1620 közötti időből. (Fotó: Fábián Szilvia, HUN-REN BTK Régészeti Intézet Adattár)

A mészbetétes kerámia kultúrájához tartozó tömegsírban található egyének, akik feltehetően egy járványos betegségben hunytak el, a Kisapostag-kultúrához tartozó közösség közvetlen leszármazottai voltak. Emellett a régió őshonos (nem a Somogyvár–Vinkovci-kultúrához köthető) népességével való anyai ági keveredés is kimutatható, így a különleges vadászó-gyűjtögető eredetű genetikai örökségük már csökkent.

Mindkét közösség patriarchális társadalmi berendezkedésű volt. Ezek a mészbetétes kerámia kultúráját érintő korábbi genetikai kutatások fényében apai ágon szerveződő, régiónként elkülönülő, klán-jellegű közösségek lehettek.

E populáció a Kárpát-medencében elsősorban különlegesen díszített kerámiaművességéről vált ismertté.

“A genetikai vizsgálatok szerint későbbi csoportjaik Közép-Európa más térségeiben is megjelentek. Például a németországi Tollensében feltárt, az első ismert (i.e. 1300 körül zajlott) európai háborúhoz köthető harcosok maradványai nagyrészt ennek a populációnak a – stroncium izotóp elemzés alapján valószínűleg Prága környékéről származó – képviselői közül kerültek ki” – hangsúlyozta Kiss Viktória,  a Lendület Mobilitás Kutatócsoport vezetője.

Annak ellenére, hogy az elmúlt négyezer év népmozgásai mára szinte teljesen eltörölték ezt a bronzkori populációt, néhány magyarországi apai ági leszármazott feltűnik az adatbázisokban, jelezve, hogy ha csekély mértékben is, de hozzájárultak a modern magyar népesség genetikai kialakulásához.

A populációgenetikai eredmények mellett a publikáció számos módszertani újítást is tartalmaz, többek között a genetikai betegségek kutatását is a kérdéses csoportokban. Az eredmények között szerepel az első Jacobs szindrómával azonosított őskori egyén, aki két Y kromoszómával, a köznyelvben “szuperférfiként” ismert genetikai rendellenességgel született. Az elnevezés a két Y kromoszómával rendelkező férfiak feltételezett erőszakos hajlamára utal, de valójában ennek az állapotnak nem bizonyított ilyen jellegű hatása.

Szintén az új eredmények közé sorolható az eddigi legkorábbi azonosított kétpetéjű ikerpár is Balatonkeresztúrról: a tömegsírból 1,5–2 éves gyermekek, egy kisfiú és egy kislány maradványai kerültek elő. A fellelt genetikai kórképek között szerepel a Leber-féle veleszületett vakság, a testi és szellemi visszamaradottságot okozó Lig4 szindróma, az izommerevséget, így mozgási nehézségeket okozó HSP (hereditary spastic paraplegia) és az autizmus is. Bár a tünetek megjelenésére több esetben csak közvetett bizonyítékok utalnak, az eredmények hozzájárulnak az örökletes betegségek epidemiológiai kutatásához.

A Kisapostag-kultúrához tartozó, i.e. ~2100–1900 közé keltezhető, S13-as számú sír egy 35–45 éves nő maradványait rejtette, akit a kultúra többi tagjához hasonlóan oldalt fekvő, alvó pózban, de azoktól eltérő, különös kartartással temettek el. A meglepően jó állapotban megőrződött csontváznak és a genetikai adatoknak köszönhetően készülhetett el a sír és az arc rekonstrukciója Kustár Ágnes, Herceg Zsuzsa és Gerber Fanni segítségével.

A közelmúltban elhunyt Kustár Ágnes munkájának köszönhetően a Kisapostag-kultúrához tartozó, a kutatók által Jelenának keresztelt balatonkeresztúri nő arcrekonstrukciója is elkészülhetett. “Ez nem csak az első női arcrekonstrukció a magyarországi bronzkorból, hanem az első a kelet-közép-európai régió bronzkori időszakából, amelyet genetikai adatok segítségével a pigmentációra (szemszínre, hajszínre és bőrtónusra) vonatkozó információval kiegészítve hoztunk létre” – tette hozzá Szécsényi-Nagy Anna.

Forrás: ELTE TTK