E. Abaffy Erzsébet (1928–2023)

E. Abaffy Erzsébet 1928-ban született Budapesten. Magyar–latin szakos tanulmányait a Debreceni Egyetemen végezte, ahol Bárczi Géza tanítványa és egyik legközelebbi munkatársa lett. Fiatal oktatóként 1952-ben jött Budapestre, amikor az ELTE-n Bárczi vezetésével létrejött a II. sz. Magyar Nyelvtudományi Tanszék. Oktatói pályáját 1970-től az akkor megalakult Magyar Nyelvtörténeti és Nyelvjárástani Tanszéken (mai nevén a Magyar Nyelvtörténeti, Szociolingvisztikai, Dialektológiai Tanszéken) folytatta egészen 1988-as nyugdíjba vonulásáig.

Nyelvtörténeti munkásságának középpontjában pályája elején a 16. századi misszilisek kutatása állt, melyek titkaiba fiatal kutatókat is bevezetett. A Benkő Lóránd főszerkesztő neve alatt megjelent A magyar nyelv történeti nyelvtana című háromkötetes szintézisben ő dolgozta fel a magyar igejelezés és igeragozás történetét egészen ómagyar kor végéig, de az ő nevéhez kötődik a Kiss Jenő és Pusztai Ferenc által szerkesztett Magyar nyelvtörténet (2003) kötet „Hangtörténet” című fejezete is.

Munkásságáért 1995-ben megkapta a Magyar Nyelvtudományi Társaság Révai Miklós-emlékérmét, emellett 1999-ben Akadémiai Díjjal, 1999-ben Eötvös József-koszorúval tüntették ki, 2003-ban pedig a Déry Tibor-díjat vehette át.

Kiemelkedő szerepet töltött be a szakmai közéletben, munkáját a rendszerszerűség keresése, az okok feltárására való törekvés hatotta át, s az a logika, amellyel egy-egy jelenségkört megvilágított, rendkívül érdekessé tette fejtegetéseit. Ez a szellemiség érvényesült oktatói tevékenységében is: miközben szigorú és következetes tanárként ismerték, derűs, valódi érdeklődés élt benne hallgatói iránt, szívén viselte, sőt előmozdította sorsuk alakulását, életműve így kollégái és tanítványai szívében is tovább él.

Forrás: ELTE BTK