„Egyszeri és megismételhetetlen együttállás volt ez”

2018.10.30.
„Egyszeri és megismételhetetlen együttállás volt ez”
Középiskolás korában még válogatott kosárlabdázónak készült, s habár a gimnáziumi évek után is folyamatosan játszott, a történészi hivatást választotta. Az egykori BEAC-os center végül a női kosárlabda szakosztály vezetője, majd az ELTE tanszékvezetője és rektorhelyettese lett. Erdődy Gáborral, az Új és Jelenkori Magyar Történeti Tanszék egyetemi tanárával beszélgettünk.

Milyen szerepet töltött be az életében a sport? Hogyan kezdődött?
A sport változó intenzitással és jelleggel, de mindig is meghatározó része volt az életemnek. Kezdetben csak nézőként és szurkolóként lelkesedtem, elsősorban a labdarúgásért. Felső tagozatos koromban beleszerettem a jégkorongba, rengeteg meccsre kijártam. Ekkor kezdtem el magam is focizni, kapus voltam, majd amikor az Eötvös József Gimnáziumba kerültem, ami akkor a kosárlabda egyik hazai fellegvára volt, váltottam a kosárlabdára. Rövid időn belül leigazolt a Központi Sportiskola, egy nagy és komoly szakosztály. A gimnazisták között profi játékosoknak számítottunk, éjjel-nappal, télen-nyáron edzettünk, szép sikerek értünk el, nagyon élveztem minden percét. Akkor még zongorázni is jártam, és be kell vallanom, a kettő együtt már a tanulás rovására ment. Választanom kellett, mi a fontosabb: a tanulást és a kosárlabdát választottam.

Milyen poszton játszott?
Center voltam, de centernek túl alacsony. Ifi szinten még ment a dolog, de aztán már nem. Az edzőnk olyan szinten fanatizált bennünket, hogy mindannyian komolyan hittünk abban, hogy válogatottak leszünk és világversenyeken szerepelünk majd.

A gimnázium után is rendszeresen játszott?
Jött az érettségi, az egyetemi felvételi, majd a katonaság. Közben igazolt le Haris Ferenc bennünket a Műegyetem csapatához, a MAFC-hoz. Mint mindenki, én is komolyan edzettem, készültem az idényre: a férfi bajnokságban ez a csapat nagyon jónak számított, rá egy évre férfi bajnokságot nyertek, igaz, már nélkülem. Gabányi, Kangyal, Prieszol – fantasztikus nagy nevek. Csakhogy amikor elkezdődött az egyetem szeptemberben, rájöttem, hogy a két dolog, a versenyszerű sport és a tanulás nem egyeztethető össze. Azt gondolom, hogy

nagyon fontos, hogy mindenki „be tudja lőni” a saját helyét az élet különböző területein:

én láttam és tudtam, hogy centernek nem vagyok jó NB1-es játékos, így aztán úgy döntöttem, hogy az egyetem lesz az igazi hivatás, és ekkor igazoltam át a BEAC-ba, ami minden szempontból jó választásnak bizonyult. Ha a MAFC-ban maradtam volna, lenne ugyan egy aranyérmem, de rengeteg jó élménnyel lennék szegényebb. Sőt, ha nem leszek BEAC-játékos, akkor sportvezetőnek sem kérnek fel később.

Miben volt más ott játszani? Milyen élményeket szerzett?
A BEAC férfi csapata akkor az NB2-ben versengett. Nagyon élveztem, hosszú-hosszú évekig rengeteget játszhattam, gólkirály lehettem: ez már „csak” szórakozás volt számomra, de nagyon szerettem. Kiváló közösség volt itt, egyemre járó vagy egyetemet végzett emberek sokasága, intellektuálisan is nagy kaland volt.

Az egykori játékos aztán sportvezető lett.
A nyolcvanas évek elején kerestek meg azzal, hogy vállaljam el a női csapat szakosztályvezetését. Egymás után edzettünk ugyanott, így jól ismertem őket, ebben az időszakban hol feljutottak, hol kiestek az NB1-ből – ezzel kellett valamit kezdeni. Ekkor érkezett hozzánk edzőnek Kertész István is, egy fantasztikus szakember. Elhatároztuk, hogy belevágunk, felhozzuk a csapatot. Az első elnökségi ülésen ezt el is mondtam: a női csapat három éven belül dobogón lesz, s a női csapatok közül éppúgy kiemelkedik majd, mint a férfiaknál a MAFC együttese. Természetesen kinevettek, de én úgy voltam vele, ha nem tűzünk ki magunk elé célokat, akkor nem érdemes csinálni.

Az 1989/90-es magyar bajnok BEAC csapat (Felső sor: Buttás Pál, Balogh Judit, Pásztói Krisztina, Bíró Anikó, Haris Ildikó, Szarka Györgyi, Prieszol, Bild Katalin. Alsó sor: Major Csilla, Németh Zsuzsanna, Szkok Andrea, Fogas Ildikó, Klucsik Ágnes, Bagoly Vera és Stampf Krisztina)

Mi történt az ominózus ülés után?
Szerencsére nagyon sok minden összejött – a szó jó értelmében. Ezek egyike sem volt törvényszerű, nem is személyes érdem. Már jóval azelőtt, hogy szakosztályvezető lettem, működött a BEAC női kosárlabda iskolája, Komáromi Ede vezetésével, ott edzősködött Szabari János, egy másik kiváló szakember is. Az első időben – a korábbi nagy játékosok eligazolása után – az volt a célom, hogy ne essünk ki, aztán pedig elkezdtünk javulni, egyre feljebb jutottunk. Beérett az utánpótlás is: világklasszis játékosunk, Balogh Judit „Bubu” vezetésével csodás eredményeket értünk el. Sajnos az első bajnoki győzelmünket meglehetősen furcsa körülmények között ’88-89-ben elvették tőlünk, de a rákövetkező évben már minden meccset 25–30 ponttal nyertünk, azokat a győzelmeket már nem tudták elcsalni.

Hogyan alakult át az amatőr csapat bajnokcsapattá?
Kezdetben minden játékos gimnazista volt, igen csekély ösztöndíjjal, az edző is csak félállásban dolgozott a klubnál. A szakosztályvezető társadalmi munkában végezte a dolgát, ahogy az intéző és mindenki más is. Az ellenfelek viszont a profi, nagy, szocialista csapatok voltak: a Tungsram, az MTK, a Spartacus, óriási büdzsével. Hatalmas ellenszélben játszottunk! És mégis, amatőr bandaként sorra vertük őket. A bajnoki cím megnyerésekor már nemzetközi szinten is erős csapatunk volt. Amikor ez a csapat 1990-ben elindult a Bajnokok Ligájában, én Bonnba kerültem mint nagykövet, így a szakosztályvezetői pályafutásom véget ért, és lassan a csapat is szétesett: Balogh Judit végzett az egyetemen, eligazolt, elvitte a BSE, Biró Anikót pedig az MTK. A kezdő ötöt pillanatok alatt szétszedték. Még néhány évig a középmezőnyben voltak a többiek, de aztán ők is eligazoltak.

Ugorjunk vissza kicsit: milyen mindennapos feladatai voltak szakosztályvezetőként?
Az első és legfontosabb az volt, hogy biztosítsam a csapat működési feltételeit. Ahogy egyre jobbak lettünk, ez egyre nagyobb kihívást jelentett. Szerencsére sikerült szponzort találni, ez hatalmas segítség volt. Rengeteg hazai, vidéki meccsen voltam ott, edzőtáborokban, külföldi utakon. Emellett persze rengeteg ügyintézés, viták a BEAC vagy épp a Kosárlabda Szövetség vezetőivel. Mindig volt valami. Megkönnyítette a munkámat, hogy az egyetem és főleg a bölcsész kar akkori vezetése egyértelműen sportbarát volt, így a maga eszközeivel és lehetőségeivel ahol tudott, segített. Pölöskei Ferencet emelném ki: ő az Új és Jelenkori Magyar Történeti Tanszék vezetője volt, akadémikus és egyetemi tanár, kijárt a meccsekre, amiben tudta, támogatta a csapatot. Az egyetem támogatásának és az egyesület munkájának köszönhetően születhetett meg a bajnok csapat, egyszeri és megismételhetetlen együttállás volt ez.

Ha néhány, a csapathoz köthető meghatározó élményt kellene megneveznie, melyek lennének azok?
Az egyik az első nemzetközi sikerünk a Duna Kupán, ahol osztrák, cseh, szlovák és magyar csapatok játszottak. Ezt megnyerni hatalmas áttörést jelentett, de jól jellemzi az akkori sajtót, hogy alig jelent meg róla valami itthon. A másik a magyar bajnoki cím, amelynek egyik fontos előzménye volt, hogy Buttás Pál lett a csapat edzője, akit Bild Katalin segített a munkában. A legkellemetlenebb élményt pedig, amikor elvették tőlünk a megnyert bajnokságot, már említettem. Mindent összevetve, nagyon fontos és szép időszaka az életemnek, amikor 5–6 éven át szakosztályvezető voltam. Sok idő és energia elment rá.

Hogyan tudta összeegyeztetni a szakosztályvezetői feladatokat az egyetemi teendőkkel?
Nehezen. Lényegesen kevesebbet jártam könyvtárba és lényegesen kevesebbet írtam. De ez ilyen korszak volt, egyáltalán nem bántam meg. Innen visszanézve olyan mindegy, hogy tizennégy könyvet írtam vagy tizennyolcat, az viszont, hogy egy ilyen fantasztikus csapatnak lehettem a szakosztályvezetője és egy ilyen nagy dolgot együtt megcsináltunk, felejthetetlen. Lehet, hogy nyerek valamit, ha akkoriban inkább kutatok, de azt hiszem, sokkal többet veszítettem volna, ha kimarad az életemből ez az óriási élmény. Szerencsére a Jóisten egész életemben úgy terelgetett, hogy

az útelágazásoknál sikerült a jó helyre tévednem. 

Ilyen volt az is, amikor nagykövet lettem Bonnban és a Vatikánban. Ezt követően hívtak a Külügyminisztériumba is, de akkor már vissza akartam jönni az egyetemre. Mindig megmaradtam ELTE-snek, soha szóba nem jött, hogy ezt valaha is feladjam.

Manapság nyomon követi a sportvilág történéseit?
Persze, a mai napig figyelem a Balogh Judit vezette BEAC női csapatának eredményeit, a kötődés megmaradt. A kosárlabdát egy az egyben követem, női és férfi bajnokságokat egyaránt. És minden hokimeccset is végigizgulok; amit a válogatott mostanában produkál, az valami csodálatos!

Forrás: BEAC