„Életet lehelni a holt tárgyakba”

Hogyan kezdett érdeklődni a régészet iránt?
Nem is emlékszem olyanra, amikor nem akartam régész lenni. Mióta olvasni tudok, azóta történelmi regényeket olvasok. Ami a legtöbb embert megfogja, az A régészet regénye Ceramtól – engem a mezopotámiai régészetről szóló rész ragadott meg és az, hogy ez az a terület, ahol korlátlan mennyiségben lehet még írásos emlékeket találni. A régészet és az írásbeliség, az ókori keleti nyelvek iránti érdeklődés nagyon mélyen bennem van. Más területek is érdekeltek, de egyetemista koromra már visszatértem ehhez a területhez, ekkorra már megszilárdult bennem, hogy Mezopotámiával és az ékírással szeretnék foglalkozni. Ceram volt az első lökés. A mai generációnak már nem annyira ismert, de ez olyan könyv, amelyet régebben nagyon sokan olvastak. Komoly szakember írta regényes formában, álnéven, és nagyon pontosan festette le benne a korabeli ásatásokat.

Milyen régészeti területeken tevékenykedett?
Az én szakterületem, ha röviden akarom megfogalmazni, akkor az ókortudomány. Ez egyszerre jelenti az írásos szövegeket, a történelmet, a régészetet. Megtanít teljességében szemlélni a múltat. Ezen belül az asszirológia az a speciális terület, amely az ékírásos nyelvekkel, a sumerrel és az akkáddal foglalkozik. Egyetemista koromban arra készültem, hogy feltétlenül keleten fogok ásni, ezért tréningként, hogy jó régészeti gyakorlattal rendelkezzem, őskori ásatásokon vettem részt, ezen a területen még ma is oktatok. A másik, ami véletlenszerűen jött, hogy amikor először kijutottam egy keleti ásatásra, Szíriába, mindjárt a második napon egy bizánci mozaikra bukkantam azon a területen, amelyen dolgoztam. Ez német ásatás volt, és a vezetővel úgy állapodtunk meg végül, hogy a bizánci kolostor feltárása önálló program lesz, azon belül pedig teljesen szabad kezet kaptam. Volt tehát egy saját ásatásom, amely ma az egyik legjelentősebb bizánci emlék Szíria területén. Az az érdekessége egyébként, hogy agyagtéglából épült, nem pedig kőből, amire korábban nem volt példa, és teljesen ép mozaikok találhatóak benne, szír feliratokkal. (Hobbi szinten egyébként a kedvenc területem a középkori művészet. Egyetemista koromban régészet-művészettörténet szakos voltam, és azóta, amikor utazom, a világot járom, akkor elsődleges, hogy meglátogassam a középkori katedrálisokat, kolostorokat, illetve képtárakat.) Az a terület, amellyel igazából szerettem volna foglalkozni, Dél-Irak lett volna, de sajnos úgy tűnik, az életemből ez egyelőre kimarad, Irakban csak rövid időt töltöttem sajnos. Már volt helyem egy másik német ásatáson, az iraki-iráni háború azonban olyan fordulatot vett, hogy az ásatás végül elmaradt. Ehelyett mentem Szíriába, az ezt követő időszakban pedig, az első Öbölháború után az embargó miatt már nem voltak ott ásatások. A szíriai ásatáson a terepmunka ’95-ben befejeződött, utána a British Múzeumban ékírásos táblák feldolgozásába kezdtem bele, ami persze nem akkora kaland, de izgalmas. Ezek Hammurapi-kori táblák, amelyeknek egy része még kiadatlan, ezeknek a feldolgozása folyamatban van.

Voltak a pályája során olyan mentorai, példaképei, akik nagy befolyással voltak Önre?
Igen, a régészetben például Szabó Miklós professzor, akitől klasszika archeológiát tanultam, a művészettörténetben Marosi Ernő professzor, és aki talán a legfontosabb volt számomra, az Komoróczy Géza volt az assziriológia területén, de nagy hatással volt még rám müncheni tanulmányaim során Dietz Otto Edzard és Claus Wilcke, mindketten vezető assziriológusok. Fiatalkoromban nem voltam annyira tekintélykövető, mindig a saját utamat szerettem volna járni. Idősebb fejjel már úgy gondolom, tudnék példaképet választani – ha valakit kellene, az Walter Andrae lenne, egy német régész, aki Assur városát tárta fel. Ő fantasztikus hatással volt a mezopotámiai régészetre. Építész-régész volt, először alkalmazta a legfinomabb ásatási és régészeti módszereket. Ő képezte ki azokat a munkásokat, akik Irak területén még mindig az európai szakemberek szakértelmével tudnak ásni, a serkatikat, akik generációról generációra örökítették ezt azóta is, az 1900-es évek óta.

Mennyire népszerű ma Magyarországon a régészet, a régészeti képzés?
Amikor én felvételiztem, akkor 18–20-szoros volt a túljelentkezés. Ez mostanra visszaszorult, nyilván azért is, mert a rendszerváltás előtti egy sokkal romantikusabb időszak volt és sokkal eszmeibb dolgok mozgatták az embereket. De ma is rendkívül népszerű a terület, az Intézet nem panaszkodhat. Egyik feladatom a régészeti oktatás szervezése, így elég jól látom a különböző évfolyamokat, azt, hogy milyen típusú érdeklődéssel jönnek. Még mindig 3–4-szeres túljelentkezés van, és elég jók a pontszámaink, ami azt jelenti, hogy jó képességű és elhivatott diákok jönnek. Amire büszkék vagyunk, hogy a BA- és MA-képzések létszáma konstans, 30–30 diákunk van általában, és 20 körüli a PhD-hallgatók száma is minden évben.

Milyen ma a szakma helyzete Ön szerint?
Az utóbbi években ez sokkal nehezebb. Korábban, amikor a nagy beruházások csúcspontja volt, az autópálya-építkezések, akkor gyakorlatilag mindenki el tudott helyezkedni, ha nem is tartós állásban, de szerződéssel. Ez erősen visszaesett, és az új régészeti törvények visszaszorították a finanszírozást is. A mi intézetünkben is vannak nehézségek, mivel elég komoly erőkkel vett részt a Régészettudományi Intézet ezeken az ásatásokon, és így ennek a hiánya azért érződik a nyári gyakorlati lehetőségekben is, nem is beszélve az infrastruktúra finanszírozásáról. A régészet most kisebb válsághelyzetet él át, ami kívülről nem látszik annyira. A szakma, benne mi is, erre kifelé való nyitással próbál reagálni, most volt például nemrég a Magyar Régészet Napja, amikor a munkatársainkkal együtt remek programot sikerült összeállítani, több száz érdeklődővel. A Magyar Régész Szövetség, amelynek a vezetésben szintén részt veszek, kezdeményezte a Magyar Régészet Napja megvalósítását, mivel minden régész számára fontos, hogy a társadalom megismerje és megértse, miért van nagy jelentősége ennek a szakmának. Ez a közös kulturális örökségünk. A hozzá nem értő emberek gyakran mondják azt, hogy a régészek elszórják a pénzt. Biztosan előfordul persze pénzszórás is, de azt nem a régészek csinálják, hanem a közbeiktatott intézmények, amelyek nem közvetlenül a régészettel foglalkoznak.

Milyen eredményeire büszke a leginkább?
Nos, ami először eszembe jutott: a tanítványaim. Nem saját magam, hanem a tanítványaim sikerére. Asszirológiából például az utóbbi időben két diákom kapott DAAD-ösztöndíjat Németországba, amelyet a társadalomtudományi területről összesen hat-nyolcan kapnak meg évente. De ha szakmailag nézzük, akkor talán arra vagyok a legbüszkébb, hogy a régészet elméleti megközelítésében egy újfajta, nem tárgyközpontú, hanem elméleti kiindulópontú és szellemtörténeti irányzatú régészetben sikerült a szakmára hatással lenni. Nagyon sokat dolgoztam azon is, hogy Renfew és Bahn nagy régészeti könyve magyarul megjelenhessen, már ez is nagy hatással volt a hazai régészetre, és aztán szép lassan a munkatársaimmal együtt sikerült egy olyan szellemi műhelyt kialakítani, amely az oktatáson keresztül a diákokra is átterjed, főleg az őskori régészetben következett be szemléletváltás. Fontos számomra az is, hogy sikerült megszervezni az Ősrégészeti Társaságot, amely ma már nemzetközi elismertségű folyóiratot ad ki. De büszke vagyok a bizánci kolostor ásatására és az óbabiloni társadalom kutatására is. Más területeken az foglalkoztat, hogy bevezessük például Magyarországon az olyan elméleti témákat, mint a lakoma régészete vagy a háztartások régészete.

Ön nemrég kapta meg az Eötvös-díjat. Mit gondol, ezt valamelyik konkrét eredménye kapcsán ítélték meg, vagy életműdíjnak tekinthető inkább?
Igazából nem tudom, hogy miért kaptam meg. Teljesen meglepett, mikor megtudtam, hogy felterjesztettek. Isztambulban voltam, és éppen bizánci mozaikokat néztem, amikor felhívtak azzal, hogy megkaptam a díjat, ezért egyelőre nem is tudtam személyesen átvenni. Jobban átgondolva talán azért kaphattam, mert tényleg fontos számomra az oktatás.