„Elkezdtem kételkedni bizonyos magyarázatok helyességében”
2015.04.29.
Interjú Szilágyi Márton egyetemi tanárral, az ELTE BTK XVIII–XIX. századi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék vezetőjével a Csokonai pályáját újszerűen bemutató "A költő mint társadalmi jelenség" című kötetéért kapott Artisjus Irodalmi Díj apropóján.
Frissen díjazott kötete, A költő mint társadalmi jelenség megírásánál állítólag a kétely vezette. Ki akarta deríteni, hogy valóban igazak-e a Csokonairól szóló irodalomtörténeti állítások, akár a szerelmi életét, akár a diákéveit, akár a munkásságát tekintve.
Minden irodalomtörténeti vállalkozásnak az a legfontosabb előfeltétele, hogy jó kérdéseket tudjunk feltenni. Ezt a munkát is alapvetően a kérdések mozgatták. Csokonai kapcsán viszonylag nagy kiadott anyag áll a rendelkezésünkre, számtalan feldolgozás, amelyek nagyon szépen összeállnak egy masszív értelmezéssé az életpálya minden vonatkozását illetően. És én elkezdtem kételkedni bizonyos magyarázatok helyességében. Hogy ezek felfedezésnek tekinthetők-e, nem tudom, de bizonyos pontokon módosítják a Csokonai-képet. Például itt van az, hogy Csokonai a szegény költő, aki éhezik, fázik és mindenkitől kitaszítva hal meg. Végiggondolva az életpályát, a szülők által hátrahagyott vagyont és egyebeket, arra jutottam, hogy Csokonai egyáltalán nem ennek a nyomorgó költőnek a prototípusa, például nem megvetendő vagyonnal rendelkezett az apja halála után. Vagy az is egy ilyen közvélekedés, hogy Csokonai távozása a Debreceni Kollégiumból egy rendkívül méltánytalan kicsapás következménye volt, amivel szegény költőt elvágták a lehetőségtől, hogy igazi karriert építsen. Ezzel szemben Csokonai maga döntött úgy, hogy otthagyja a kollégiumot, mert úgy érezte, hogy már kinőtte ezt a közeget, most már másra van szüksége. Ezen kívül, amit felróttak neki, egy tényleges mulasztás volt, és valószínűleg a költő maga provokálta ki, hogy elküldjék. Egyre erősebbé vált a meggyőződésem, hogy nem lehet egy ilyen egyszerű, tragikus hangú narratívával összefoglalni Csokonai sorsát.
Mi volt az oka, hogy az eddigi történetírás ezt a bizonyos narratívát választotta?
Mindenféle irodalomtörténeti probléma esetében jelen van egyfajta koherencia-teremtési szándék. Magyarázzuk meg egyértelműen mindazt, ami történt! Másrészt attól is nagymértékben függ egy irodalomtörténeti narráció célja, hogy mit akarnak szemléltetni vele, milyen modellt akarnak létrehozni abban a figurában, akit felrajzolnak. Ebben az értelemben Csokonai egy archetipikus magyar költősors megtestesítőjévé vált. Nem önmagát jelentette, hanem azt a magyar közegnek kiszolgáltatott, jobb sorsra érdemes költőt, akit közvetlen környezet kitaszít magából, akivel nem törődnek, akire csak halála után van szükség. A későbbi költői pályák egy része saját maga előképeként tekintett Csokonaira. A legnevezetesebb példa maga Petőfi, és azok a költői szerepek, amelyeket Petőfi megjelenített, ilyenformán utólagosan rávetültek Csokonaira is.
Azt nyilatkozta, hogy A költő mint társadalmi jelenség nem minden idők legpontosabb életrajzi monográfiája. Akkor minek tekinthetjük?
Ez a könyv alapvetően nem próbál meg életrajzi monográfia lenni, hanem problémák köré szervezve tekinti át az életrajz bizonyos kérdéseit. Egyrészt próbáltam viszonylag reflektált képet adni arról, hogy mit jelent az írói biográfia, és mennyire nem a pozitivizmus horizontján elgondolható műfaj, továbbá igyekeztem számot vetni azzal, hogy mit lehet kezdeni egy életrajzi narráció felülvizsgálata kapcsán mondjuk a kultusztörténettel, amely az utóbbi évtizedek egyik meghatározó irodalomtörténeti irányzatává vált nálunk. Végül pedig azzal is foglalkozik a könyv, hogy egy meghatározott történeti periódusban miképpen használja a társadalom az irodalmat? Miért van szükség költőre, és mi a költő feladata? És ezt a funkcionális irodalomszemléletet próbáltam meg körülírni. Csokonai egy irodalmi intézményrendszert nélkülöző korszakban nagyon erős tudatossággal költő akar lenni, és ennek megfelelően részben kihasználja ezt a helyzetet, részben pedig megpróbálja pótolni azokat az intézményeket, amelyek neki még nem állnak rendelkezésére. Néhány évtized elteltével, amikor már elkezd kialakulni ez az intézményrendszer, erre a Csokonaira tekintenek vissza előképként a többiek.
Mi a különbség a pozitivizmus és e között a társadalmi irodalomszemlélet között?
Mivel sokat tanultam a mikrotörténelem megközelítéséből, egy olyan típusú irodalomtörténeti megközelítést próbáltam meg kiépíteni, amely Csokonait elsősorban társadalmi viszonyaiban szemléli, másrészt pedig azokban a konfliktusaiban, amelyek közte és a környezete között fennállnak. Ezeket egyébként általában Csokonai szempontjából mutatják be, amiből mindig az jön ki, hogy Csokonainak minden szempontból, mindig igaza volt és volt körülötte egy értetlen, szörnyű külvilág, amelyik ezt nem volt hajlandó elfogadni. Ennek a „rövidzárlatnak” a feloldására tettem kísérletet. Szemben mondjuk egy pozitivista eszményű monográfiával – amit egyébként nagyon sokra tartok – engem nem az érdekelt önmagában, hogy minden adattal elszámoljak, hanem hogy azt próbáljam meg felhasználni, ami ehhez a fókuszhoz képest releváns, és ezen keresztül bemutatni egy 18-19. századi irodalomképet. Egyébként zömmel olyan forrásokat használtam, amelyeket más is látott már, és csak néhány ponton vontam be olyanokat, amelyek eddig még nem kerültek elő.
Van következő kiszemeltje Csokonai után?
Kazinczy az, akivel az utóbbi időben elég komolyan foglalkoztam. Néhány éve én csináltam meg a Fogságom naplója kritikai kiadását, amelynek során sok és érdekes tapasztalatot halmoztam fel. De mivel vannak olyan egyéb textológiai feladataim is, amelyek Arany János illetve Petőfi életművéhez kötnek, lehetséges, hogy majd innen jön a következő, nagy téma. A Csokonai könyv sem úgy készült, hogy elhatároztam, hanem egy idő után észrevettem, hogy kezd sűrűsödni az anyag, és lassan már össze lehetne foglalni. Ez végül is egy tízéves munka volt.
Foglalkozik még kortárs irodalommal? Miben látta a hasznát annak, hogy Kritikai berek kötetébe, és ezzel a kortárs irodalomkritikába annak idején beemelte a 19. századi irodalomtörténetírás szempontjait?
Most már inkább múlt időben beszélek a kritikusi működésemről, ami erősen a ’90-es évek első feléhez kötődik. Azóta is írok kritikákat, de az a lendület, ami egy módszeres kritikai működéshez kell, már nincs meg. Hogy az említett, irodalomtörténeti megközelítés a tárgyalt írókat megrendítette-e, vagy továbblendítette a pályájukon, nem tudom, de számomra ennek volt egy nagyon komoly tisztázó szerepe. A kritikai működésnek a ’90-es években komoly vakfoltja volt, hogy nagyon kevéssé érintkezett egy irodalomtörténeti tudatossággal vagy ismeretanyaggal. És egyáltalán nem ugyanazt veszi észre a szövegben, aki kizárólag csak az egy évvel korábban megjelent művekhez tudja hozzámérni az adott szövegeket, és az, aki mondjuk észreveszi, hogy itt hosszabb folyamatokról lehet szó. Azóta is születtek olyan szövegek, amelyeknél nagyon termékeny lenne, hogyha az ember irodalomtörténészként nyúlna hozzájuk. Oktatói munkám során időnként megkísérelek ilyen órákat tartani.
Mit köszönhet a Költő mint társadalmi jelenségért kapott Artisjus díjnak?
Az Artisjus díja 2012-ig a legjelentősebb összegű civil szépirodalmi díj volt, ami egy 2013-as módosítás következtében egy oklevélre egyszerűsödött. Ennek nagyon örülök, mert az irigység nagy részét kioltja. Ettől eltekintve, azért fontos számomra a díj, mert megerősít abban, hogy ennek a könyvnek van valami értelme, és nagyon komoly publicitást tesz lehetővé, amilyenről irodalomtörténész egyébként nem álmodozhat.
Frissen díjazott kötete, A költő mint társadalmi jelenség megírásánál állítólag a kétely vezette. Ki akarta deríteni, hogy valóban igazak-e a Csokonairól szóló irodalomtörténeti állítások, akár a szerelmi életét, akár a diákéveit, akár a munkásságát tekintve.
Minden irodalomtörténeti vállalkozásnak az a legfontosabb előfeltétele, hogy jó kérdéseket tudjunk feltenni. Ezt a munkát is alapvetően a kérdések mozgatták. Csokonai kapcsán viszonylag nagy kiadott anyag áll a rendelkezésünkre, számtalan feldolgozás, amelyek nagyon szépen összeállnak egy masszív értelmezéssé az életpálya minden vonatkozását illetően. És én elkezdtem kételkedni bizonyos magyarázatok helyességében. Hogy ezek felfedezésnek tekinthetők-e, nem tudom, de bizonyos pontokon módosítják a Csokonai-képet. Például itt van az, hogy Csokonai a szegény költő, aki éhezik, fázik és mindenkitől kitaszítva hal meg. Végiggondolva az életpályát, a szülők által hátrahagyott vagyont és egyebeket, arra jutottam, hogy Csokonai egyáltalán nem ennek a nyomorgó költőnek a prototípusa, például nem megvetendő vagyonnal rendelkezett az apja halála után. Vagy az is egy ilyen közvélekedés, hogy Csokonai távozása a Debreceni Kollégiumból egy rendkívül méltánytalan kicsapás következménye volt, amivel szegény költőt elvágták a lehetőségtől, hogy igazi karriert építsen. Ezzel szemben Csokonai maga döntött úgy, hogy otthagyja a kollégiumot, mert úgy érezte, hogy már kinőtte ezt a közeget, most már másra van szüksége. Ezen kívül, amit felróttak neki, egy tényleges mulasztás volt, és valószínűleg a költő maga provokálta ki, hogy elküldjék. Egyre erősebbé vált a meggyőződésem, hogy nem lehet egy ilyen egyszerű, tragikus hangú narratívával összefoglalni Csokonai sorsát.
Mi volt az oka, hogy az eddigi történetírás ezt a bizonyos narratívát választotta?
Mindenféle irodalomtörténeti probléma esetében jelen van egyfajta koherencia-teremtési szándék. Magyarázzuk meg egyértelműen mindazt, ami történt! Másrészt attól is nagymértékben függ egy irodalomtörténeti narráció célja, hogy mit akarnak szemléltetni vele, milyen modellt akarnak létrehozni abban a figurában, akit felrajzolnak. Ebben az értelemben Csokonai egy archetipikus magyar költősors megtestesítőjévé vált. Nem önmagát jelentette, hanem azt a magyar közegnek kiszolgáltatott, jobb sorsra érdemes költőt, akit közvetlen környezet kitaszít magából, akivel nem törődnek, akire csak halála után van szükség. A későbbi költői pályák egy része saját maga előképeként tekintett Csokonaira. A legnevezetesebb példa maga Petőfi, és azok a költői szerepek, amelyeket Petőfi megjelenített, ilyenformán utólagosan rávetültek Csokonaira is.
Azt nyilatkozta, hogy A költő mint társadalmi jelenség nem minden idők legpontosabb életrajzi monográfiája. Akkor minek tekinthetjük?
Ez a könyv alapvetően nem próbál meg életrajzi monográfia lenni, hanem problémák köré szervezve tekinti át az életrajz bizonyos kérdéseit. Egyrészt próbáltam viszonylag reflektált képet adni arról, hogy mit jelent az írói biográfia, és mennyire nem a pozitivizmus horizontján elgondolható műfaj, továbbá igyekeztem számot vetni azzal, hogy mit lehet kezdeni egy életrajzi narráció felülvizsgálata kapcsán mondjuk a kultusztörténettel, amely az utóbbi évtizedek egyik meghatározó irodalomtörténeti irányzatává vált nálunk. Végül pedig azzal is foglalkozik a könyv, hogy egy meghatározott történeti periódusban miképpen használja a társadalom az irodalmat? Miért van szükség költőre, és mi a költő feladata? És ezt a funkcionális irodalomszemléletet próbáltam meg körülírni. Csokonai egy irodalmi intézményrendszert nélkülöző korszakban nagyon erős tudatossággal költő akar lenni, és ennek megfelelően részben kihasználja ezt a helyzetet, részben pedig megpróbálja pótolni azokat az intézményeket, amelyek neki még nem állnak rendelkezésére. Néhány évtized elteltével, amikor már elkezd kialakulni ez az intézményrendszer, erre a Csokonaira tekintenek vissza előképként a többiek.
Mi a különbség a pozitivizmus és e között a társadalmi irodalomszemlélet között?
Mivel sokat tanultam a mikrotörténelem megközelítéséből, egy olyan típusú irodalomtörténeti megközelítést próbáltam meg kiépíteni, amely Csokonait elsősorban társadalmi viszonyaiban szemléli, másrészt pedig azokban a konfliktusaiban, amelyek közte és a környezete között fennállnak. Ezeket egyébként általában Csokonai szempontjából mutatják be, amiből mindig az jön ki, hogy Csokonainak minden szempontból, mindig igaza volt és volt körülötte egy értetlen, szörnyű külvilág, amelyik ezt nem volt hajlandó elfogadni. Ennek a „rövidzárlatnak” a feloldására tettem kísérletet. Szemben mondjuk egy pozitivista eszményű monográfiával – amit egyébként nagyon sokra tartok – engem nem az érdekelt önmagában, hogy minden adattal elszámoljak, hanem hogy azt próbáljam meg felhasználni, ami ehhez a fókuszhoz képest releváns, és ezen keresztül bemutatni egy 18-19. századi irodalomképet. Egyébként zömmel olyan forrásokat használtam, amelyeket más is látott már, és csak néhány ponton vontam be olyanokat, amelyek eddig még nem kerültek elő.
Van következő kiszemeltje Csokonai után?
Kazinczy az, akivel az utóbbi időben elég komolyan foglalkoztam. Néhány éve én csináltam meg a Fogságom naplója kritikai kiadását, amelynek során sok és érdekes tapasztalatot halmoztam fel. De mivel vannak olyan egyéb textológiai feladataim is, amelyek Arany János illetve Petőfi életművéhez kötnek, lehetséges, hogy majd innen jön a következő, nagy téma. A Csokonai könyv sem úgy készült, hogy elhatároztam, hanem egy idő után észrevettem, hogy kezd sűrűsödni az anyag, és lassan már össze lehetne foglalni. Ez végül is egy tízéves munka volt.
Foglalkozik még kortárs irodalommal? Miben látta a hasznát annak, hogy Kritikai berek kötetébe, és ezzel a kortárs irodalomkritikába annak idején beemelte a 19. századi irodalomtörténetírás szempontjait?
Most már inkább múlt időben beszélek a kritikusi működésemről, ami erősen a ’90-es évek első feléhez kötődik. Azóta is írok kritikákat, de az a lendület, ami egy módszeres kritikai működéshez kell, már nincs meg. Hogy az említett, irodalomtörténeti megközelítés a tárgyalt írókat megrendítette-e, vagy továbblendítette a pályájukon, nem tudom, de számomra ennek volt egy nagyon komoly tisztázó szerepe. A kritikai működésnek a ’90-es években komoly vakfoltja volt, hogy nagyon kevéssé érintkezett egy irodalomtörténeti tudatossággal vagy ismeretanyaggal. És egyáltalán nem ugyanazt veszi észre a szövegben, aki kizárólag csak az egy évvel korábban megjelent művekhez tudja hozzámérni az adott szövegeket, és az, aki mondjuk észreveszi, hogy itt hosszabb folyamatokról lehet szó. Azóta is születtek olyan szövegek, amelyeknél nagyon termékeny lenne, hogyha az ember irodalomtörténészként nyúlna hozzájuk. Oktatói munkám során időnként megkísérelek ilyen órákat tartani.
Mit köszönhet a Költő mint társadalmi jelenségért kapott Artisjus díjnak?
Az Artisjus díja 2012-ig a legjelentősebb összegű civil szépirodalmi díj volt, ami egy 2013-as módosítás következtében egy oklevélre egyszerűsödött. Ennek nagyon örülök, mert az irigység nagy részét kioltja. Ettől eltekintve, azért fontos számomra a díj, mert megerősít abban, hogy ennek a könyvnek van valami értelme, és nagyon komoly publicitást tesz lehetővé, amilyenről irodalomtörténész egyébként nem álmodozhat.