Élmény és út
Az ELTE jogi karának hallgatója volt: milyen emlékeket őriz erről az időszakról?
Az én történetem nagyon vicces, vagy ha nem is az, inkább jellemző. Édesanyám a Vasas pasaréti székházában dolgozott mint büfévezető. Jó tanuló voltam, de valamiért végül nem vettek fel a jogi egyetemre. Amikor megtudtuk az eredményt, édesanyám elmesélte Várszegi Józsefnek, aki akkor ott edzőként dolgozott, a jogi kar testnevelési tanszékét vezette. Ő egyébként gerelyvető olimpikon. Fociztam, de nem túl jól, jobbösszekötő voltam, és bár szerettem játszani, nem vettem igazán komolyan. Az Eötvös Gimnáziumba jártam, ami akkoriban a Petőfi VTSK sportegyesülethez tartozott. Innen hívott át Várszegi József az akkor Haladás néven működő BEAC-ba játszani, a jogi egyetem focicsapatába. Boldogon mondtam igent, és szeptember elején meg is érkezett a tájékoztató a sikeres felvételemről, jelezve, mikor és hol kell majd megjelennem. Azt hittem, akkor csak az adminisztrációt intézzük, de kiderült, hogy az évnyitó van. 1955-öt írtunk, mindenki sötét öltönyben, nyakkendőben, fehér ingben, én meg ott állok sportosan, rövid ujjúban! Rajtam kívül még valaki jelent meg így, Lepies György, aki később a Népszava újságírója, később a sajtószakszervezet vezetője lett. Mi ketten nyertünk pótfelvételt abban az évben: ő vízipólós volt, én pedig focista. Nagyon szerettem az egyetemet, élveztem a tanulást, olyan remek tanáraim voltam, mint Brósz Róbert, a római jog professzora.
Örültem, hogy tanulhattam, nyitott voltam mindenre.
Sajnos a fociban nem voltam ilyen jó. A csapat tagja volt többek között Prandler Árpád, a Nemzetközi Jogi Tanszék tanársegédje, a kapus pedig Sáránd Imre volt, aki később dékán lett. Erre a két névre biztosan emlékszem, és arra is, hogy éppen abban az évben esett ki a csapat, ha jól emlékszem a Budapest első osztályból. De azt kell, hogy mondjam, nekem ebben a kudarcban sem volt érdemem.
Éppen a napokban beszéltem egy volt évfolyamtársammal, akivel a mai napig jóban vagyunk: Harmathy Attila nemzetközi hírű, Széchenyi-díjas jogtudós lett. Ő is emlékezett azokra, akik akkor fociztak, a telefonban sokat nevettünk. Szerettem én is nagyon a jogot, de akkor még keveset tudtam a világról. Végül nem maradhattam az egyetemen: 1956-ban politikai okok miatt eltávolítottak. Ezt követően kerültem a Fényszövhöz segédmunkásnak.
A sport az egyetemen kívül is fontos szerepet játszik az életében?
Focizni civilben is szerettem, máig nézem a meccseket, a játék szeretetét a fiamba is átplántáltam. Kisgyerekkorától fogva rengeteget játszottunk együtt, nagy Fradi-drukkerek voltunk mindketten, ennek akkor lett vége, amikor a politika szó szerint begyalogolt a Fradi pályára egy politikus képében. A fiam elméleti fizikus professzor Amerikában, de nem erre a legbüszkébb, hanem arra, hogy megszerezte a futballedzői oklevelét és edzhette a leányainak a csapatát. Szenvedélyesen szereti a játékot, képes még a magyar NB 2-es meccseket is megnézni.
A focin kívül is sokat sportoltam, kajakoztam, szertornáztam – ezt még felnőtt koromban is. Azt, hogy 81 éves koromban jól vagyok, a sportnak köszönhetem.
A mozgás nagyon sokat segít és nagyon fontos számomra a mai napig.
Most is járok úszni, sőt, hatvanéves koromig a Gellért-hegyre is felfutottam, aztán a Margit-szigetre is kijártam, de végül a futást elhagytam és maradt az úszás.
A sport szeretetének szerepe volt abban, hogy a fotográfusi pályát sportfotózással kezdte?
Nem, ez egy véletlennek köszönhető. Amikor még a Fényszövnél dolgoztam, egy barátom édesapja beajánlott a Képes Sporthoz, hétvégenként kezdtem külsősként fotózni teljesen jelentéktelen sportversenyeken, hatodosztályú röplabda meccseken és ehhez hasonlókon. Ennek ellenére igazán élveztem, és nagyon jó társaságba kerültem: Hemző Károllyal itt ismerkedtem meg, haláláig jó barátok voltunk, de itt találkoztam Almási Lászlóval is. Akit pedig én vittem oda fotózni – és most szervezem a kiállítását –, az egyik legjobb magyar sportfotós lett, Farkas József. Ő egyébként röplabdában Európa-bajnoki ezüstérmet is szerzett. Három olimpiát és világbajnokságot is végigfotózott, ma már szinte felfoghatatlan, mit jelent ez. Ilyen jelentős eseményt közvetíteni hatalmas igénybevétel, nagyon kevesen tudnak megfelelni ekkora elvárásnak. Nem lehetett hibázni, minden fontos pillanatnak meg kellett lennie. Akkoriban nem volt még se autofókusz, se fénymérő, se digitális technika: a sportfotózás nagyon komoly szakmai tudást igényelt. Régen a 100 méteres síkfutás befutójának legfontosabb pillanatát, amikor a győztes átszakítja a célszalagot, százból öt fotós ha el tudta kapni. Ma százból öt az, aki nem tudja megcsinálni.
Én nem voltam jó sportfotós, nem volt a véremben és nem volt a lelkemben sem.
Érdekelt a sport, de nem voltam tehetséges, mégis akkoriban az volt az álmom, hogy a Képes Sportnak fotózzak. Végül ez nem sikerült, de ennek is köszönhetően indultam el a táncfotózás felé, ami aztán a fő területem lett. A „képes sportos” barátságok viszont egész életemben megmaradtak.
Mennyiben volt más és új kihívás a sport után táncot és táncosokat fényképezni?
Ahhoz a munkához sokkal több affinitásom volt: ott átéltem a művészet áhítatát, a tánc pedig az egész életemre kihatott. Nagyon sokat dolgoztam különböző együttesekkel itthon és külföldön, például Hollandiában tizenkilenc évig fényképeztem a Nemzetközi Táncszínházat. Itthon az Állami Népi Együttestől a Honvéd Együttesig szinte minden együttessel dolgoztam, nagyon szerettem.
A tánc vezette el a későbbi évek és pályájának meghatározó, nagy témai felé is?
Inkább azt mondanám, hogy a tánc vezetett ahhoz, hogy megcsináljam azt, amit meg kellett. De közben harminc évig a Nők Lapjáná dolgoztam, fotóriporternek vallom magam, nagyon büszke vagyok rá a mai napig. Soha, egyetlen névjegyemre se írtam még rá, hogy fotóművész: amíg a lapnál dolgoztam, addig fotóriporter szerepelt rajta, amióta a riportázst befejeztem, azt írom rá, hogy fotográfus.
A kettő – riportázs és tánc – hogyan egészítették ki egymást?
A tánc a művészet egy kis szelete, a riportázs a világot nyitotta ki számomra. Ráadásul a Nők Lapjánál sokféle dolgot kellett csinálnom, ezt pedig nagyon szerettem. A gyárlátogatástól a művészeti és kulturális eseményeken, családi életpillanatokon át a portréig számos dolgot fényképeztem. Mindehhez nagyon jó iskola volt a Fényszöv, ahol a szakmát tanultam és a szakmunkás vizsgát is letettem.
Milyen élmény volt a hatvanas évek végén először találkozni az akkor Magyarországon ismeretlen kárpát-medencei paraszti kultúrával?
A kérdésében ott a válasz: meghatározó, a mai napig tartó élmény és út. Életem legfontosabb ötven évét átfogó kiállításáig vezetett a Magyar Nemzeti Galériában. A tárlat végigkísérte ezt az ötven évet: a végén azokkal az asszonyokkal zárult, akik a legelső, 1967 novemberi látogatásomkor készült képen ott ülnek a táncházban.
Lányok a táncházban (1967)
Miben volt más akkor és most, a 2010-es évek végén fényképezni?
Elsőként a saját reakciómat idézném fel: 1967-ben számomra ez egy hatalmas felfedezés volt. Ennek a felfedezésnek az élményét akartam megosztani, megmutatni az országnak azt, hogy ez a kultúra még létezik. Éreztem azt is, hogy idővel el fog tűnni, ezért meg kell örökíteni. Nem tudtam, mennyi időm van, csak annyit tudtam, hogy csinálni kell. Először csak egy faluban fényképeztem, aztán többfelé Erdélyben, majd onnan kilépve a Kárpátokon túlra, Moldvában, Szlovákiában, Szerbiában
próbáltam megfogalmazni a mondandómat a kelet-európai, bartóki egymásra hatások jegyében.
Ez több mint tízéves munka volt. 1974-ben nyílt meg a Műcsarnokban az első kiállításom, nagy érdeklődést keltett, két könyvem is megjelent, az Elindultam a világ útján és a Múltidő. Az ottani világ, amiről bár hallottak az emberek, ezen a kiállításon jelent meg először láthatóan, ekkoriban született meg Magyarországon a táncházmozgalom is, amiben a táncos kapcsolataim révén szintén benne voltam, így ez a kiállítás nagy durranás volt. De a siker nem nekem szólt, hanem a témának.
Majd úgy éreztem, hogy erről a témáról már nem tudok többet mondani és tovább kell lépnem. Ekkor következett A vendégmunkás-sorozat, melynek lényege a kétpólusú világ bemutatása volt: az egyik végén a vidéki, falusi környezettel, a másik végén a városi, idegen térrel, erről 1988-ban nyílt kiállításom. Ezután jelentős történelmi változásokat éltünk meg: összeomlottak a diktatúrák, kinyíltak a határok és globalizálódott a világ, ami nyomott hagyott az emberek életében. Az otthonaikban, a kapcsolataikban, a munkájukban, a tárgyi kultúrájukban. Ez ismét új témát kínált, ebből jelent meg a Leltár című könyvem és nyílt meg 1998-ban a Műcsarnokban egy kiállítás.
A hagyomány és annak a kérdése, hogy mi maradt meg belőle, s annak hol a helye a modern világban, hívta életre a Betlehemes-sorozatot 2006-ban. Ebből szintén készült egy könyv és egy kiállítás a Várfok Galériában, előbbi azonban tévedés volt. De annak a könyvnek is megvoltak a tanulságai, hiszen az ember a kudarcokból is tanul. A könyv alapja egy ötlet volt, de ez nem elég ahhoz, hogy működni tudjon. Utólagos tanulságai nyomán született 2012-ben a Várfok Galériában a Folytatás című kiállítás. Ezt követte 2017-ban a már említett Folyamatos emlékezet című tárlat a Magyar Nemzeti Galériában és a Hosszútáv című kiállítás a Várfok Galériában, amelyek az egész munkásságomat összefoglalták.
Kezdetben a közösségi tereket és a bennük élő közösségeket fényképezte, majd ezek portrévá sűrűsödtek. Mi volt ennek az oka?
A világ változása. Hatalmas átalakuláson ment át a társadalom, a közösségek meggyöngültek.
Amit a képeken látunk, nemcsak róluk, hanem rólunk is szólnak.
Mindaz, amit a közösségek szétzilálódása, az emberi kapcsolatok fellazulása hozott magával, ott vannak a képeken. Ezeket a kapcsolatokat pedig nagyon nehéz újra felépíteni. Az összefüggéseket – hiszen vissza tudtam menni ugyanazokra a helyszínekre és ugyanazokhoz az emberekhez – és a változást a fényképezőgép meg tudta ragadni. A legutolsó sorozat széki asszonyai már nem közösségekben élnek: eljöttek otthonról, vendégmunkásként dolgoznak Budapesten, a szónak a legpontosabb szociológiai értelmében. Nem költöztek át Magyarországra, ritkán, de hazalátogatnak, hazaviszik a megkeresett pénzt a családnak, de itt élik a mindennapi életüket. Így a mi jelenünk, amivel ők nap mint nap a városban dolgozva szembesülnek, már az ő jelenükké is vált. A változások mindenkit ugyanúgy érintenek, de számomra általuk lett megfogalmazható a mindnyájunkat érintő változás.
Megváltozott az emberek és a társadalom élete, s változott természetesen a fotográfia is. Beszéltem korábban arról, hogy annak idején milyen nagy szakmai tudás kellett a sportfotózáshoz. Ma a szakmai tudás egy jó részét leveszi rólunk a fényképezőgép. Exponálás után rögtön látjuk a képet, ha nem jó valami, akkor módosítani lehet a beállításokon, a gép elvégzi a fénymérést, az élességállítást, ha kell, sorozatot fotóz.
Manapság a gondolat, a koncepció, az üzenet vált fontossá.
Az, amit a fotográfus el akar mondani, s az ő hitelessége minősíti a képet. Az én személyes hitelem ötven évre épül: hiszen ezek az asszonyok nem álltak volna oda akárkinek a fényképezőgépe elé. Kellett a bizalom ahhoz, hogy a képeket meg tudjam csinálni. De a fotográfia nyelve nemcsak technikai értelemben változott, hanem a megfogalmazásban is. Amit a gondolatra és az üzenetre értettem, az magával hozza a kompozíció alakulását is. Van, aki az én új munkáimra is azt mondja, hogy konceptuális. Engem ezek a kategóriák nem érdekelnek, de egy mégis biztos. A képek sorozatossága miatt nem lehet letagadni, hogy egy koncepció mentén épülnek fel. A rendezőelv szükséges volt ahhoz, hogy a sokféle tér és ember képe végül sorozattá álljon össze. S persze az is, hogy valami belőlem is benne legyen ezekben a képekben. De ez már alkati kérdés.
Az aluljáróban (2014)
Mikor lesz jó egy fénykép?
Azt gondolom, hogy egy kép akkor jó, ha megérinti a nézőjét. Mikor érinti meg? Ha személyessé válik, ha ki tud alakulni kötődés a nézőben akár a témához, akár a személyhez, akár ahhoz a világhoz. Ha a kép hatni tud. Úgy gondolom, ha az ember magát adja és hisz abban, amit csinál, akkor talán sikerül jó képet készíteni.
Ezt gátolja vagy segíti az, hogy a fotográfia technikailag ilyen magas szintre ért el?
Fotografálni technikailag könnyebb lett, ugyanakkor a személyességet, a fotográfus egyéniségét érvényre jutatni sokkal nehezebb. Már csak a dömping miatt is. Manapság nem az egyes képek hódítanak, hanem a sorozatok. Ezek komplexebb összefüggéseket fejeznek ki, s itt a fotográfus személyisége is jobban meg tud jelenni. Sokféle nyelven lehet megszólalni, és hogy én milyen nyelvet használok, azért én vagyok a felelős. Persze a kor, amiben élünk, ezt nagyban meghatározza. De ha képes vagyok átvinni a gondolataimat és érzéseimet, s a nézők megértik és megérzik a képet, akkor célba találtam. Akkor jó munkát végeztem.
A borítókép Vogt Gergő felvétele.
Forrás: BEAC