Eltemették Vértes Attilát
Vértes Attila (Türje, 1934. október 10. – Budapest, 2011. december 31.) Széchenyi-díjas vegyész, az ELTE nyugalmazott egyetemi tanára, emeritus professzor, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja volt. Tudományos érdeklődése a magkémia és a Mössbauer-spektroszkópia egyes alkalmazási kérdéseire irányult.
1960-ban lett az Eötvös Loránd Tudományegyetem tanársegéde. 1962-ben MTA-aspiránsként a moszkvai Lomonoszov Egyetem radiokémiai tanszékére került. 1965-ben tért haza, ekkor az ELTE Természettudományi Kar Fizikai Kémiai és Radiokémiai tanszékén már adjunktusként dolgozott tovább. 1968-ban egyetemi docensi, 1974-ben egyetemi tanári kinevezést kapott. 1983-ban megalapította a Magkémiai Tanszéket, melynek első vezetője lett. 1996-ban vezetésével alakult meg a tanszék mellett az MTA-ELTE Nukleáris Szerkezetvizsgáló Kutatócsoport. 2004-ben emeritus professzor lett, majd a magkémiai tanszék 2005-ös megszűnése után egészen haláláig az Analitikai Kémiai Tanszéken oktatott tovább, illetve az egyetem Magkémiai Laboratóriumának volt a munkatársa. Még moszkvai aspiránsként védte meg 1965-ben a kémiai tudományok kandidátusi, 1973-ban pedig már Magyarországon akadémiai doktori értekezését. Az MTA Radiokémiai Bizottságának, illetve a Sugárvédelmi, Környezetfizikai és Reaktorfizikai Bizottságnak lett tagja. Előbbinek 2005-ig elnöke is volt. 1993-ban megválasztották a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1998-ban rendes tagjává.
Számos hazai és nemzetközi kutatási együttműködést szervezett meg és számos külföldi intézményben volt vendégprofesszor. Munkássága elismeréséül 1995-ben a Glasgow Caledoniai Egyetem díszdoktora lett, 2001-ben Széchenyi díjjal, 2004-ben Hevessy-éremmel, 2005-ben Pro Universitate-éremmel jutalmazták. 2010-ben szimpóziumot tartottak a tiszteletére Kaliforniában, az erről szóló díszoklevelet – amelyben az ACS kifejezi elismerését Vértes professzornak a Mössbauer-spektroszkópia művelésével kapcsolatos sok évtizedes tevékenységéért – 2010. június 15-én adták át a TTK-n.
Kiváló szervező és iskolateremtő volt. Tudományos műhelyében dolgozó hazai és külföldi kutatók közül közel tíz kapott akadémiai doktori címet és mintegy 30-an szereztek PhD fokozatot. Számos hazai és nemzetközi tudományos konferencia szervezőbizottságának volt az elnöke. Sokat tett a tehetséges fiatalok felkarolásáért. Az MTA Radiokémiai Bizottság elnökeként ő indította el az Őszi Radiokémiai Napok tudományos konferenciát, ami a hazai radiokémikusok évenkénti seregszemléje és a fiatal kutatók nemes versenyének a fóruma. A magyar Mössbauer-spektroszkópusok képviselője volt a Mössbauer-spektroszkópia Alkalmazásai Nemzetközi Testületében (IBAME) 1990 és 1998 között.
Fő kutatási területei a magkémia és a Mössbauer-, illetve a pozitronannihilációs spektroszkópia egyes alkalmazási kérdései és lehetőségei. A különböző spektroszkópiai módszerek és vizsgálatok egyik kezdeményezője volt a korróziós kutatásban, az oldatszerkezeti vizsgálatokban, a magashőmérsékleti szupravezetők tanulmányozásában, valamint a fullerénvegyületek szerkezetének meghatározásában. A kapilláris Mössbauer-spektroszkópia felfedezője volt.
Nyolcszázhuszonhét tudományos publikáció, nyolc könyv és hét egyetemi jegyzet szerkesztője, szerzője vagy társszerzője. Világviszonylatban ő az, aki a Mössbauer-spektroszkópia alkalmazásáról a legtöbb közleményt publikálta. Fontosabb általa írt vagy szerkesztett könyvek közé tartozik a Pozitróniumkémia (1973), Oldatszerkezeti vizsgálatok Mössbauer-spektroszkópiával (1975), Magkémia (társszerző, 1979), Mössbauer Spectroscopy (társszerző, 1979), Nuclear Chemistry (társszerző, 1987), Mössbauer Spectroscopy in Frozen Solutions (társszerkesztő, 1990), Mössbauer Spectroscopy of Sophisticated Oxides (társszerkesztő, 1997), Nuclear Methods in Mineralogy and Geology (társszerkesztő, 1998), Handbook of Nuclear Chemistry (főszerkesztő, 2003, 2011).
Forrás: MTA
1960-ban lett az Eötvös Loránd Tudományegyetem tanársegéde. 1962-ben MTA-aspiránsként a moszkvai Lomonoszov Egyetem radiokémiai tanszékére került. 1965-ben tért haza, ekkor az ELTE Természettudományi Kar Fizikai Kémiai és Radiokémiai tanszékén már adjunktusként dolgozott tovább. 1968-ban egyetemi docensi, 1974-ben egyetemi tanári kinevezést kapott. 1983-ban megalapította a Magkémiai Tanszéket, melynek első vezetője lett. 1996-ban vezetésével alakult meg a tanszék mellett az MTA-ELTE Nukleáris Szerkezetvizsgáló Kutatócsoport. 2004-ben emeritus professzor lett, majd a magkémiai tanszék 2005-ös megszűnése után egészen haláláig az Analitikai Kémiai Tanszéken oktatott tovább, illetve az egyetem Magkémiai Laboratóriumának volt a munkatársa. Még moszkvai aspiránsként védte meg 1965-ben a kémiai tudományok kandidátusi, 1973-ban pedig már Magyarországon akadémiai doktori értekezését. Az MTA Radiokémiai Bizottságának, illetve a Sugárvédelmi, Környezetfizikai és Reaktorfizikai Bizottságnak lett tagja. Előbbinek 2005-ig elnöke is volt. 1993-ban megválasztották a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1998-ban rendes tagjává.Számos hazai és nemzetközi kutatási együttműködést szervezett meg és számos külföldi intézményben volt vendégprofesszor. Munkássága elismeréséül 1995-ben a Glasgow Caledoniai Egyetem díszdoktora lett, 2001-ben Széchenyi díjjal, 2004-ben Hevessy-éremmel, 2005-ben Pro Universitate-éremmel jutalmazták. 2010-ben szimpóziumot tartottak a tiszteletére Kaliforniában, az erről szóló díszoklevelet – amelyben az ACS kifejezi elismerését Vértes professzornak a Mössbauer-spektroszkópia művelésével kapcsolatos sok évtizedes tevékenységéért – 2010. június 15-én adták át a TTK-n.
Kiváló szervező és iskolateremtő volt. Tudományos műhelyében dolgozó hazai és külföldi kutatók közül közel tíz kapott akadémiai doktori címet és mintegy 30-an szereztek PhD fokozatot. Számos hazai és nemzetközi tudományos konferencia szervezőbizottságának volt az elnöke. Sokat tett a tehetséges fiatalok felkarolásáért. Az MTA Radiokémiai Bizottság elnökeként ő indította el az Őszi Radiokémiai Napok tudományos konferenciát, ami a hazai radiokémikusok évenkénti seregszemléje és a fiatal kutatók nemes versenyének a fóruma. A magyar Mössbauer-spektroszkópusok képviselője volt a Mössbauer-spektroszkópia Alkalmazásai Nemzetközi Testületében (IBAME) 1990 és 1998 között.
Fő kutatási területei a magkémia és a Mössbauer-, illetve a pozitronannihilációs spektroszkópia egyes alkalmazási kérdései és lehetőségei. A különböző spektroszkópiai módszerek és vizsgálatok egyik kezdeményezője volt a korróziós kutatásban, az oldatszerkezeti vizsgálatokban, a magashőmérsékleti szupravezetők tanulmányozásában, valamint a fullerénvegyületek szerkezetének meghatározásában. A kapilláris Mössbauer-spektroszkópia felfedezője volt.
Nyolcszázhuszonhét tudományos publikáció, nyolc könyv és hét egyetemi jegyzet szerkesztője, szerzője vagy társszerzője. Világviszonylatban ő az, aki a Mössbauer-spektroszkópia alkalmazásáról a legtöbb közleményt publikálta. Fontosabb általa írt vagy szerkesztett könyvek közé tartozik a Pozitróniumkémia (1973), Oldatszerkezeti vizsgálatok Mössbauer-spektroszkópiával (1975), Magkémia (társszerző, 1979), Mössbauer Spectroscopy (társszerző, 1979), Nuclear Chemistry (társszerző, 1987), Mössbauer Spectroscopy in Frozen Solutions (társszerkesztő, 1990), Mössbauer Spectroscopy of Sophisticated Oxides (társszerkesztő, 1997), Nuclear Methods in Mineralogy and Geology (társszerkesztő, 1998), Handbook of Nuclear Chemistry (főszerkesztő, 2003, 2011).
Forrás: MTA
2012.01.19.