Emlékezés és felejtés
Douwe Draaisma, a Groningeni Egyetem pszichológiatörténeti professzora tartott előadást 2014. május 30-án az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának Kognitív Pszichológia Tanszékén „What We Should Remember About Forgetting” címmel. A neves szakember többek között a felejtés megfoghatatlan természetéről, újraírt emlékekről és szelektív memóriáról beszélt a megjelenteknek.
Draaisma, aki a Café Amsterdam Fesztivál meghívására érkezett Budapestre, elmondta: „Amikor a memóriára gondolunk, szem előtt kell tartanunk, hogy az a feledésről szól – a legtöbb, amit érzünk, látunk, ízlelünk, feledésbe merül, nagy része szinte azonnal” – mondta el a pszichológiatörténész, majd egy kérdést tett fel a közönségnek: ha volna egy módszer, amellyel kellemetlen emlékeink kitörölhetőek volnának, használnánk azt? „A memória nyelve az emlékezés – de ugyanilyen bonyolult nyelve van a felejtésnek is” – fogalmazott. A feledés szerinte bizonyos szinten nyelvileg is megfoghatatlan, hiszen amit gondolunk, azt gondolatnak nevezzük, amire emlékezünk, azt emléknek, de arra, amit elfelejtünk, nincsen szó sem az angol, sem a magyar nyelvben. És ott van azon jelenségek kérdése is, amelyek az emlékezés és a feledés közötti határmezsgyén helyezkednek el – a homályos álmok, amelyek csak jóval ébredés után kezdenek kitisztulni, az az érzés, amikor tudjuk, hogy tudunk valamit, de nem tudjuk felidézni vagy az „itt van a nyelvem hegyén” jelenség.
Draaisma ezután az emlékezéssel kapcsolatos kognitív zavarokról beszélt. Először a kriptomnézia jelenségét ismertette, amelynek a lényege, hogy néha mások ötleteire a sajátunkként emlékszünk, meggyőződésünk, hogy az nekünk jutott eszünkbe, miközben valójában egy beszélgetés közben hallottuk vagy éppen olvastuk az adott elképzelést. Széles körben ismert példaként hozta erre a tudattalan plágiumnak is nevezett jelenségre George Harrison esetét, aki 1970-ben adta ki „My Sweet Lord” című zeneszámát. Mint kiderült, a szám szövege nagyrészt megegyezik az 1962-ben megjelent „He's so fine” szövegével. Ebből a zeneipar egyik leghíresebb plágiumügye kerekedett, amelyet a bíróság végül azzal zárt le, hogy kimondta, Harrison a tudatalatti memóriájában megragadt szöveget másolta le tudattalanul. Mint Draaisma elmondta, a kriptomnéziát számos kísérletben vizsgálták már, és a szakembereknek sikerült is megállapítaniuk annak elsődleges kiváltó okait. Ez a kognitív zavar jellemzően akkor lép fel, amikor a forrás a befogadóhoz hasonló (nemben, korban stb.), illetve például akkor, amikor nem tudatosan egy korábban hallott ötletet feljavítunk, kiegészítünk. Az agy ilyenkor a szemantikus memóriában tárolja el magát az ötletet, amely viszont kevéssé alkalmas az információ kontextusának rögzítésére. Tehát magára az ötletre emlékezni fogunk, de a forrására nem. „Jobb ez így, mint fordítva, hiszen az agy a legoptimálisabb megoldást választja – a megoldást magát” – fogalmazott a professzor.
A professzor ezután a felülvizsgált, módosult emlékekről beszélt, amelyek lényegét egy Marten Toonder-idézettel szemléltette, miszerint valami, ami fiatalkorunkban történt velünk, egy, a későbbi életünkben lezajlott esemény következménye lehet. Ez a látszólagos paradoxon az elme számára egyáltalán nem feloldhatatlan, a múltról tárolt emlékeink ugyanis nagyon is változhatnak, így megbízhatatlanok. Draaisma ismertetett egy kísérletet, melyben 35 év különbséggel tették fel ugyanazokat a kérdéseket számos alanynak. Az eredmények meglepőek voltak – amikor az alanyok először, 1962-ben megválaszolták a kérdéssort, amely nagyrészt személyes kérdéseket tartalmazott, más válaszokat adtak, mint ahogyan arra 1997-ben emlékeztek. Korábban például 82 százalékuk válaszolta azt, hogy szülei testi fenyítéssel büntették, felnőttként azonban már csak 33 százalékuk emlékezett így. Az arány megváltozott annál a kérdésnél is, hogy ők voltak-e édesanyjuk kedvencei – míg gyermekként ezt csak 14 százaléknyian mondták, középkorú felnőttként már 30 százalékuk vélekedett így. És nem csak a véleményük változott meg – az alanyok úgy emlékeztek, annak idején ugyanazokat a válaszokat adták, mint 35 évvel később. „Az emlékek nem a múltat mutatják meg nekünk, csak a múlt egy változatát” – fogalmazott a professzor.
A pszichológus beszélt még a visszaemlékezés problémáiról is – mint elmondta, a 60 év felettiek legtöbb emléke a 15–25 éves koruk közötti időszakból van, és a jelenség annál erőteljesebb, a mérleg nyelve annál inkább erre billen, minél idősebbek vagyunk. Ezt az úgynevezett „visszaemlékezési csúcsot” több elmélettel is magyarázzák. A kutatók szerint egyrészt biológiai oka lehet, hiszen a test és ezzel együtt a memória ebben az életkorban van a legjobb állapotban, így ilyenkor tárolja el a legtöbb emléket is. Emellett ez az ember életében hagyományosan a leginkább emlékezetes időszak is, az „elsők” ideje, a jellemformáló eseményeké. Ha például megkérdezünk valakit, hogy mikor olvasta a számára legfontosabb könyvet, amely a legnagyobb hatással volt rá, szinte bizonyos, hogy 12 és 24 éves kora közé fog ez esni, ha pedig arról kérdezik, ki volt a legjobb James Bond, azt a színészt fogja mondani, aki huszonéves korában játszotta a karaktert. Ez „az én időmben” jelenség a marketingesek előtt sem ismeretlen. Ha például egy autót akarnak eladni, és a célközönség a 40–50 éves férfiak csoportja, akkor az autóreklámot olyan zenével fogják kísérni, amely húsz évvel korábban vezette a slágerlistákat, így idézve fel a nézőben fiatalkorát.