„Éreztem, hogy a futásra születtem”

2018.10.25.
„Éreztem, hogy a futásra születtem”
Tizenegy évesen már nemzetközi futóversenyt nyert, pedig egykor a duatlon és a sífutás vonzotta. Az ELTE PPK végzett hallgatója, a BEAC olimpiát megjárt, magyar bajnok maratonistája, Csere Gáspár a vele készített interjúban dobolásról, graffitizésről, „beacizmusról" és arról is beszél, milyen küldetésre kötött szövetséget edzőjével.

Zenélés, blogolás, kutatás - az életrajzában ezek szerepelnek kedvenc elfoglaltságaiként.  
Hétévesen kezdtem el dobolni és atletizálni is. Rögtön az iskolakezdést követően már nem az érdekelt, ami a suliban, hanem az, ami azon kívül zajlott - de azért jó tanuló voltam. A családunkban nagy súlyt fektettek a minőségi időtöltésre, így nem furcsa, hogy már gyerekként sok minden foglalkoztatott. A mai napig dobolok, ha jut rá idő. Régebben volt zenekarunk is, és amatőr felvételeink is. Jó lenne újra aktívabban zenélni. És igen, volt egy blogspotos blogom, nagyrészt versenybeszámolókkal, később átmentem a Facebookra, s lassan az Instagram-oldalamat is elindítom. A honlapom inkább arra való, hogy első kézből informálódhassanak rólam.

És a kutatás?
A Testnevelési Egyetemen elkezdtem a doktori képzést a sport és társadalomtudomány modulon. A hazai sportági szakszövetségek működését vizsgálom menedzseri, szociológiai szempontból. Az ELTE sportszervezői szakját elvégeztem, mesterfokú diplomát szereztem. Ahhoz képest, hogy a középiskolában mennyire nem érdekelt a tanulás, néha magam is rácsodálkozom az egyetemi teljesítményemre.

Budafok, ahol született, nem a XI. kerület, tízévesen mégis a BEAC-ban kezdett el atletizálni.
Szüleim ismerték a klubot, édesapám még a Skála (ma Allee) helyén lévő 15 ezres BEAC-stadionban is futott. Budafokról ez volt az első olyan nagyobb klub, ahol aktívan lehetett távfutni, engem meg már 10 évesen is ez érdekelt. Olyan barátságok alakultak ki akkor, s olyan szoros lett a viszony az edzőmmel! Ezek máig tartanak.

A BEAC környéke lett a második otthonom.

11 évesen nemzetközi versenyt nyert Dortmundban 1000 méteren. A hit erejéről sokat ír az önéletrajzában: akkoriban inkább ez számított, vagy már az edzésmunka is? 
A tehetség és a lelkesedés számított abban az életkorban, az edzésmunka kevésbé. Tízéves korra mondják, hogy jó elkezdeni az atletizálást, én akkor kezdtem, jó volt az időzítés. Előbb nem biztos, hogy egészséges.

Gördeszka, sífutás, síroller, duatlon: ezeket a sportágakat is kipróbálta fiatalon.
A családom révén a síelést, sífutást már 7–8 évesen megismertem, Dobogókőn volt nyaralónk, ott azért volt rá módom. A futásban kicsit korán megtaláltak a sikerek, 12 évesen minden korosztályos versenyt megnyertem itthon, amit csak lehetett, és ezt nehezen tudtam feldolgozni. Aztán 14 évesen az országos bajnokságokon már csak 6–8. helyen végeztem, tinédzserként teljesen elment a kedvem a versenyzéstől, más irányba fordultam, jött a gördeszkázás, graffitizés. Az edzőmmel is megromlott emiatt a viszonyom, s 15 évesen abbahagytam a versenyzést. Másfél éves útkeresés után elmentem egy budafoki triatlon csapathoz, ott mondták, hogy duatlonozzam. Közben a volt BEAC-os edzőm visszacsábított a klubhoz, egyszerre futottam, sífutottam és duatlonoztam egy ideig. Egyik évben mindhárom sportágban megnyertem a junior országos bajnokságot. Végül az érettségim évében, 2010-ben döntöttünk úgy, hogy marad a hosszútávfutás, abban vagyok a legjobb. Éreztem, hogy a futásra születtem.

Hogy egy időre elfordultam az élsporttól, arra volt jó, hogy utóbb magamtól jöhettem rá, szeretném folytatni.

Fradi-, Újpest-, Honvéd-drukkernek lenni kis túlzással hitvallás sokak számára. „Beacizmus” vajon létezik?
Talán olyan mértékű kötődés, mint amekkora a Fradinál vagy az Újpestnél van, a BEAC-nál nincs. De ez is egy sok szakosztályos, óriási múltú egyesület. A régi BEAC-os identitás a rendszerváltás után nagyon megkopott a szakosztályok eltűnésével. Viszont nálunk, atlétáknál megmaradt, mi picit elkülönültünk a klubon belül, s erős tudott maradni a kötődésünk. Ehhez az én edzőm, Szabó Imre, illetve Gerendási István szakosztályvezető nagyban hozzájárult. Nem csak sportos, de erkölcsi nevelést is kaptunk tőlük, az életre is neveltek, ez nagyon fontos. Ennek köszönhetően a kerületből rendre ide hozták a gyerekeket sportolni a szülők. Plusz 1998-ban, a klub centenáriumának ünneplésekor Szabó Imre bácsiék elhatározták, hogy az utánpótlás-nevelésre építik a jövőt, nem a tehetségek megvásárlására.

Magam is ennek az új hullámnak a „terméke” vagyok.

Jeruzsálem: Maraton 2. hely, Universiade: 10. hely, maraton Eb: 29. hely. Hogyan kell értelmezni ezeket az eredményeket, kiemelkedőek vagy élsportolóhoz mérten közepesek?
Európai szinten ez a profi középmezőny, de van benne potenciál, hogy felzárkózzak a legjobbakhoz. A világ élmezőnye innen egy újabb nagy ugrás, közismert az afrikai futók kiemelkedő és tömeges jelenléte, de általánosan nézve is óriási a konkurencia világszinten, hiszen az egyik legklasszikusabb versenyszámról van szó. Idehaza nagyon magas szintű maratonfutásról sajnos még nem beszélhetünk.

Pedig a nemrég megrendezett, legendásan kemény Spartathlonon az először elinduló Bódis Tamás negyedik lett, míg Maráz Zsuzsa a nőknél győzött.
Az ultrafutás nagyon más műfaj, és abban mi magyarok kétségtelenül nagyon jók vagyunk most. Szakmailag ezek profi eredmények, de munka mellett érik el őket az emberek. Maratont professzionális szinten itthon alig fut valaki, a szakág idehaza most csak pislákol. A 70–80-as években más volt a helyzet: sportállású versenyzőink nemzetközi mércével mérve is remek időket futottak. Itthon most ott vagyok a legjobb három maratonista, félmaratonista között, tavaly az európai ranglistán ötvenedik voltam. Félmaratonon tavaly az Eb-n 72 indulóból 29. lettem.

Ne hagyjuk ki a riói olimpiát!
A rió élményekről mindig nehéz beszélnem, mert az ezzel kapcsolatos érzések nagyon intenzívek és ambivalensek. Természetesen egy álom valósult meg az olimpikonná válással, ami szakmai szempontból is mérföldkő. Megtiszteltetés volt ott lenni, de  a verseny nem sikerült jól, mert egészségügyi problémáim voltak. Ugyanakkor nagy eredménynek tartom, hogy nem adtam fel, és a hazámnak, illetve személyesen is sok embernek tudtam örömöt szerezni a futásommal. Az ott eltöltött 2 hét sok különleges élménnyel gazdagított: sztársportolókkal találkozhattam, szurkolhattam élőben, szép helyeket láthattam. Sok tanulságot is levonhattam, talán kiemelkedik közülük az, hogy meg kell tanulni azt a rengeteg üzenet és információt kezelni, ami érkezik, és ez nem egyszerű.

Ebben a sportágban mi számít ideális életkornak?
Azt mondják, 23 éves kor körül érdemes elkezdeni a komolyabb versenyzést. Aki takarékoskodik az erejével, akár negyven év felett is tud még maratonozni, de az ideális életkor 30–35 között van.

Kis megszakítással húsz éve BEAC-os. Van példaképe a klubból? 
Imre bácsi sokat mesélt Bácsalmási Péterről, aki a 30-as években több sportágban is sokszoros bajnoka volt a BEAC-nak, majd edzője is. Az ő elképzelését követi Imre bácsi is, s ezt a vonalat kell nekünk is követni.  Többek között Nyerges Mihály, Erdélyi György, Nagy György súlylökő is példakép, sokat tettek az egyesület fejlődéséért – velük fémjelzett serlegekkel díjazzák minden évben a szakosztály legeredményesebb sportolóit.

A BEAC-ban fontos az értékrend és a hagyomány.

Csábították más egyesülethez?
Volt utalás arra, hogy mehetnék máshová, de a BEAC-hoz s főleg Imre bácsihoz nagyon kötődtem, nem akartam innen elmenni. Amikor visszajöttem a BEAC-ba, Szabó Imrével szövetkeztünk egy fennkölt cél érdekében: szeretnénk megdönteni a magyar maratoni csúcsot (Szűcs Csaba, Párizs, 2:12,10). Ez olyan cél, ami még inkább itt tart. Egyébként is fontos a folytonosság: Eliud Kipchoge, a maratoni világcsúcstartó 20 éve ugyanazzal az edzővel dolgozik. Emellett fontos azt is megemlíteni, hogy a szakosztályvezetés rengeteget fektetett be az életembe, így az a korrekt, ha ennek gyümölcseit itt termem meg.

Hogy látja a 120 éves BEAC jelenét, közeljövőjét?
Rengeteg dolog történt itt 120 év alatt. A fénykorhoz képest most el vagyunk maradva, viszont ahhoz az állapothoz képest, amikor én idejöttem, fényévekkel előrébb járunk. Mint egyetemi klub, jónak tartom a működést, s van egy-két jó eredményünk az élsportban is. Viszont a korábbi bőséghez képest ma csak a triatlon, az atlétika és a kosárlabda működik az élsportba ágyazódva, a többi sportág a szabadidősportot gazdagítja, több mint 5200 sportolóval. Ez óriási eredmény, 15 éve üres volt a BEAC-csarnok. Az élsportot nézve viszont nem tudunk olyan eredményeket felmutatni, mint a Vasas vagy a Honvéd, ami baj, mert ez egy nagy múltú klub.

Az ELTE jelenleg a szabadidősportot támogatja, az élsportot nem, ezen talán lehetne változtatni. Mi az atlétikai szakosztályban próbálunk tenni azért, hogy az élsportba is csábítsuk az embereket, újrakezdődtek például a súlylökő edzések. A szakosztályt majd el kell kezdeni kicsit modernizálni, szolgáltatóbbá kell válnia, hisz a szabadidős futás jelentette tömeg nagy piaci rés. Sportmenedzserként szeretnék magam is segíteni ebben. Sok teendő van, a legnagyobb előrelépést jelenleg az jelentené, ha a BEAC rendelkezne saját, korszerű atlétika pályával. Nagyon megérdemelnénk, ráadásul az ELTE, de az egész főváros is profitálna belőle.

Forrás