„Ez korántsem egy tipikus amatőr együttes”

Karmester és harsona szakon végzett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán. Hogyan határozta el, hogy karmester szeretne lenni?
Mint minden becsületes, karmesternek készülő ember, én is megtanultam hangszeren játszani: zongoráztam, de harsonából is szereztem diplomát. Aztán, amikor bekerültem a „karmesterképzőbe”, akkor derült ki számomra, hogy olyan követelmények vannak, és annyi mindent kell tanulni, hogy a harsonával már nem tudtam komolyabban foglalkozni. A hangszer ugyanis zsarnok, mindennapos törődést igényel. Emellett a dirigálásnak jóval nagyobb tétje van, bonyolultabb, mint a harsonázás, ezért nem volt kérdés számomra, hogy mivel szeretnék foglalkozni.

Miért bonyolultabb a dirigálás, mint a hangszeren való játék? Más koncentrációt igényel?
A karmester felelősség nagyobb, mert onnantól kezdve, hogy belép a próbaterembe, gyakorlatilag meghatározza a munka hangulatát, intenzitását, lényegét és fegyelmezettségét. Minden rajta múlik. A zenészek természetesen karmester nélkül is képesek eljátszani egy adott darabot bizonyos szinten, de ő az, aki a „hajót” kormányozza, és a meghatározott irányba fordítja a vitorlákat, aki esszenciát ad a műnek. Személyisége, kisugárzása, az adott művel kapcsolatos elképzései, érzései határozzák meg a zenekar munkáját. Akkor lesz valaki jó karmester, ha saját véleménye van egy-egy darabról, és ha képes olyan öntudatlan állapotba kerülni, mely által ösztönösen bukkannak elő belőle azok az érzések, történetek, melyek az adott művel, annak megélésével kapcsolatosak. A felelősség rendkívüli, hiszen gyakran 100–200 emberrel kell dolgozni, a karmester jelenléte pedig meghatározza az ő munkájukat is.

Milyen hibák fordulhatnak elő vezénylés közben?
Hibák alatt ne arra gondoljunk, hogy esetleg felborul a fél zenekar, vagy a szólamok összekeverednek, a leggyakoribb mulasztás ugyanis az, ha elvész a történetmesélés igazsága, illetve a hitele bizonytalanodik el. A sikeres előadáshoz egy hullámhosszon kell lennünk a darabbal is. A zenekarnak akár menet közben is tudnia kell reagálni a finomságokra. Természetesen nem sikerül minden előadás során csodát vagy valami különlegességet létrehozni, viszont ha van egy-egy olyan pillanat, amikor minden tényező együttáll, és magával sodor a mű, akkor az ember büszkén kihúzhatja magát.

A Magyar Állami Operaházban nagyon fiatalon, mindössze 22 éves korában mutatkozott be. Hogyan emlékszik erre a pillanatra?
Szörnyű volt, egyszerűen borzasztó. Mielőtt lementem volna az árokba, a zenekari inspektor felajánlott az enyémnél kétszer nagyobb partitúrát, hogy dirigáljak abból. Boldogan elfogadtam, és meg sem fordult a fejemben, hogy nagyságából fakadóan teljesen más tördelése van, mint annak, amelyből én dolgoztam volna. Így szinte semmit sem találtam meg, mert ami az én partitúrámban jobb oldalon volt fent, az ott átkerült a baloldal aljára. Őrült lapozgatásba kezdtem hát, az előadás pedig ment magától, a zenekar magától eljátszotta az operát. Olyan érzés volt, mint amikor az ember beleesik egy gyors sodrású folyóba, de van rajta egy mentőmellény, ami végig a felszínen tartja. Engem egy hihetetlenül összeszokott, profi zenekar tartott, amelynek tagjai a darab végén azzal löktek partra, „jól van, majd legközelebb menni fog”. Ma már nagyon jól érzem magam ebben a közegben, azóta 50 különböző operát dirigáltam végig, de akkor, 22 évesen az első alkalom olyan volt, mint egy rémálom.

Az ELTE „Eötvös” Művészeti Együttesét 2009 óta vezeti. Milyen hagyatékot vett át elődjétől?
Az Együttessel véletlenül kerültem kapcsolatba, de a nagy rendező felülről valahogy úgy alakította a dolgokat, hogy Baross Gábor halála után én voltam az, akire az Együttes utódként gondolt. Sosem dolgoztam előtte amatőr együttessel, de az ELTE zenekarának volt valami egészen különleges kisugárzása azon a véletlenszerű találkozáson, amikor először együtt dolgoztunk. Ez korántsem egy tipikus amatőr együttes, csupa nagyon különleges és értelmes emberből áll össze, így arra jutottam, hogy próbáljuk meg az együttműködést. Nyilván a kezdetekben nem egy új irány megmutatása volt a tét, hanem annak a 150 embernek az egyben tartása, akik Baross Gábor személyéhez kötődtek. Fennállt annak a veszélye, hogy az együttes nagy része fel fog állni, és azt mondja, hogy Gábor nélkül nem csinálják tovább. Nem így történt. Nagyon büszke vagyok rá, hogy tulajdonképpen mindenki maradt, és át tudtam lendíteni az együttest ezen a holtponton, és tulajdonképpen azóta sem érezzük rosszul magunkat egymással.

Milyen küldetést, alapelveket fogalmazott meg művészeti vezetőként?
Nem nagyon szeretek nagy szavakkal dobálózni és túlságosan magasztos célokat emlegetni, egyszerűen annyi a vágyam, hogy normális hangulatban tudjak együtt dolgozni emberekkel és az adott helyzetből mindig kihozni azt a maximumot. Legyen szó akár az ELTE Művészeti Együttesről vagy más úgynevezett profi együttesről. Egy karmesternek a lehetőségek és a zenekar képességei szerint a legmagasabbra kell emelnie egy-egy produkciót. Nem szabad magasabbra tenni a lécet annál, mint amire az együttes képes, ugyanakkor az sem tisztességes, ha nem hozza ki belőlük az ember a maximumot.

Kovács László Liszt Ferenc-díjas karnagy, érdemes művész, az ELTE „Eötvös” Művészeti Együttes és a Miskolci Szimfonikus Zenekar művészeti vezetője, több évtizedes nemzetközileg is számon tartott, sokoldalú művészi munkássága elismeréseként részesült a Magyar Érdemrend tisztikeresztje (polgári tagozat) kitüntetésben 2013. augusztus 20. alkalmából