Felavatták Fekete Lajos emléktábláját

Emlékét ápolva, halálának 50. évfordulója alkalmából az Eötvös Loránd Tudományegyetem, Budapest Főváros XII. kerület Hegyvidéki Önkormányzata, valamint az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont együttműködésével és több támogató hozzájárulásával emléktáblát avattak Fekete Lajos egykori lakóházánál.

Az eseményen beszédet mondott Fodor Pál, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont főigazgatója, Hegyi Klára, az MTA BTK Történettudományi Intézet tudományos tanácsadója, Buza Kristóf követségi tanácsos, Hamar Imre, az ELTE nemzetközi ügyekért felelős rektorhelyettese, valamint Csabán Béla, Tardos község polgármestere. Az emléktáblánál koszorút helyezett el Fonti Krisztina, a Hegyvidéki Önkormányzat alpolgármestere.

Az avatás után zenés és kórusos megemlékezésre is sor került Csörsz Rumen István és Sudár Balázs (hangszeres kíséret), valamint a Vaszary János Általános Iskola Fekete Lajos Tardosi Szlovák Nemzetiségi Tagintézményének diákjai (kórus) előadásában.

Fekete Lajos történész, levéltáros, turkológus, az oszmán oklevéltan szakértője, egyetemi tanár, az MTA rendes tagja 1891-ben a Komárom megyei Tardoson látta meg a napvilágot – mutatta be tudóstársát Hamar Imre. 1909-ben kezdte meg felsőfokú tanulmányait a Budapesti Tudományegyetemen, ahol az első világháború kitörésének évében kapott bölcsészdoktori diplomát. Ahogyan több keletkutató elődünk életében is történt, úgy a történész-levéltáros Fekete Lajos pályáját is váratlan fordulópont irányozta a keleti stúdiumok felé. Ez a sorsforduló az első világháborúval érkezett el. Fekete Lajos a háború kitörésekor bevonult, 1914-ben az orosz frontra került. 1915-ben Przemyślnél fogságba esett.

Öt évet töltött szibériai hadifogolytáborban, ahol török rabtársaitól megtanult törökül.

Itt szerzett nyelvi ismereteit aztán a legszerencsésebb módon ötvözte történészi-levéltárosi képzettségével. Miután 1920-ban hazatért Magyarországra, kutatásai középpontjába a magyarországi oszmán hódoltság történeti forrásanyagának feltérképezése, valamint az oszmán-török paleográfia került.

A hazai levéltári anyagok – köztük az egykori budai török levéltár, az Esterházy-archívum – török vonatkozásait tárta fel. Ezen emlékek fotokópiás és mikrofilmes rendszerezése is az ő érdeme. 1927-ben és 1928-ban ösztöndíjasként Berlinben munkálkodott, egyebek mellett feldolgozta a berlini és drezdai levéltári gyűjtemények török illetőségű állagait. Két alkalommal, 1937-ben és 1939-ben a török kormány meghívásának eleget téve mint levéltári tanácsadó működött közre az isztambuli és ankarai levéltárak iratanyagának rendezésében.

Fekete Lajos a keletkutatásnak a magyarság történetéhez talán legközvetlenebb módon kapcsolódó részterületén tevékenykedett, az oszmán-török forráskutatás módszertani megalapozására törekedett. 1939-ben a nagy hatású turkológus-nyelvész Németh Gyula meghívását elfogadva kezdett tanítani a Magyar Királyi Tudományegyetem Magyar Őstörténet és Török Filológiai Tanszékén.

Már pályája elején kísérletet tett a török paleográfia, oklevéltan és pecséttan alapjainak megvetésére.

Az általa feltárt források tükrében behatóan foglalkozott a hódolt Magyarország birtokrendszerével, az oszmán államigazgatás működésének kérdéseivel, illetőleg a korabeli birtokösszeírások és számadáskönyvek gazdaság-, település- és művelődéstörténeti vonatkozásaival. Magyarország történetén túlmutató, általánosabb összefüggésben vizsgálta és ismertette a török pénzügyigazgatás írásfajtáját, a szijákatot, amelynek egyúttal nemzetközi szinten is mindmáig érvényes olvasási segédletét is elkészítette. Elemezte a sajátos oszmán műfaji egységnek tekinthető győzelmi tudósítások, az úgynevezett fethnámék forráscsoportját.

Szerteágazó érdeklődését, teljesítményét illusztrálja, hogy publikációiban a fenti területeken kívül a magyarországi török világ egyéb vonatkozásai is megjelennek: írt például a bektasi szerzetesrend magyarországi múltjáról is. Szórványosan nyelvészeti kérdések is foglalkoztatták, így például egyebek mellett vizsgálta az oszmán-török nyelv hódoltságkori magyar jövevényszavait, de foglalkozott török eredetű magyarországi hely- és személynevekkel is.

Forráskiadványai, regesztái sorában kiemelkedő a tanítványával és kollégájával, Káldy-Nagy Gyulával közösen gondozott, 1550 és 1580 közötti budai számadáskönyveket bemutató, magyarul és németül is megjelent kötet.

A perzsa paleográfia iránti érdeklődése élete vége táján élénkült fel,

ám a perzsa oklevéltanba bevezető, 101 dokumentumot tartalmazó alapvetése már csak jóval halála után, posztumusz jelenhetett meg Hazai György szerkesztésében.

Döntően Fekete Lajosnak köszönhető, hogy a Magyarországon „nemzeti” tudományágként is emlegetett turkológián belül az oszmanisztika önálló, egyetemi szinten megjelenő diszciplínává nőtte ki magát, amelynek mindmáig jeles képviselői az ő nyomdokain haladnak tovább. Nevét, amelynek ez a tábla is emléket állít, azon kevés tudósé között említhetjük, akik nemcsak időtálló életművükkel, iskolateremtő fáradozásukkal, de példamutató szerénységükkel, alázatukkal is kiemelkednek – zárta előadását a rektorhelyettes.

Kép forrása: Hegyvidék